Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9.Elméletek

2010.01.03

9. ELMÉLETEK

  Kérdezhetnék tőled csak még egyetlenegyet? −  esengtem, miközben Edward a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel söpört végig a kihalt utcán, s ráadásul úgy, mintha ügyet sem vetne az útra. Felsóhajtott.

  Egyet −  egyezett bele.

  Szóval... azt mondtad, tudtad, hogy nem mentem be a könyvesboltba, és hogy délnek fordultam. Kíváncsi lennék, honnan tudtad.

Már megint azon törte a fejét, hogy egyáltalán feleljen-e.

  Azt hittem, túl vagyunk ezen a köntörfalazós fázison! − méltatlankodtam.

Halványan elmosolyodott.

− Rendben. Követtem az illatodat! − Végre az utat nézte, így volt időm úrrá lenni elképedésemen. Semmi frappáns válasz nem jutott eszembe, de elraktároztam az információt, hogy majd később alaposabban átgondoljam. Próbáltam visszatérni az eredeti kérdésemhez. Eszem ágában sem volt engedni, hogy most hagyja abba, amikor végre hajlandó magyarázatot adni a dolgokra.

  És nem válaszoltál az egyik első kérdésemre sem... − Próbáltam húzni az időt.

  Melyikre?

  Hogy miként működik ez a... gondolatolvasás-dolog? Bárhol, bárkinek a fejébe látsz? És hogy csinálod? És a családod többi tagja is képes...? − Ostobának éreztem magam, hogy ilyen álságosán próbálom kiszedni belőle a magyarázatot.

− Ez több volt, mint egy − mutatott rá. De én csak várakozásteljesen összefontam az ujjaimat. − Nem, csak én. És én sem hallok bárhol bárkit. Elég közel kell lennem hozzájuk. Minél jobban ismerem valakinek a... „hangját”, annál messzebbről meghallom. De még így is csak pár mérföldről. −  Rövid szünetet tartott. −  Olyan, mintha egy nagy teremben összezárnának egy rakás emberrel, és mindenki egyszerre beszélne. Egy hangmassza az egész, de ha egyvalaki hangjára összpontosítok, akkor tisztán hallom, mit gondol az illető. Többnyire kikapcsolom ezt a képességemet, mert nagyon idegesítő. És sokkal könnyebb úgy normálisnak látszani −  a normális szónál elfintorodott −, hogy nem a gondolataira válaszolok valakinek, hanem a szavaira.

− És mit gondolsz, az én gondolataimat miért nem hallod? − kérdeztem.

Kifürkészhetetlen pillantással nézett rám.

  Nem tudom −  mormolta. −  Egyeden tippem van: a te agyad nem úgy működik, mint a többieké. Mintha a te gondolataid rövidhullámon érkeznének, én meg csak a középhullámot tudom fogni.

− Elvigyorodott, ez a hasonlat szemlátomást felderítette.

   Szóval az agyam nem működik normálisan? Valamiféle csodabogár vagyok? −  A kelleténél jobban felzaklattak a szavai. Valószínűleg azért, mert úgy éreztem, fején találta a szöget. Mindig gyanítottam valami ilyesmit, és most kínosan érintett, hogy beigazolódott.

  Én hallok hangokat a fejemben, és te aggódsz, hogy netán csodabogár vagy! − nevetett. −  Ne aggódj, ez csak egy elmélet volt... −  Az arca hirtelen megkeményedett. − De térjünk csak vissza hozzád!

Fölsóhajtottam. Hogy is kezdjem?

   Azt hittem, ezen a köntörfalazós fázison már túl vagyunk!

− emlékeztetett lágyan.

Most először levettem a szememet az arcáról, miközben a szavakat keresgéltem, s így véletlenül ránéztem a sebességmérőre.

  Szent ég! − sikítottam fel. − Lassíts!

  Mi a baj? − Megijesztettem, de ettől még nem lassított.

