Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8.Port Angeles

2010.01.03

8. PORT ANGELES

Jess gyorsabban hajtott, mint a rendőrfőnök, úgyhogy négyre már be is értünk Port Angelesbe. Már jó régóta nem voltam csaj buliban, úgyhogy most rohamosan emelkedett az ösztrogénszintem, alaposan feldobódtam. Egész úton érzelgős rockszámokat hallgattunk, és Jessica egyfolytában a fiúkról locsogott, akikkel együtt szoktunk lógni. Jessica randija Mike-kal nagyon jól sikerült, és Jess azt remélte, szombat este eljutnak az első csókig. Elégedetten vigyorogtam magamban. Angela a maga módján örült a bálnak, de Eric nemigen érdekelte. Jess megpróbálta kiszedni belőle, milyen fiúk tetszenek neki, de én gyorsan a ruhákra tereltem a szót. Angela hálás pillantást vetett rám.

Port Angeles bájos kis turistacsapda, sokkal kifinomultabb és régiesebb, mint Forks. De Jessica és Angela már unalomig ismerték, és nem pazarolták az idejüket az öböl menti festői sétányra. Jess egyenesen az egyik nagyáruház elé hajtott, néhány utcányira a turistalátványosságnak számító öböl-környéktől.

A báli meghívókon a „megjelenés alkalmi ruhában!” kitétel szerepelt, de egyikünk se tudta pontosan, mi számít annak. Jessica is, Angela is nagyot nézett, sőt, el se akarták hinni, hogy Phoenixben soha nem voltam bálban.

  Soha nem mentél el a fiúddal táncolni, vagy ilyesmi? −  hüledezett Jessica, miközben beléptünk az áruházba.

   Komolyan − bizonygattam, de nem akartam bevallani, hogy nem tudok táncolni. − Sose jártam senkivel! Társaságba se nagyon.

  De miért nem? −  kíváncsiskodott Jessica.

  Mert senki sem hívott − feleltem, az igazságnak megfelelően. Jessicát szemlátomást nem győztem meg.

  Itt viszont hívnak − emlékeztetett −, te pedig nemet mondasz! Ekkor már a „Fiatalok divatja” részlegnél vadásztunk báli ruhára.

  Kivéve Tylernek −  helyesbített Angela csöndesen.

  Tessék? −  Leesett az állam. −  Mit mondtál?

  Tyler mindenkinek azt meséli, hogy vele mész a bálra −  közölte Jessica, és gyanakodva méregetett.

  Hogy mit mondott? −  hápogtam.

  Én mondtam neked, hogy nem lehet igaz − mormolta Angela Jessicának.

Nem szóltam semmit, még mindig nem tértem magamhoz a megdöbbenésből, amit aztán felváltott a bosszúság. De időközben ráakadtunk az estélyikre, és komoly munka elé néztünk.

  Pedig Lauren pont ezért utál − kuncogott Jessica, miközben a ruhák közt matattunk.

A fogamat csikorgattam.

  Szerintetek, ha elgázolom Tylert, akkor megszűnik végre a baleset miatti bűntudata? Akkor talán úgy érzi majd, hogy kvittek vagyunk, és nem szekál többet?

  Lehet −  vihogott Jess. −  Mármint ha tényleg azért szekál!

A ruhaválaszték nem volt valami nagy eresztés, de azért mindketten találtak pár cuccot, amit föl akartak próbálni. Én pedig füstölögve leültem a próbafülkében egy padra a tripla tükör mellé, és megpróbáltam lecsillapodni.

Jess két ruha közt hezitált − az egyik egy hosszú, pánt nélküli, klasszikus fekete alkalmi ruha volt, a másik térdig érő, spagettipántos, neonkék. Én a kékre próbáltam rábeszélni, mondván, adjunk a szemnek. Angela halvány rózsaszín ruhát választott, amely szépen simult nyúlánk alakjára, és kiemelte világosbarna hajának aranyos árnyalatát. Mindkettejüket elhalmoztam bókokkal, visszaakasztgattam a felpróbált göncöket. Az egész sokkal gyorsabban és simábban zajlott le, mint a hasonló bevásárlások Renée-vel odahaza. Azt hiszem, annak is megvan az előnye, ha az embernek szűkösebb készletből kell választania.

