Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Epilógus:Egy különleges alkalom

2010.01.03

EPILÓGUS:EGY KÜLÖNLEGES ALKALOM

Edward besegített a kocsijába, és közben gondosan ügyelt a mindenféle selyem-  és szaténfodrokra, meg a virágokra, amelyeket az előbb tűzködött bonyolult frizurakölteménybe rendezett fürtjeim közé, valamint az ormótlan járógipszemre. Durcásan húztam a számat, de ő ügyet sem vetett rá.

Eligazgatott az ülésen, aztán ő maga is beült, és letolatott a hosszú, keskeny felhajtóról.

− Mégis, mikor akarod elárulni, hová megyünk tulajdonképpen? − mérgelődtem. Tiszta szívből utálom a meglepetéseket. És ezt ő is tudja.

− Meg vagyok döbbenve, hogy még nem találtad ki! − Csúfondáros mosolyt villantott felém, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Hozzá fogok-e valaha szokni tökéletes szépségéhez?

− Mondtam már, hogy remekül nézel ki? − érdeklődtem.

− Igen. − Újra elvigyorodott. Még sose láttam feketében. Sápadt bőre és sötét öltözéke kontrasztja valószínűtlenül gyönyörűvé tette. Ennyit el kellett ismernem, bár erősen nyugtalanított az a tény, hogy szmokingot visel.

De korántsem annyira, mint a saját ruhám. Vagy a cipőm. Mindössze fél pár, mert a másik lábam még mindig be volt börtönözve a járógipszbe. De a szandálnak, amely mindössze néhány szaténszalagból állt, roppant magas sarka volt, és ez nem sokat segített, amikor megpróbáltam fél lábon sántikálni.

− Nem megyek át többet hozzátok, ha Alice rajtam akarja kikísérletezni, hogyan lehet valakiből Barbie-babát csinálni! −A nap nagyobbik részét Alice döbbenetes méretű fürdőszobájában töltöttem, tehetetlen bábként, miközben Alice fodrászt és kozmetikust játszott. Valahányszor izegni-mozogni vagy nyafogni merészeltem, azzal érvelt, hogy ő egyáltalán nem emlékszik rá, milyen embernőnek lenni, és ne rontsam el az örömét, hogy most legalább rajtam keresztül megtapasztalhatja. Aztán a létező leglehetetlenebb ruhába öltöztetett −  mélykék volt, fodros, a vállamat szabadon hagyta, és valami francia címke volt benne, amelyet nem tudtam elolvasni − inkább divatbemutatóra illett volna, mint Forksba. Semmi jó nem sülhet ki abból, hogy mind a ketten így kiöltöztünk, ebben biztos voltam. Hacsak... de ezt a gyanút nem voltam hajlandó szavakba foglalni, még gondolatban sem.

Telefoncsöngés riasztott fel. Edward előhúzta a mobilját a szmokingja belső zsebéből, és gyors pillantást vetett a kijelzett számra, mielőtt felvette.

  Hello, Charlie! − szólt bele óvatosan.

  Charlie? − kaptam fel a fejem.

Charlie meglehetősen... bonyolult volt, amióta visszatértem Forksba. A balesetemre két, jól elkülöníthető módon reagált. Egyfelől annyira hálás volt Carlisle-nak, hogy szinte bálványozta. Másfelől makacsul meg volt győződve arról, hogy valami módon Edward a bűnös −  ha ő nincs, akkor eleve el se akarok menni otthonról. És Edward ebben ne értett volna egyet Charlie-val? Ezekben a napokban Charlie korábban nem létező szabályokat vezetett be: például nem maradhattam ki sokáig... és Edward csak meghatározott időpontokban látogathatott.

Charlie mondhatott valami meglepőt a telefonban, mert Edward szeme elkerekedett, a szája meg széles mosolyra húzódott.

  Ez nem létezik! − Felnevetett.

  Mi történt? − kérdeztem. Ügyet se vetett rám.

  Nem beszélhetnék én vele? −  Edward láthatólag élvezte a helyzetet. Várt néhány másodpercig.