  Százötvennel tépsz! −  Rémülten pislogtam kifelé, de már teljesen besötétedett, nem láttam semmit. Az országútból is csak annyit, amennyit a kocsi fényszórójának hosszú, kékes sugara bevilágított. Az erdő az út két oldalán, mint két fekete, tömör fal −  és acélkeménynek bizonyulna, ha ekkora sebességgel nekirohannánk.

  Nyugalom, Bella! −  Égnek fordította a szemét, de még mindig nem lassított.

  Meg akarsz ölni minket?

  Nyugalom, nem fogunk karambolozni. Megpróbáltam nyugodtabb hangot megütni.

  Hova sietsz annyira?

  Mindig így vezetek! − Féloldalasan rám mosolygott.

  Az utat nézd!

   Még soha nem volt balesetem, Bella, de még büntetőcédulát sem kaptam soha! − vigyorogva megkopogtatta a homlokát. − Beépített radarral rendelkezem!

  Nagyon vicces! − füstölögtem. −  Charlie rendőr, nem emlékszel? Úgy neveltek, hogy a közlekedési szabályokat be kell tartani! Különben is, te könnyen beszélsz, ha a Volvód feltekeredik egy fára, te alighanem simán megúszod!

  Alighanem − helyeselt bosszankodva. − De te nem! −  Felsóhajtott, és legnagyobb örömömre a sebességmérő mutatója lassan már csak százhúszat mutatott. − Most boldog vagy?

  Majdnem.

  Utálok lassan hajtani − morogta.

  Ez neked lassú?

  Eleget kritizáltad a vezetési stílusomat! −  fakadt ki. − Még mindig arra várok, hogy ismertesd velem a legújabb elméletedet!

Az ajkamba haraptam. Mézszínű szeméből váratlan gyengédség sugárzott.

  Nem fogok nevetni! − ígérte.

  Inkább attól félek, hogy mérges leszel!

  Miért, olyan szörnyű?

  Hát eléggé.

  Rajta! − A hangja nyugodt volt.

  Nem tudom, hol kezdjem.

  Miért nem kezded az elején? Annyit már elárultál, hogy nem magadtól támadt ez az ötleted.

  Hát nem.

  Akkor honnan vetted? Valami könyvből? Egy filmből? −  faggatott.

   Nem, hanem szombaton hallottam valamit a tengerparton... −  Futólag rápillantottam. Úgy láttam, csodálkozik.

   Összefutottam egy régi barátunkkal... Jacob Blackkel − folytattam. −  A papája és Charlie már akkor jó barátok voltak, amikor én megszülettem.

Még mindig értetlenül nézett.

  A papája a quileute törzs vénei közé tartozik. −  Figyeltem az arcát. Az értetlenség abban a pillanatban eltűnt róla, és hirtelen kővé dermedt. − Elmentünk egyet sétálni... − A kacérkodásomat ügyesen kicenzúráztam a történetből. −  Mesélt nekem néhány helyi legendát... Gondolom, azért, hogy rám ijesszen. És beszélt... -Tétován elhallgattam.

  Folytasd! −  szólt rám.

   Vámpírokról... − suttogtam. Nem mertem Edwardra nézni. De láttam, olyan görcsösen markolja a kormánykereket, hogy az ujjpercei kifehéredtek.

  És neked rögtön én jutottam eszedbe? −  A hangja még mindig higgadt volt.

− Nem. Hanem Jacob... megemlítette a családodat. Edward nem felelt.

Hirtelen elfogott az aggodalom, nem akartam bajba keverni Jacobot.

  Jacob szerint az egész csak buta babona −  hadartam. −  Meg se fordult a fejében, hogy én komolyan veszem! − De ez kevésnek tűnt, kénytelen voltam bevallani: −  Az egész az én hibám volt. Én szedtem ki belőle apránként.

  Miért?

− Lauren megemlítette a nevedet... engem akart bosszantani. És akkor az egyik idősebb fiú a törzsből mondott valamit... hogy a te családod sose teszi be a lábát a rezervátumba, és valahogy olyan kétértelműén fogalmazott. így hát addig ügyeskedtem, amíg kettesben nem maradtunk Jacobbal, és ki nem szedtem belőle az egészet − vallottam be lehajtott fejjel.