Áttértünk a cipőkre és a kiegészítőkre. A lányok próbálgattak, én meg kritizálgattam, de valahogy nem kapott el a vásárlási láz, pedig szükségem lett volna új cipőre. Tyler húzása kiakasztott, elrontotta a „csajok egymás közt” hangulatot, lassacskán visszahódított a lehangoltság.

   Angela... −  kezdtem tétován, miközben ő egy magas sarkú, rózsaszín szandálban illegett, abban a boldog tudatban, hogy táncpartnere mellett most nyugodtan viselhet tűsarkút. Jessica elhúzott az ékszerekhez, úgyhogy kettesben voltunk.

− Igen? − Angela kinyújtotta a lábát, és ide-oda forgatta a lábfejét, hogy minden oldalról szemügyre vegye a cipőt.

Nem, mégsem volt bátorságom hozzá, hogy megkérdezzem...

− Nekem tetszik − mondtam inkább.

  Azt hiszem, megveszem... bár semmi máshoz nem passzol, csak ehhez a ruhához − morfondírozott Angela.

− Na és? Úgyis akciós! − biztattam. Elmosolyodott, és rácsukta a fedelet egy dobozra, amelyben praktikus, kényelmes, piszkosfehér színű cipők rejtőztek.

Újra nekiveselkedtem.

− Ühm, Angela... − Angela kíváncsian felnézett.

− Máskor is előfordul, hogy aaaa... Cullen-testvérek... − elmélyülten bámultam a cipőm orrát − ... ennyit hiányoztak a suliból? − igyekeztem közömbös arcot vágni, de csúfos kudarcot vallottam.

− Igen, ha szép idő van, akkor örökösen kempingezni járnak... még a doktor is. Odavannak a szabad levegőért −  mondta csöndesen, és közben ő is a cipőjét nézegette. És nem kérdezett semmit, nem úgy, mint Jessica, aki kérdésözönnel árasztott volna el. Kezdtem igazán megkedvelni Angélát.

− Aha... −  Gyorsan ejtettem a témát, mert Jessica közben visszatért, hogy megmutassa az ezüst cipőjéhez választott bizsukat.

Úgy terveztük, egy olasz kisvendéglőben vacsorázunk a sétányon, de a ruhavásárlás nem tartott olyan soká, mint gondoltuk. Jess és Angela úgy döntöttek, berakják a ruhákat az autóba, aztán lesétálnak az öbölhöz. Azt javasoltam, találkozzunk egy óra múlva a vendéglőben −  keresni akartam ugyanis egy könyvesboltot. Azt mondták, szívesen velem tartanak, de én lebeszéltem őket. Erezzék csak jól magukat − ha én könyvközeibe kerülök, se látok, se hallok, ilyenkor szívesebben vagyok egyedül. Így ők vidáman csacsogva visszamentek az autóhoz, én pedig elindultam abba az irányba, amerre Jessica mutatta.

Könnyen meg is találtam, de nem efféle könyvesboltot kerestem. A kirakat teli volt kristályokkal, álomfogókkal és a spirituális gyógyításról szóló könyvekkel, úgyhogy inkább be se mentem. Az üvegen keresztül láttam, amint egy ötvenes nő a hatvanas éveket idéző ruhában, kibontott, hosszú ősz hajjal, hívogatóan mosolyog rám a pult mögül. Úgy döntöttem, ezt a találkozást inkább kihagyom. Csak akad egy normális könyvesbolt is ebben a városban!

Tekeregtem egy ideig, remélve, hogy a belváros felé tartok, az utcákat lassan elözönlötték a munkából hazafelé igyekvő kocsik és gyalogosok. A csúcsforgalomban azt se néztem, merre megyek, kétségbe voltam esve. Annyira igyekeztem nem gondolni rá! És arra sem, amit Angela mondott... És magamban porrá zúztam a szombattal kapcsolatos reményeimet, mert mindennél jobban féltem a csalódástól. Egyszer felriadtam a kábulatból, és egy ezüst Volvo parkolt a járda szélén, ettől aztán elöntött a düh.