  Hello, Tyler, itt Edward Cullen. −  Első hallásra roppant barátságosnak tűnt. De én már elég jól ismertem, kihallottam hangjából a halk, fenyegető árnyalatot. De mit keres Tyler nálunk? A szörnyű gazság kezdett megvilágosodni előttem. Újra végignéztem a lehetetlen ruhán, amelyet Alice rám erőltetett.

  Sajnálom, ha valami félreértés történt, de Bella sajnos nem ér rá ma este. −  Edward hangja hirtelen megváltozott. A benne bujkáló fenyegetés most már sokkal erősebben érződött... −  Hogy egészen őszinte legyek, egyik este sem ér rá senkinek, hacsak nem én vagyok az illető. Remélem, nincs harag. Sajnálom, ha ezzel elrontottam az estédet! − De nem úgy hangzott, mintha tényleg sajnálná. Kikapcsolta a telefont, és kárörvendően elvigyorodott.

Arcom és nyakam skarlátvörösre pirult a haragtól. Dühös könnyek kezdték döfködni a szememet.

Edward meglepetten nézett rám.

  Talán túl goromba voltam? Nem akartalak megbántani. Nem is feleltem.

  Te az iskolabálba akarsz engem vinni! −  sikítottam.

Most már minden világos volt, hogy a fenébe nem jöttem rá korábban? Ha csak egy kicsit odafigyelek, észrevehettem volna a dátumot a plakátokon, amelyek lépten-nyomon ott díszelegtek az iskola épületében. De nekem álmomban sem jutott eszembe, hogy Edward ilyesminek akar kitenni. Hát egyáltalán nem ismer?

Láttam rajta: nem számított rá, hogy ennyire dühös leszek. Összeszorította az ajkát, és a szeme összeszűkült.

  Ne cirkuszolj, Bella!

A szemem az ablakra villant: máris megtettük a fele utat az iskoláig.

  Miért teszed ezt velem? − kérdeztem elborzadva. Edward a szmokingjára bökött.

  Komolyan, Bella, mégis, mit gondoltál, hová készülünk? Elöntött a keserűség. Először azért, mert bármilyen kézenfekvő volt is a rejtvény megfejtése, eddig eszembe se jutott. De azért is, mert a nap folyamán valami halvány gyanú −  vagy inkább várakozás −  formálódott bennem, mialatt Alice megpróbált szépségkirálynőt varázsolni belőlem, és most kiderült, hogy ez a sejtés még csak a közelében sem járt az igazságnak. Ez a félelemmel vegyes reménykedés nagy butaságnak tűnt így utólag.

Sejtettem, hogy különleges alkalomra készülődünk. De hogy ez az iskolabál lesz, még álmomban sem jutott volna eszembe.

Haragos könnyek gördültek az arcomon. Nagy elkeseredésemre eszembe jutott, hogy szokásom ellenére ezúttal ki vagyok sminkelve. Gyorsan letöröltem a könnyeket a szemem alól, mielőtt még elmázolódna a festék. Amikor visszahúztam a kezem, láttam, hogy nem lett fekete: ezek szerint Alice sejtette, hogy vízálló festékre lesz szükségem.

  Ez teljesen nevetséges. Most miért sírsz? −  kérdezte Edward ingerülten.

  Mert őrülten dühös vagyok!

   Bella! − Aranyszín, parázsló szemének minden bűverejét beletette.

  Mi van? −  hebegtem minden egyébről elfeledkezve.

  A kedvemért... − susogta.

A pillantásától elolvadt minden dühöm. Ezzel megszegte a játékszabályokat: nagyon jól tudta, hogy ilyenkor nem bírok vitatkozni relé. Megadtam magam, és próbáltam jó képet vágni a dologhoz.

  Rendben! −  mondtam durcásan, ha már képtelen voltam olyan dühös lenni, mint szerettem volna. − Nem csinálok jelenetet. De aztán magadra vess! Legfőbb ideje, hogy megint valami baleset éren. Valószínűleg el fogom törni a másik lábamat is. Nézd ezt a lábbelit! Valóságos halálcsapda! −  Azzal kinyújtottam az ép lábamat, hogy szemügyre vehesse a szandálomat.