Meglepetésemre Edward fölnevetett. De a szeme haragosan égett.

− Na és hogy sikerült kiszedned belőle? −  kérdezte.

− Flörtölni próbáltam vele... és jobban sikerült, mint hittem volna. − Ezt még most is alig akartam elhinni.

  Kár, hogy nem láthattam − sötéten kuncogott. − És még te vádolsz azzal, hogy elkápráztatom az embereket... Szegény Jacob Black!

Elpirultam, és kibámultam az éjszakába.

− Na és aztán mit csináltál? − kérdezte egy perccel később.

− Végeztem egy kis kutatást az interneten.

  És az végül meggyőzött? − kérdezte közömbösen, de a keze még mindig keményen markolta a kormánykereket.

− Nem. Semmi nem stimmelt. A legtöbb dolog egyszerűen butaságnak tűnt. És aztán... -Elhallgattam.

− És aztán?

− Úgy döntöttem, hogy nem számít −  suttogtam.

  Hogy nem számít? − kérdezte olyan hangon, hogy kénytelen voltam felnézni rá. Végre sikerült áttörnöm színlelt nyugalmának páncélján. Az arcáról inkább hitetlenkedést olvastam le, mintsem azt a dühöt, amitől féltem.

  Nem − mondtam lágyan. − Nekem nem számít, hogy mi vagy.

− Nem számít? − Kemény és csúfondáros lett a hangja. −  Neked nem számít, hogy szörnyeteg vagyok? Hogy nem vagyok ember?

− Nem.

Egy darabig hallgatott, sötét és rideg arccal.

  Dühös vagy! −  sóhajtottam. −  Nem kellett volna elmondanom...

− De igen −  felelte komoran. −  Jobb szeretem tudni, hogy mire gondolsz... Még akkor is, ha az őrültség!

− Szóval megint tévedek? − kérdeztem kihívóan.

− Nem erre értettem. Még hogy „nem számít”! −  idézte a fogát csikorgatva.

− Vagyis igazam van? − szisszentem fel.

− Hát mégiscsak számít? Mély lélegzetet vettem.

− Nem igazán... −  Egy pillanatra elhallgattam. −  Viszont kíváncsi vagyok! − A hangom végre csakugyan nyugodt volt.

Hirtelen mintha megadta volna magát.

− Rendben van, és mire vagy kíváncsi?

− Hány éves vagy?

− Tizenhét − vágta rá.

− És mióta vagy tizenhét éves?

Az ajka megrándult az elfojtott mosolytól.

− Már egy ideje −  ismerte be végül.

− Oké! − Örültem, hogy végre őszinte hozzám. Figyelmesen fürkészte az arcomat, valahogy úgy, mint korábban, amikor attól félt, hogy sokkos állapotba kerülhetek. Bátorítóan rámosolyogtam.

− Ne nevess ki... de hogy lehet az, hogy előjössz napvilágnál? De mégiscsak kinevetett.

− Mese.

− Nem éget porrá a nap?

− Mese.

− És nem is alszol koporsóban?

  Az is csak mese. − Habozott egy kicsit, aztán valami furcsa árnyalat lopódzott a hangjába. − Nem tudok aludni.

Beletelt egy percbe, míg ezt megemésztettem.

− Egyáltalán nem?

− Soha − felelte alig hallhatóan. Sóvárgó, aranyszínű szeme fogva tartotta az enyémet, és én mindenről megfeledkezve bámultam, míg el nem fordította a fejét.

− A legfontosabb dolgot még nem kérdezted meg! −  A hangja most megint keményen csattant, fagyos lett a pillantása.

Pislogtam −  még mindig nem tértem egészen magamhoz.

− És az mi lenne?

  Nem érdekel véletlenül, mivel táplálkozom? −  kérdezte gúnyosan.

− Ó... −  mormoltam. −Ja, az.

− Igen, az. Nem akarod tudni, szoktam-e vért inni? Összerezzentem.

− Hát, Jacob erről is mondott valamit.

− Mit mondott Jacob? −  kérdezte fakó hangon.