Hülye, megbízhatatlan vámpír −  átkozódtam magamban.

Délnek tartottam, arrafelé, ahol néhány ígéretesnek tűnő kirakatféleséget láttam. De amikor odaértem, kiderült, hogy csak valami javítóműhely az, és mellette egy üres telek. Még mindig rengeteg időm volt a lányokkal megbeszélt találkozóig, addig mindenképpen össze kell kapnom magam. Néhányszor végigszántottam az ujjaimmal a hajamon, vettem néhány mély lélegzetet, aztán befordultam a sarkon.

A következő utcán átvágva kezdett derengeni, hogy rossz irányba megyek. Alig volt forgalom, mindenki észak felé haladt, s mintha erre már leginkább csak raktárépületek lennének. Elhatároztam, hogy a következő sarkon keletnek fordulok, aztán néhány utcával később délnek kanyarodok, és megpróbálok visszatalálni a parti sétányra. Ekkor hirtelen négy férfi fordult be a sarkon. Hanyag öltözékük után ítélve nem irodából hazafelé tartó hivatalnokok, ahhoz pedig, hogy turistának nézzem őket, túlságosan koszosak voltak. Ahogy közeledtek, láttam, hogy alig egy-két évvel idősebbek nálam. Hangosan tréfálkoztak, harsányan hahotáztak, egymás vállát veregették. Jóformán a falhoz lapulva húztam el mellettük, a következő útkereszteződésre szegezett szemmel.

− Hé, te! − kiáltott rám egyikük, ahogy elhaladtak mellettem. Sajnos ez csak nekem szólhatott, mert senki más nem volt a közelben. Önkéntelenül felnéztem. A négyből kettő megállt, és a másik kettő is lassított. Úgy tűnt, a hozzám legközelebb álló, az a zömök, sötét hajú, húszas éveiben járó fickó kiáltott utánam. Flanelinget viselt, alatta koszlott pólót, szakadozott farmert és szandált. Egy fél lépést tett felém.

− Hello − motyogtam reflexszerűen. Aztán gyorsan elfordultam, és még gyorsabban iparkodtam a sarok felé. Mögöttem röhögés harsant.

− Hé, várj már! − kiáltott megint utánam valamelyik, de én leszegett fejjel, és megkönnyebbült sóhajjal befordultam a sarkon. Még mindig röhécseltek.

Komor raktárépületek mögé vezetett az út, széles rakodórámpák közt, de már mindent bezártak éjszakára. Az utca túloldalán nem is volt járda, csak egy kerítés, szögesdrót védte a mögötte lévő gyárudvart, ahol valami gépalkatrészeket tároltak. Láthatóan túl messzire csámborogtam Port Angeles turistalátványosságaitól. Közben rádöbbentem, hogy kezd besötétedni, a felhők végül mégiscsak visszatértek, ott tornyosultak a nyugati égen, korai alkonyatot hozva. A keleti égbolt még mindig felhődén, de rózsaszín és narancssárga csíkjai már szürkébe hajlottak. A dzsekimet az autóban hagytam, szorosan keresztbe fontam a karom a mellemen, mert a hirtelen támadt hűvösségben megborzongtam. Egyetlen árva teherautó haladt el mellettem, aztán az utca teljesen kiürült.

Az ég hirtelen elsötétedett, és ahogy morcosan hátrapillantottam a bűnös felhőre, rémülten láttam, hogy két férfi oson úgy húszlépésnyire mögöttem.

Az előbbi társaságból követett kettő, bár az a sötét hajú, aki leszólított, nem volt köztük. Visszakaptam a fejem, és gyorsítottam. Reszketés futott át a testemen, de ezúttal nem a hűvös levegőtől. A táskám a vállamon, a szíjat átvetettem a felsőtestemen, mert állítólag így lehet a legjobban védekezni a táskatolvajok ellen. Azt is pontosan tudtam, milyen praktikus tud lenni egy gázspray ilyenkor − sajnos az enyém az ágy alatt pihent a hátizsákomban, amit még nem volt érkezésem kicsomagolni. Nem volt nálam sok pénz, csak egy húszas meg néhány egydolláros, így megfordult a fejemben, hogy „véletlenül” elejtem a táskámat, és elhúzom a csíkot. De egy halk, rémült hang az agyam egy zugában arra figyelmeztetett, hogy ezek talán nem is tolvajok, hanem sokkal rosszabbak.