   Hmmmm... −  Jóval hosszabb ideig bámulta a lábamat a keleténél. −  Majd emlékeztess, hogy megköszönjem Alice-nek a mai estét.

  Alice is ott lesz? − Ez a gondolat kicsit megnyugtatott.

  Igen, és Jasper is, meg Emmett... és Rosalie... −  tette hozzá.

A nyugalmamat mintha elfújták volna. Rosalie-vel tapodtat sem jutottunk előrébb, bár Emmettel, többszöri férjével egészen jó barátságba keveredtünk. Emmett élvezte a jelenlétemet − úgy vélte, bizarr emberi reakcióim igen mulatságosak... de lehet, hogy csak azt találta viccesnek, hogy gyakran orra buktam. Rosalie viszont egyszerűen keresztülnézett rajtam. Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, és hirtelen az eszembe jutott valami.

  Charlie is be volt avatva? − kérdeztem gyanakodva.

  Hát persze! − Edward elvigyorodott. − Tyler viszont, úgy látszik, nincs.

A fogamat csikorgattam. Hogy lehetett Tyler ennyire vak, el sem tudtam képzelni. Az iskolában, ahol Charlie nem üthette a dolgaimba az orrát, elválaszthatatlanok voltunk Edwarddal − kivéve a ritka, napsütéses napokat.

Közben odaértünk az iskolához: Rosalie feltűnő, piros sportautója már ott állt a parkolóban. Ma nem volt annyira borult az ég, mint máskor, nyugaton néhány vékony sugárkéve áttört a felhőrétegen.

Edward kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta nekem az ajtót. Aztán odanyújtotta a kezét.

De én nem moccantam, csak ültem, karba font kézzel, és titokban egy kis kárörömet éreztem. A parkoló tele volt estélyi ruhás emberekkel: megannyi szemtanú. így most nem rángathat ki, ahogy akkor tenné, ha egyedül lennénk.

Edward felsóhajtott.

  Amikor valaki meg akar ölni, bátor vagy, mint egy oroszlán, de inadba száll a bátorság, ha valaki táncot emleget... − Megcsóválta a fejét.

Nagyot nyeltem. TÁNC? Úristen, csak nem gondolja komolyan, hogy táncolni fogok!?

  Bella, hidd el, nem engedem, hogy bárki kárt tegyen benned. Még te magad sem. Nem eresztelek el egy pillanatra sem, ígérem.

Ezen elgondolkodtam, és hirtelen sokkal jobban éreztem magam. Ezt Edward is látta az arcomon.

  No látod! − mondta lágyan. −  Nem lesz semmi baj! Lehajolt, és fél kézzel átkarolta a derekamat. Megfogtam a másik kezét, és engedtem, hogy kiemeljen a kocsiból.

Továbbra is szorosan átfogta a derekamat, úgy támogatott, miközben az iskola felé bicegtem.

Phoenixben egy szálloda báltermében tartották az iskolabálokat. Itt természetesen a tornateremben. Valószínűleg ez volt az egyetlen helyiség a városban, amelyik elég nagy ahhoz, hogy bált rendezzenek benne. Amikor beléptünk, vihogni kezdtem. A falakat valósággal ellepték a léggömbökkel teliaggatott álboltívek és a pasztellszínű krepp-papír girlandok.

  Ez pont úgy néz ki, mint egy horrorfilm díszlete − rötyögtem.

   Hát... − mormolta Edward, miközben lassan araszoltunk a jegyárus asztala felé. Hiába nehezedtem rá teljes súlyommal, azért nekem is csoszognom kellett, hogy előbbre jussunk. − Vámpírból több mint elég van a teremben.

A táncparkett felé néztem: mindössze két pár keringett kecsesen, a többiek a terem falához lapultak −  senkinek sem akaródzott ilyen ragyogó táncosokkal versengeni. Emmett és Jasper tökéletesen festett a klasszikus szmokingban. Alice roppant látványos volt fekete szaténruhájában, amelyen a háromszög alakú kivágások jókora darabokat fedtek fel hófehér bőréből. Rosalie pedig... hát ő olyan volt, mint mindig: hihetetlenül, szemkápráztatóan gyönyörű. Élénk skarlátvörös ruhája szabadon hagyta a hátát, combközépig szorosan a testére simult, onnét kezdve pedig széles, fodros uszályban omlott szét. A dekoltázsa egészen a derekáig szaladt. Csak sajnálni tudtam minden lányt a teremben, magamat is beleértve.