− Azt mondta, hogy ti nem... vadásztok emberekre. A családodat nem tekintik veszedelmesnek, mert csak állatokra vadásztok.

− Azt mondta, nem vagyunk veszedelmesek? −  hitetlenkedett.

− Nem egészen. Azt mondta, nem tekintenek benneteket veszedelmesnek. De azért a quileute törzs így sem lát szívesen benneteket a földjén, mert sosem lehet tudni.

Megint előrenézett, de nem tudtam megmondani, csakugyan az utat figyeli-e.

   Szóval Jacob igazat beszélt? Ti tényleg nem vadásztok emberekre? − A lehető legnyugodtabbra vettem a hangom.

  A quileute-oknak igen jó a memóriájuk −  suttogta. Ezt igennek vettem.

  De azért ne bízd el magad! −  figyelmeztetett. -Jól teszik, hogy igyekeznek távol tartani magukat tőlünk. Még mindig veszélyesek vagyunk.

  Ezt nem értem.

   Próbálunk nem azok lenni −  mondta lassan. −  És amivel mi próbálkozunk, az rendszerint jól szokott sikerülni. De azért néha hibázunk. Mint például én, mert megengedem magamnak, hogy kettesben maradjak veled.

  Hát ez hiba? −  Nem voltam biztos benne, hogy kihallja-e hangomból a keserűséget.

  Méghozzá igen veszélyes hiba − mormolta.

Mindketten elhallgattunk. A fényszórók sugara együtt hajladozott az út kanyarulataival. Szélsebesen, mintha nem is a valóságban lennénk, hanem valami videójátékban. Tudván, hogy az idő is éppolyan gyorsan fogy, mint a fekete út előttünk, rettentően féltem, hogy többé nem lesz alkalmam így együtt lenni vele − soha többé nem beszélgetünk ilyen őszintén, mint most, amikor leomlott a kettőnk közt emelkedő fal. A szavaiból arra következtettem, hogy talán ez az utolsó ilyen alkalom, és gondolni sem akartam erre. Egyetlen másodpercet sem pazarolhatok el a vele tölthető időből!

  Mesélj még! − könyörögtem. Mindegy mit, csak szerettem volna újra hallani a hangját.

  Mit szeretnél még tudni?

   Elmondhatnád, miért vadásztok állatokra emberek helyett! − kértem még mindig kétségbeesetten. A szemem könnybe lábadt, de megvívtam a rám törő szomorúsággal.

  Nem akarok szörnyeteg lenni... − mondta nagyon halkan.

  De nehéz beérni az állatokkal? Kis ideig töprengett.

  Nem tudhatom biztosan, persze, de talán ahhoz hasonlítható, mint amikor valaki kénytelen tofun és szójatejen élni: vegetáriánusnak szoktuk nevezni magunkat, ez a mi kis családi tréfáink egyike. Nem csillapítja teljesen az éhségünket, vagy inkább szomjúságunkat. De elég erőt ad, hogy ellenálljunk a kísértésnek. Legalábbis többnyire. −  A hangja hirtelen vészjósló lett. − Ez időnként nehezebben megy, mint máskor.

  És most neked nagyon nehéz? − kérdeztem. Felsóhajtott.

  Igen.

   De hát most nem vagy éhes! − Inkább állítottam, mint kérdeztem.

  Ezt honnan veszed?

  A szemedből. Mondtam már, hogy van egy elméletem. Már máskor is észrevettem, hogy az emberek, főleg a férfiak, sokkal ingerlékenyebbek, amikor éhesek!

Edward kuncogott.

  Semmi nem kerüli el a figyelmedet, igaz?

Nem feleltem, csak úsztam a nevetésében. Átadtam magam, magamba szívtam, hogy mindig emlékezzek rá.

  Ezen a hétvégén is vadászni voltatok Emmettel? −  kérdeztem, amikor elcsendesedett.

− Igen. −  Mintha azt latolgatta volna, folytassa-e. −  Nem akartam elmenni, de muszáj volt. Könnyebb melletted lennem, amikor nem vagyok szomjas.