Feszülten figyeltem −  túlságosan is csöndes léptek voltak ahhoz képest, hogy micsoda éktelen lármát csaptak még az előbb, de nem úgy hangzott, mintha nagyon igyekeznének közelebb kerülni.

Lélegezz! − figyelmeztettem magam. −  Tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy követnek! Anélkül, hogy futni kezdtem volna, megszaporáztam a lépteim és arra a jobb oldali útelágazásra koncentráltam, amelytől már csak pár lépés választott el. Hallottam az üldözőimet, de neszezésük ugyanolyan messziről jött, mint addig. Dél felől egy kék autó fordult be az utcába, és gyorsan elhajtott mellettem.

Arra gondoltam, elé kéne ugranom, de aztán tétovázni kezdtem, mert mi van, ha mégsem üldöznek? Aztán már késő volt.

Elértem a sarkot, és a következő pillanatban már láttam, hogy zsákutcába futottam. Mindössze egy felhajtó vezetett egy másik épület hátuljához. Elszámítottam magam, rögtönöznöm kell. Átszaladtam a keskeny felhajtón, vissza a járdára. A következő sarkon, ahol egy stoptábla állt, az utca véget ért. A hátam mögött közeledő, halk léptekre fülelve azon tépelődtem, elkezdjek-e rohanni. De mintha most még távolabbról hallatszottak volna. Különben is, tisztában voltam vele, nem tudok olyan gyorsan futni, hogy utol ne érjenek. Abban is biztos voltam, hogy ha sprinteléssel próbálkozom, elhasalok. Azok a léptek egészen határozottan távolabbról hallatszottak. Megkockáztattam egy gyors hátrapillantást −  úgy negyvenlépésnyire lemaradtak. Megkönnyebbültem. De ők ketten csak bámultak.

Egy örökkévalóságig tartott, amíg elértem a sarokra. Egyenletes tempóban haladtam, a két férfi mögöttem minden lépessel egyre jobban lemaradt. Talán rájöttek, hogy megijesztettek, és már bánják, hogy követni kezdtek. Két autót is láttam áthajtani az elérni vágyott útkereszteződésnél, és fellélegeztem. Csak ebből a néptelen utcából jussak ki egyszer, mindjárt emberek közé kerülök! Hálát rebegve befordultam a sarkon.

És ott a földbe gyökerezett a lábam.

Az út mindkét oldalát puszta falak szegélyezték, nem volt rajtuk sem ablak, sem ajtó. A távolban, két útkereszteződéssel odébb, közlekedési lámpákat láttam, autókat és gyalogosokat, de túlságosan messze voltak. Főleg, hogy a nyugati oldalon, az utca közepe táján ott támasztotta a falat a másik két férfi a vidám kvartettből, és izgatott vigyorral lestek, ahogy kővé dermedek.

Rádöbbentem, hogy nem követtek.

Hanem tereltek.

Csak egy pillanatig haboztam, de az a pillanat végtelennek tűnt. Hátra arc! Átrohantam az út túloldalára. Közben elszoruló szívvel sejtettem, hogy úgyis hiába. A mögöttem haladó léptek hangosabban kopogtak.

  Hát itt vagytok! −  A zömök, sötét hajú férfi dörgő hangja hasított a mély csöndbe. Az egyre mélyülő sötétségben úgy láttam, mintha elnézne a vállam fölött.

  Aha! − A mögöttem harsanó hangra újra összerezzentem, miközben megpróbáltam egérutat nyerni. −  Csak egy kis kerülőt tettünk!

Visszavettem az iramból. Túl gyorsan fogyott a távolság köztem s a túloldalon ácsorgó két férfi között. Jó hangosat bírok sikoltani, és már be is szívtam a levegőt, hogy aztán a hangommal együtt kieresszem, de a torkom olyan száraz volt, hogy attól féltem, csak valami nyekegésre telik. Gyors mozdulattal átvetettem a táska szíját a fejem fölött, készen arra, hogy odaadjam, vagy szükség esetén fegyvernek használjam.