  Akarod, hogy bereteszeljem az ajtókat, hogy lemészárolhassátok a gyanútlan polgárokat? −  suttogtam, mint egy összeesküvő.

  És te melyik csapatban lennél? −  morogta.

  Ó, én természetesen a vámpírokkal vagyok. Vonakodva elmosolyodott.

  Bármit megtennél, csak táncolnod ne kelljen!

  Bármit a világon.

Megvette a jegyeket, aztán a táncparkett felé fordított. Rémülten kapaszkodtam a karjába, és látványosan sántikálni kezdtem.

  Előttünk az egész éjszaka! − figyelmeztetett.

Végül sikerült odavontatnia, ahol a testvérei keringtek elegánsan, bár ami a stílusukat illeti, annak köze sem volt a jelen divatjához és zenéjéhez. Elborzadva néztem őket.

  Edward! −  A torkom annyira kiszáradt, hogy csak suttogni bírtam. −  Én tényleg nem tudok táncolni! − Éreztem, ahogy beterít a rémület.

  Ne aggódj, butuskám − suttogta vissza. − Elég, ha én tudok! A karomat a nyaka köré fonta, kissé fölemelt, és a lábát az enyém alá csúsztatta.

És a következő pillanatban mi is ott forogtunk a táncparketten.

  Úgy érzem, mintha ötéves lennék! − nevettem fel néhány perc erőfeszítés nélküli keringőzés után.

  Azért kicsit többnek látszol −  mormolta Edward, és szorosabban magához húzott, úgyhogy a lábam egy pillanatra fél méterre a padló fölött lebegett.

Az egyik fordulónál elkaptam Alice tekintetét −  bátorítóan rám mosolygott. Visszamosolyogtam. Meglepetten tapasztaltam, hogy tényleg jól érzem magam... egy kicsit.

− Oké, ez nem is olyan rossz! − ismertem be.

De Edward éppen az ajtó felé nézett, igen mogorván.

− Mi az? − Nem volt könnyű forgás közben követni a pillantását, de aztán végül mégiscsak megláttam, mi bosszantotta fel. Jacob Black, nem szmokingban ugyan, csak fehér ingben és nyakkendőben, a haja lesimítva és a szokásos lófarokba kötve, éppen felénk igyekezett.

Én is meghökkentem, de a következő pillanatban már nem tudtam nem sajnálni Jacobot. Szemlátomást kényelmetlenül érezte magát −  szörnyen kényelmetlenül. Amikor a szemünk találkozott, bocsánatkérő arccal nézett rám.

Edward halkan felmordult.

− Viselkedj! −  sziszegtem.

− Társalogni óhajt veled − közölte Edward maró gúnnyal. Jacob közben odaért hozzánk, sütött róla, mennyire zavart és

bűntudatos.

  Hello, Bella, reméltem, hogy itt talállak! − mondta, de olyan hangon, amelyből nyilvánvaló volt, hogy pontosan az ellenkezőjében bízott. De a mosolya ugyanolyan meleg volt, mint mindig.

− Szia, Jacob! −  mosolyogtam vissza rá. −  Mi újság?

− Szabad? −  kért táncra bizonytalanul, és most először Edwardra pillantott. Döbbenten láttam, hogy nem kell felnéznie rá. Legalább húsz centit nőtt azóta, hogy utoljára láttam.

Edwardnak arcizma sem rezdült, csak óvatosan a talpamra állított, és szó nélkül hátrált egy lépést.

− Kösz! −  vigyorgott Jacob barátságosan.

Edward csak biccentett, merően nézett rám, aztán megfordult, és odébb ment.

Jacob a derekamra tette a tenyerét, én pedig fölágaskodtam, hogy elérjem a vállát.

− Te jó ég, Jake, hogy megnőttél! Milyen magas vagy most?

− 190 centi − mondta elégedetten.