− És miért nem akartál elmenni?

− Mert mindig... nyugtalan vagyok... ha nem vagy a közelemben! −  A szeme gyöngéd volt, de nagyon komoly, és én úgy éreztem, megolvad a csontom a pillantásától. − Nem viccből kértelek csütörtökön, hogy ügyelj, nehogy belepottyanj a tengerbe, vagy elgázoljon egy autó. Egész hétvégén ezen járt az eszem, hogy mi lehet veled. És a ma történtek után voltaképpen meg is vagyok lepve, hogy sikerült ép bőrrel megúsznod a hétvégét. −  Megcsóválta a fejét, aztán mintha eszébe jutott volna valami. −  Vagyis nem teljesen ép bőrrel...

− Tessék?

− A kezed! −  emlékeztetett. Lenéztem a tenyeremre, a túra során beszerzett horzsolásokra. Már majdnem begyógyultak, de Edward figyelmét nem kerülte el semmi.

− Elestem −  sóhajtottam.

− Sejtettem. − Az ajka felfelé görbült. − Téged ismerve, gondolom, sokkal rosszabb is lehetett volna... és ez a lehetőség gyötört egész idő alatt, amíg távol voltam. Nagyon hosszú volt ez a három nap... Ami azt illeti, sikerült is Emmett idegeire mennem.

− Három nap? Hát nem ma jöttetek vissza?

− Nem, már vasárnap.

− Akkor ma miért nem volt egyikőtök sem iskolában? −  majdnem dühbe gurultam. Mennyit szenvedtem délelőtt a csalódástól, hogy nincs ott!

− Hát az előbb azt kérdezted, nem árt-e nekem a napsütés, és én azt mondtam, hogy nem. De azért mégse mehetek napra, legalábbis olyankor, amikor valaki megláthat.

  Miért nem?

− Majd egyszer megmutatom neked − ígérte. Ezen egy pillanatra elgondolkodtam.

  Fölhívhattál volna! −  duzzogtam. Tanácstalanul nézett rám.

− De hát tudtam, hogy biztonságban vagy.

− De én nem tudtam, hogy te hol vagy! Én... − Elakadtam.

  Igen? −  unszolt a bársonyos hang.

  Rossz volt. Hogy nem láthatlak. Olyankor én is nyugtalan leszek!

− Belevörösödtem, hogy képes voltam ezt hangosan kimondani.

Edward hallgatott. Az arca eltorzult a fájdalomtól.

− Jaj −  nyögött fel. −  Ez baj!

Nem értettem.

− Valami rosszat mondtam?

  Hát nem érted, Bella? Az egy dolog, hogy én nyomorúságosan érzem magam miattad, de az már egészen más, hogy te is belekeveredtél. −  Az útra szegezett szemmel beszélt. Olyan gyorsan, hogy alig értettem, mint mond. − Nem akarom hallani, hogy így érzel!

− Mintha kést szúrtak volna belém. −  Ez nem helyes. Nem biztonságos! Én veszedelmes vagyok, Bella! Kérlek, fogd már föl!

  Nem! − kiáltottam, és nagyon igyekeztem, hogy ne vágjak olyan képet, mint egy durcás gyerek.

− Én komolyan beszélek! −  nyögött fel.

   Én is. Már mondtam neked, nem számít, hogy mi vagy. Már késő.

A hangja halkan, keményen csattant:

− Ezt ne mondd soha!

Az ajkamba haraptam. Fogalma sincs, mekkora fájdalmat okoz! Az utat bámultam. Már közel jártunk a házhoz. Túl gyorsan hajtott.

  Mire gondolsz? −  kérdezte még mindig nyersen. Megráztam a fejem, nem bírtam megszólalni. Ereztem a pillantását az arcomon, de én továbbra is kerültem a tekintetét.

  Te sírsz? −  döbbent meg. Észre sem vettem, hogy a könnyeim alattomban kicsordultak. Gyorsan megdörzsöltem az arcomat, áruló nedvesség áztatta, le sem tagadhattam.