A zömök férfi elrugaszkodott a faltól, és lassan átvágott az úttesten, miközben én rosszat sejtve lecövekeltem.

  Hagyjon békén! −  Azt reméltem, hogy a hangom bátor és magabiztos. De tényleg túl száraz volt a torkom. A hangom erőtlenül csengett.

  Na, ne legyél már ilyen, cukorfalat! −  cuppogott a férfi, és hátam mögött fölcsattant az ismerős, ordenáré röhögés.

Fölkészültem a küzdelemre, terpeszbe álltam, és az elhatalmasodó pánik ellenére megpróbáltam felidézni azt a keveset, amit az önvédelemről tanultam. A tenyerem alsó élét, csuklóból meglendítem, és remélhetőleg betöröm az orrát, vagy belepasszírozom az agyába. Az ujjamat a szemgödrébe bököm − párszor megforgatom benne, és kinyomom a szemét. És alkalmazható még a legtrendibb módszer: a térdet az ágyékba. A fejemben újra felzsongott az a pesszimista hang, és azt susogta: eggyel szemben sem lenne esélyem, ezek meg négyen vannak. Fogd be! − parancsoltam a hangra, mielőtt a rémület teljesen megbénított volna. Nem adom olcsón magam, legalább egyiküket magammal viszem a túlvilágra. Megpróbáltam nyelni, hogy erőt gyűjtsek egy tisztességes sikolyra.

Hirtelen egy autóreflektor villant fel a sarok mögül, a bekanyarodó kocsi kis híján elgázolta a zömök férfit, aki kénytelen volt visszaugrani a járdára. Kiperdültem az úttestre −  ez az autó vagy megáll, vagy elüt. Az ezüstszínű járgány váratlanul megfarolt, és tőlem két-lépésnyire lefékezett. Kivágódott a vezető melletti ülés ajtaja.

− Szállj be! − parancsolt rám a dühtől izzó hang.

Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam − már akkor is, mielőtt beszálltam volna − abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját. Beugrottam az ülésre, és bevágtam magam mögött az ajtót.

A kocsiban sötét volt, ajtónyitásra sem gyulladt fel a belső világítás, csak a műszerfal halvány fényében láttam valamicskét az arcából. A kerekek felvisítottak, a kocsi megpördült. Rettentő hamar felgyorsult, és a döbbent férfiakra rontott. Egy pillanat erejéig láthattam, amint fejvesztve menekülnek, miközben a Volvo egyenesbe fordult és elviharzott a kikötő felé.

  Kapcsold be a biztonsági övet! − dörrent rám Edward, és csak ekkor vettem észre, hogy két kézzel kapaszkodom az ülésbe. Gyorsan engedelmeskedtem: az övcsat váratlanul nagyot, hangosat csattant a sötétségben. Edward bevett egy éles balkanyart, és fittyet hányva a jelzőlámpákra, száguldott.

De tökéletes biztonságban éreztem magam, és pillanatnyilag az sem érdekelt, merre tartunk tulajdonképpen. Elmondhatatlanul örültem neki, és nemcsak azért, mert váratlanul kimentett szorult helyzetemből. Miközben levegőt gyűjtöttem, Edward tökéletes arcvonásait tanulmányoztam a műszerfal gyér fényében. Úgy láttam, iszonyúan dühös.

  Jól vagy? −  Magam is meglepődtem rajta, milyen rekedt a hangom.

   Nem −  vetette oda kurtán, és a hangjából is sütött a gyilkos düh.

Némán ültem, le nem vettem volna róla a szemem, míg csak hirtelen meg nem állt az autó. Semmit sem láttam, csak egy sötét facsoport bizonytalan körvonalait az út mentén. Úgy látszik, kiértünk a városból.

  Bella... − szólalt meg Edward fojtott, feszült hangon. − Tessék? −  Hangom még mindig rekedt. Halkan megköszörültem a torkomat.

  Jól vagy? − Még mindig nem nézett rám, még mindig dühöngött.

  Igen − nyöszörögtem halkan.