Igazából nem táncoltunk −  már csak a lábam miatt sem tehettük. Inkább ügyetlenül ingadoztunk egy helyben állva, jobbra-balra. Talán jobb is volt így: a hirtelen növéstől Jacob esetlenül hórihorgas lett, a mozgása suta, így valószínűleg ő sem táncolhatott jobban, mint én.

− Szóval hogy kerültél ide ma este? −  érdeklődtem, de nem voltam túlságosan kíváncsi a válaszra. Látva, miként hatott Edwardra a felbukkanása, könnyen ki tudtam találni, miért jött.

− Apám húsz dolcsit ígért, ha eljövök az iskolabálotokra. El tudod te ezt képzelni? − vallotta be szégyenkezve.

− El én − dünnyögtem. − Hát remélem, legalább jól érzed itt magad. Találtál már valami kedvedre valót? − ugrattam, és egy csomó lány felé intettem a fejemmel, akik úgy sorakoztak a fal mentén, mint a pasztellszínű cukrászsütemények a hűtőpulton.

− Aha − sóhajtotta. − De ő már foglalt.

Egy pillanatra lenézett rám, és a szeme találkozott az én kíváncsi tekintetemmel − aztán mind a ketten zavartan elfordítottuk a fejünket.

− Mellesleg, tényleg nagyon csinos vagy ma −  tette hozzá bátortalanul.

− Uhm, kösz. Szóval miért is fizetett neked Billy azért, hogy ide gyere? − kérdeztem gyorsan, bár már tudtam a választ.

Jacob szemlátomást nem örült neki, hogy újra erre tereltem a szót. Kínosan érezte magát, elfordult.

− Azt mondta, ez elég „biztonságos” hely lesz hozzá, hogy beszéljek veled. Az öreg kezd teljesen becsavarodni.

Tessék-lássék vele nevettem.

− Na, mindegy, szóval még azt is beígérte, hogy ha megmondok neked valamit, akkor megszerzi azt a hengerfejet, amire szükségem van − vallotta be alázatosan.

− Hát akkor mondjad, szeretném, ha be tudnád fejezni az autódat − vigyorogtam. Legalább Jacob nem hisz ebben az egészben. Ez megkönnyítette a helyzetemet. Edward ott állt a falnak támaszkodva, és engem figyelt. Láttam, amint egy rózsaszín ruhás másodéves félénken, reménykedve szemügyre veszi, de Edward észre se vette.

Jacob megint szégyenlősen lesütötte a szemét.

− De nem fogsz megharagudni rám, ugye?

− Kizárt, hogy bármiért is megharagudnék rád, Jacob −  bizonygattam. −  Még Billyre se haragszom. Úgyhogy mondd csak nyugodtan, amit mondanod kell.

  Hát szóval... ez az egész akkora baromság, úgyhogy tényleg sajnálom, Bella... de Billy azt szeretné, ha szakítanál a barátoddal. „Légy szíves!” Külön megkért, hogy ezt is tegyem hozzá! −  Undorodva csóválta a fejét.

− Még mindig olyan babonás, igaz?

− Aha... Teljesen... ki volt akadva, amikor te megsérültél Phoenix-ben. Nem akarta elhinni... −Jacob szégyenlősen elhallgatott. A szemem összeszűkült.

− Leestem a lépcsőről.

− Tudom −  vágta rá Jacob azonnal.

  Apád nyilván azt hiszi, Edwardnak valami köze volt hozzá − állítottam inkább, semmint kérdeztem. ígéretem ellenére kezdett felmenni bennem a pumpa.

Jacob a padlót fixírozta. Immár arra sem vettük a fáradságot, hogy legalább ringatózzunk a zenére, bár a tenyere még mindig ott volt a derekamon, és az én kezem is a vállán.

− Figyelj, Jacob, tudom, hogy Billy valószínűleg nem fogja elhinni, de hogy legalább te tudjál róla... −  Rám nézett, mert hallotta a hangomon, hogy most nagyon őszintén beszélek. − Szóval Edward igazából megmentette az életemet. Ha nincs ott ő és az édesapja, én már halott lennék.