  Nem én − feleltem, de a hangom elcsuklott.

Jobb keze tétován elindult felém, de aztán félúton megállt, és lassan visszatért a kormánykerékre.

  Sajnálom! − mondta engesztelőn. És tudtam, hogy nemcsak a felzaklató szavakért kér bocsánatot.

A sötétség némán siklott mellettünk.

  Árulj el nekem valamit! − szólalt meg egy perccel később, és nagyon igyekezett könnyedebb hangot megütni.

  Igen?

  Mire gondoltál ma este, mielőtt befordultam abba az utcába? Nem értettem az arckifejezésedet. Nem látszottál ijedtnek, inkább úgy tűnt, erősen koncentrálsz valamire!

   Arra próbáltam visszaemlékezni, hogyan lehet ártalmatlanná tenni egy támadót. Tudod, önvédelmi tananyag... Az agyába akartam passzírozni az orrát! −  Eszembe jutott a sötét hajú férfi, és hirtelen elöntött a gyűlölet.

  Te védekezni akartál? − Ettől kiakadt. − Arra nem is gondoltál, hogy elszaladj?

  Ha futok, többnyire hasra esek − vallottam be.

  Na és a sikítással hogy állsz?

  Már nem jártam messze tőle. Megcsóválta a fejét.

  Igazad volt, tényleg a végzettel hadakozom, amikor megpróbállak életben tartani.

Felsóhajtottam. Végre lassított, mert beértünk Forksba. Húsz percbe se telt ideérnünk.

− Ládák holnap? −  kérdeztem.

− Igen... nekem is be kell adnom holnap egy dolgozatot. − Elmosolyodott. −  Foglalok neked helyet a menzán, jó?

Butaság, azok után, amin ma keresztülmentünk, de ettől az ígérettől reszketni kezdett a gyomrom, és nem bírtam megszólalni.

Ott álltunk Charlie háza előtt. A villany égett odabenn, a furgonom a helyén, minden úgy volt, mint rendesen. Mintha egy álomból ébrednék. Edward leállította az autót, de én nem mozdultam.

− Megígéred, hogy ott leszel holnap?

− Megígérem.

Ezen elrágódtam egy pillanatig, aztán bólintottam, és kibújtam Edward dzsekijéből, miután még egyszer, utoljára beleszagoltam.

  Megtarthatod, holnap úgysem tudsz mit fölvenni −  emlékeztetett.

A kezébe nyomtam a dzsekit.

− Nem akarok magyarázkodni Charlie-nak.

− Vagy úgy, rendben! −  vigyorgott.

Haboztam, a kezem már a kilincsen, de szerettem volna elnyújtani a pillanatot.

− Bella! −  Komoly volt, de úgy hangzott, mintha tétovázna.

− Igen? −  Kissé túl mohón fordultam vissza.

− Megígérnél nekem valamit?

− Igen! −  vágtam rá, de rögtön megbántam. Mi lesz, ha arra kér, hogy tartsam magam távol tőle? Azt képtelen lennék betartani.

− Ne menj egyedül az erdőbe!

Meghökkentem.

− De miért?

  Nem mindig én vagyok a legveszélyesebb dolog odakinn! Maradjunk ennyiben!

Váratlanul ért a zord hang, de meg is könnyebbültem. Ezt az ígéretet legalább könnyű lesz megtartanom.

− Ha te mondod...

− Akkor holnap látlak! − sóhajtott, és én tudtam, hogy most már menni szeretne.

  Hát akkor holnap! −  Kelletlenül kinyitottam az ajtót.

   Bella... −  Megfordultam, ő közben felém hajolt, sápadt, szép arca alig pár centire az enyémtől. Elállt a szívverésem.

− Aludj jól! − Lélegzete az arcomat súrolta, és elbódított. Ugyanolyan illata volt, mint a dzsekijének, csak még szédítőbb. Félájultan pislogtam, ő pedig elhúzódott.