  Tudom − felelte ugyanúgy, mint az előbb, de azért úgy tűnt, hogy a mondandóm mégiscsak hatással volt rá. Azt reméltem, legalább ennyiről meg tudja majd győzni Billyt.

  Figyelj, sajnálom, hogy éppen terád bízták ezt az üzenetet − mondtam bocsánatkérő hangon. −  De legalább most megkapod azt az alkatrészt.

− Aha − motyogta. Láttam, hogy még mindig szégyenkezik... és zaklatott.

− Van még valami? − kérdeztem hitetlenkedve.

− Felejtsd el! − motyogta. − Szerzek munkát, és összegyűjtöm azt a pénzt én magam.

Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

− Ki vele, Jacob!

− De olyan rémes...

− Nem érdekel. Ki vele! −  erősködtem.

− Jó, rendben... de a fenébe is, ez tényleg rémes! −  Megrázta a fejét. −  Azt akarta, mondjam meg neked, nem is, hogy figyelmeztesselek, hogy... és ne felejtsd el, ő használt többes számot, nem én... − Egyik kezét elvette a derekamról, és kis idézőjeleket írt le vele a levegőben: −  „Figyelni fogunk benneteket!” −  Szorongva várta, miként fogadom a hallottakat.

Ez úgy hangzott, mintha valami maffiafilmből vette volna. Hangosan fölnevettem.

   Sajnálom, hogy pont neked kellett átadnod ezt az üzenetet, Jake! − kuncogtam.

  Nem is volt olyan szörnyű! − Elvigyorodott. A pillantása elismerően futott végig a ruhámon. − Szóval mondjam meg az öregnek, hogy azt üzened, törődjön a maga dolgával? − kérdezte reménykedve.

  Nem − sóhajtottam. − Mondd azt neki, hogy köszönöm! Tudom, hogy csak jót akar.

A szám véget ért, és én levettem a kezem Jacob válláról. Az ő tenyere még néhány pillanatig ott tétovázott a derekamon. Aztán lepillantott a járógipszemre.

  Akarsz még táncolni? Vagy elkísérjelek valahová? Edward válaszolt helyettem.

  Köszönjük, Jacob, mostantól kezdve ez már hadd legyen az én gondom!

Jacob hátrahőkölt, és elkerekedett szemmel bámult Edwardra.

  Hé, észre se vettem, hogy itt vagy! −  motyogta. − Gondolom, később még látjuk egymást, Bella! −  Hátralépett, és bátortalanul búcsút intett.

Elmosolyodtam.

  Aha, később még találkozunk!

  És sajnálom! −  ismételte még egyszer, mielőtt elindult az ajtó felé.

Amint a következő szám elkezdődött, Edward karja már a derekamat ölelte. Nem kifejezetten lassú szám volt, de ez őt egyáltalán nem érdekelte. Elégedetten a mellére hajtottam a fejem.

−Jobban vagy? −  ugrattam.

  Nem igazán −  felelte kurtán.

   Ne légy dühös Billyre! − sóhajtottam. − Charlie jó barátja, és aggódik értem. Nem személy szerint ellened van kifogása.

  Nem vagyok dühös Billyre − helyesbített kimért hangon. − A fia bosszant.

Hátrébb húzódtam, hogy jobban lássam.

− De miért?

− Elsősorban azért, mert megszegtem miatta az ígéretemet. Értetlenségem láttán halványan elmosolyodott.

− Megígértem, hogy egy percre se eresztelek el ma éjszaka.

− Sebaj, én megbocsátok.

− Kösz. De van még más is. Türelmesen vártam.

− Azt mondta rád, hogy csinos vagy! − folytatta végül, és a homlokán elmélyültek a ráncok. −  Ez az adott körülmények között valóságos sértés. Ma még a gyönyörűnél is gyönyörűbb vagy!

Elnevettem magam.

− Nem lehet, hogy te egy kicsit elfogult vagy?

− Nem hinném. Ráadásul kitűnő a látásom.

Már megint keringtünk, a lábam a lábán, és erősen magához szorított.

− Szóval megmagyarázod végre, mire volt jó ez az egész? −  kérdeztem.

Lenézett rám, mintha nem értené, mire én sokatmondón körbemutattam a krepp-papír girlandokon.

Egy pillanatra eltöprengett, aztán irányt változtatott, és a tömegen keresztül a tornaterem hátsó kijárata felé keringőzött velem. Futólag láttam a táncoló Jessicát és Mike-ot; kíváncsian néztek utánunk. Jessica odaintegetett, én szintén. Angela is feltűnt, rettenő boldognak látszott a kis Ben Cheney karjában: nem nézett föl, tekintete elmerült a nála vagy egy fejjel alacsonyabb Benében. Lee és Samantha, a Connerrel táncoló Lauren, aki persze bosszúsan méricskélt minket − ismerősként üdvözölhettem minden mellettem elsuhanó arcot. És aztán odakinn voltunk, a lassan kihunyó alkonyat hűvös, hideg fényében.

Amint kettesben maradtunk, Edward a karjába kapott, és átvágott velem a sötét iskolaudvaron a fenyőfák alatt álló padig. Leült, az ölébe vont, és a melléhez szorított. A hold már felkelt, fényes korongja áttetszett a vékony felhőkön, és Edward arca sápadtan világított a fehér fényben.

  Szóval mire volt ez jó? − kérdeztem lágyan.

Mintha meg se hallotta volna, némán bámult fel a holdra.

  Alkonyat van megint −  mormolta. − Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.

  Vannak dolgok, amelyeknek nem kell véget érniük −  szűrtem az összeszorított fogamon keresztül, mert abban a pillanatban teli lettem feszültséggel.

Felsóhajtott.

   Azért hoztalak el a bálba − kezdte lassan, mert végre elszánta magát, hogy válaszol a kérdésemre −, mert nem akarom, hogy bármiről is lemaradj. Ha megoldható, én nem akarom, hogy miattam kelljen lemondanod valamiről. Azt akarom, hogy úgy élj, mint egy emberlány! Azt akarom, hogy az életed normálisan folytatódjon, mintha én meghaltam volna 1918-ban, ahogy történnie kellett volna.

Összeborzongtam attól, amit mondott, aztán dühösen megráztam a fejem.

  És mégis, mit gondolsz, miféle fura párhuzamos világban mentem volna én el az iskolabálba saját szabad akaratomból? Ha nem lennél ezerszer erősebb nálam, akkor gondoskodnék róla, hogy ezt ne úszd meg szárazon!

Egy pillanatra elmosolyodott, de a szeme komor maradt.

− Nem is volt olyan rossz, te magad mondtad!

− De csak azért nem, mert veled voltam.

Egy percig hallgattunk: Edward a holdat bámulta, én őt. Bárcsak meg tudnám magyarázni neki, mennyire nem érdekel engem a normális emberi élet!

− Elárulnál nekem valamit? − kérdezte könnyed évődéssel.

− Mindig mindent elárulok neked.

  Mindegy, azért most ígérd meg, hogy ezt tényleg elárulod! − erősködött vigyorogva.

Sejtettem, hogy ezt azonnal meg fogom bánni. − Jó, rendben...

− Úgy láttam, őszintén meglepődtél, amikor rájöttél, hogy hova hozlak − kezdte.

− Mert meg is lepődtem − szúrtam közbe.

  Pontosan − helyeselt. − De akkor nyilván volt valamilyen elképzelésed... Kíváncsi vagyok, végül is mit gondoltál, miért öltöztetlek díszbe?

Igen, tényleg rögtön megbántam. Tétován elhúztam a számat.

− Nem akarom megmondani neked.

− Megígérted! −  tiltakozott.

− Tudom.

− Hát akkor?

Azt hitte, csak zavarban vagyok, azért nem akarom elmondani.

− Mert attól félek, megharagudnál, vagy elszomorodnál. Ezen összevont szemöldökkel töprengett néhány pillanatig.

− Akkor is tudni szeretném. Szóval? Fölsóhajtottam.

  Hát... azt sejtettem, hogy ez valamiféle... különleges alkalom lesz. De az meg se fordult a fejemben, hogy csak egy közönséges, emberi dolog... egy iskolabál! −  mondtam megvetően.

− Emberi? − kérdezte színtelen hangon. Sikerült rögtön ráhibáznia a kulcsszóra.