Meg sem bírtam moccanni, míg valamennyire ki nem tisztult az agyam. Aztán ügyetlenül kikászálódtam a kocsiból, közben kénytelen voltam megkapaszkodni az ajtóban. Úgy rémlett, csöndesen nevetgél, de olyan halkan, hogy nem vehettem biztosra.

Megvárta, amíg odabotladoztam a bejárathoz, aztán hallottam, ahogy a motor halkan felpörög. Láttam eltűnni az ezüstszínű autót a sarok mögött. Csak ekkor ébredtem rá, mennyire fázom.

Gépiesen előkotortam a kulcsomat, kinyitottam az ajtót, és beléptem.

  Bella, te vagy az? −  kiáltott ki Charlie a nappaliból.

  Igen, apa, én vagyok! − Bementem a nappaliba, hogy üdvözöljem. Éppen baseballmeccset nézett.

− Korán hazaértél.

−Tényleg? − kérdeztem meglepetten.

− Még nyolc óra sincs − mondta Charlie. − Jól érezted magad a lányokkal?

− Aha... remekül! − Forgott velem a világ, próbáltam visszaidézni, mit is terveztem aznapra valamikor réges-régen: csajbulit... − Mind a ketten találtak maguknak ruhát.

− Jól vagy?

− Csak fáradt vagyok. Sokat mászkáltam.

−Talán le kéne feküdnöd! − tanácsolta Charlie aggodalmasan. Kíváncsi voltam, mit láthat az arcomon.

− Csak előbb még felhívom Jessicát.

− Hát nem most váltatok el egymástól?

− Igen, de a kocsijában felejtettem a kabátomat. Szólni akarok, hogy hozza magával holnap.

− Várd meg legalább, míg hazaér!

− Igazad van − ismertem el.

A konyhában kimerülten lerogytam egy székre. Most már istenigazában szédültem. Lehet, hogy a végén mégis sokkos állapotban kerülök? Szedd össze magad! − hajtogattam.

Majd' frászt kaptam, amikor váratlanul megcsörrent a telefon. Gyorsan felkaptam a kagylót.

− Halló! −  szóltam bele elakadó lélegzettel.

− Bella?

− Szia, Jess, éppen most akartalak hívni!

− Hazaértél? − A hangja megkönnyebbült volt... és csodálkozó.

  Aha. De a kocsidban hagytam a dzsekimet. Behoznád holnap?

− Hát persze. De mesélj már, mi történt? − nyaggatott.

− Öhm, majd holnap, matek előtt, jó? Gyorsan leesett neki a tantusz.

− Ja, ott van apád?

− Igen.

− Oké, akkor majd holnap beszélünk. Szia! − Éreztem a hangján, alig várja a holnapot.

− Szia, Jess!

Lassan felvánszorogtam a lépcsőn, bódultan, ködös aggyal. Automatikusan elvégeztem az esti teendőket, és csak akkor vettem észre, hogy vacogok, amikor már a zuhany alatt álltam. A forró víz égette a bőrömet, mégis percekig rázott a hideg, aztán a meleg zuhatag alatt végre elernyedtek merev izmaim. A fáradság olyan erővel tört rám, hogy moccanni sem bírtam, míg el nem fogyott a meleg víz.

Kibotorkáltam a fürdőszobából, de előbb jó szorosan belecsavartam magamat egy törülközőbe, nehogy elillanjon a testemből a forróság. Gyorsan belebújtam a pizsamámba, bemásztam a takaró alá, összegömbölyödtem, átöleltem saját vállam, hogy melengessem magam. De még így is reszkettem egy kicsit.

A fejem zúgott, zűrzavaros képek kavarogtak benne, némelyiket nem értettem, néhányat pedig igyekeztem kiradírozni. Eleinte minden kaotikus volt, de ahogy fokozatosan öntudatlanságba süllyedtem, hirtelen összeállt bennem pár kép.

Három dologban teljesen biztos voltam. Először, hogy Edward vámpír. Másodszor, hogy lényének egyik része − bár nem tudtam, mennyire képes uralkodni felette −  a véremre szomjazik. És harmadszor, hogy én feltétel nélkül és gyógyíthatatlanul szerelmes vagyok belé.