Lenéztem a ruhámra, egy kósza fodorral babráltam. Edward némán várt.

  Oké! − hadartam. − Azt reméltem, hogy meggondoltad magad... hogy végül mégiscsak hajlandó vagy átváltoztatni engem.

Érzelmek sokasága hullámzott át az arcán. Néhányat felismertem közülük: a haragot... a fájdalmat... aztán erőt vett magán, és az arca derűsen gunyoros lett.

− És úgy gondoltad, ez olyan alkalom lenne, ahol csak estélyi öltözékben illik megjelenni? − ugratott, és megérintette a szmokingjának a hajtókáját.

Duzzogás mögé rejtettem a zavaromat.

  Fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok. De szerintem  több értelme lett volna, mint egy iskolabálnak. −  Még mindig vigyorgott. −  Ez egyáltalán nem mulatságos! − szóltam rá.

  Igazad van, tényleg nem mulatságos − hagyta rám Edward, és az arcáról eltűnt a mosoly. − Viszont inkább tekintem tréfának, mintsem elhiggyem, hogy komolyan beszélsz.

− Pedig én komolyan beszélek. Mélyet sóhajtott.

− Tudom. És tényleg annyira szeretnéd?

A szemébe visszatért a fájdalom. Az ajkamba haraptam, és bólintottam.

− Annyira szeretnéd, hogy ez legyen a vég − suttogta szinte csak magának −, hogy ez legyen az életed alkonya, mielőtt még igazán megkezdődött volna? Hajlandó lennél feladni mindent?

  Ez nem a vég lenne, hanem a kezdet − tiltakoztam alig hallhatóan.

  Nem érek én annyit − mondta szomorúan.

  Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy nem látom magamat tisztán? − méltatlankodtam. − Te nyilvánvalóan ugyanabban a vakságban szenvedsz.

  Én tudom, mi vagyok. Felsóhajtottam.

De hirtelen megint megváltozott a hangulata. Elhúzta a száját, és átható tekintettel fürkészte az arcomat.

  Szóval készen állsz? −  kérdezte.

  Ühüm. −  Nagyot nyeltem. − Tehát?

Elmosolyodott, lassan hajtotta le a fejét, míg csak hideg ajka a bőrömet nem súrolta közvetlenül az állam alatt.

  Most mindjárt? − suttogta. A lehelete a nyakamat csiklandozta, és én önkéntelenül összeborzongtam.

   Igen! − Csak suttogni mertem, mert féltem, hogy különben elcsuklik a hangom. Ha eddig azt hitte, csak blöffölök, akkor most csalódni fog. Már meghoztam a döntést, és biztos voltam magamban. Az most mellékes, hogy az egész testem deszka merev a rémülettől, hogy a kezem ökölbe szorul, hogy ki-kihagy a lélegzetem...

Edward sötéten felkacagott, és elhajolt. Csakugyan csalódott volt.

  Nem hihetted komolyan, hogy ilyen könnyen beadom a derekam −  csúfolódott, de a hangjában keserűség bujkált.

  Egy lány miért ne álmodozhatna?

  És te erről szoktál álmodozni? Hogy szörnyeteg lesz belőled?

  Nem egészen −  feleltem, a „szörnyeteg” szón bosszankodva. Még hogy szörnyeteg... −  Leginkább arról álmodozom, hogy veled maradok mindörökre.

Szomorú arca megszelídült a hangomból kicsendülő, megfoghatatlan fájdalom hallatán.

− Bella! − Az ujja könnyedén végigsimított az ajkam körvonalán. − Én mindig veled maradok. Ennyi nem elég?

Megcsókoltam számon kószáló ujját, és elmosolyodtam.

− De elég, egyelőre.

Makacsságom láttán mérgesen legyintett. Tehát ma este egyikünk sem adja be a derekát. Olyan erővel fújta ki a levegőt, hogy az majdnem morgásnak hangzott.

Megsimogattam az arcát.

− Figyelj rám − mondtam. − Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Ez nem elég?

− De igen, elég −  felelte mosolyogva. − Örök időkre elég. Aztán lehajolt, és újra a nyakamhoz érintette hűvös ajkát.