  Csillapíts le, légy szíves! −  parancsolt rám.

  Bocs, de nem értem. Mit csináljak? Hangosan kifújta a levegőt.

  Egyszerűen csak fecsegj, mindegy, miről, amíg megnyugszom! − noszogatott most már érthetőbben, aztán lehunyta a szemét, és megmasszírozta az orrnyergét.

   Ööö... −  Vadul törtem a fejem, miféle lényegtelen dologgal rukkoljak elő. − Holnap még az első óra előtt el fogom gázolni Tyler Crowley-t. Ez megfelel?

Még mindig szorosan lehunyta a szemét, de a szája széle megrándult az elfojtott mosolytól.

  Miért is?

   Mert azt híreszteli, hogy vele megyek a bálra! Teljesen megőrült, vagy még mindig azt kompenzálja, hogy majdnem elgázolt, amikor... szóval tudod, mikor. Nyilván azt hiszi, azzal engesztel ki, ha bálba visz. Úgyhogy arra gondoltam, ha én is majdnem megölöm, akkor kvittek leszünk, és végre felhagy ezzel a jóvátételi mániájával. Semmi szükségem ellenségekre, és talán Lauren is megbékül velem, ha Tyler ezentúl békén hagy. De lehet, hogy totálkárossá teszem a Sentráját, elvégre ha nincs kocsija, senkit nem tud elvinni a bálba... −  hadartam.

  Erről én is hallottam... − Edward hangja mintha már nyugodtabb lett volna.

  Te is? −  csattantam fel hitetlenkedve, és újra elfogott a bosszúság. − Ha például nyaktól lefelé megbénulna, akkor sem tudna bálba menni − módosítottam kissé a tervemen.

Edward felsóhajtott, és végre kinyitotta a szemét. − Jobban vagy? −  kérdeztem.

  Nem igazán.

Vártam, de nem mondott semmi többet. Nekidöntötte a fejét az ülés támlájának, és most a kocsi tetejére meredt.

  Mi a baj? − kérdeztem, de csak suttogni bírtam.

  Néha nehezen tudom fékezni az indulataimat, Bella! −  Ö is suttogott, és hunyorogva kinézett az ablakon. −  De az senkinek sem használna, ha visszafordulnék, és üldözőbe venném azokat a... −  Nem fejezte be a mondatot, és egy pillanatig megint a feltámadó dühével küzdött. − Vagy legalábbis −  folytatta − erről győzködöm magam.

  Ó... −  Nem valami frappáns válasz, de semmi más nem jutott eszembe.

Megint csendben gunnyasztottunk. A műszerfalon lévő órára néztem. Elmúlt fél hét.

  A lányok aggódni fognak. Úgy beszéltük meg, hogy találkozunk. Edward szó nélkül indított, puhán megfordult és padlógázzal elindult visszafelé a városba. Seperc alatt újra a kivilágított úton száguldottunk, könnyedén szlalomozva a sétányon cirkáló autók között. Edward beállt a járda mentén egy üres helyre, ami érzésem szerint túl kicsi volt a Volvónak, de ő persze az első próbálkozásra simán betolatott. Az ablakon át megláttam a La Bella Itália fényeit, és az étteremből épp kilépő Jesst meg Angélát. Idegesen indultak el az ellenkező irányba.

  Honnét tudtad, hogy hová...? −  kezdtem, de aztán csak legyintettem. Nyílt az ajtó, Edward kiszállni készült.

  Mit csinálsz? −  kérdeztem.

   Vacsorázni viszlek. −  Futólag elmosolyodott, de a pillantása feszült maradt.

Szerencsétlenkedtem egy sort a biztonsági övvel, aztán gyorsan kiszálltam én is. Edward ott várt rám a járdán és mielőtt szóra nyithattam volna a számat, azt mondta:

  Menj, és állítsd meg a lányokat, még mielőtt értük is tűvé kéne tennem a várost! Nem hiszem, hogy türtőztetni tudnám magam, ha újra összefutnánk a haverjaiddal.

Összeborzongtam, olyan fenyegető volt a hangja.

  Jess! Angela! −  kiáltottam, és amikor megfordultak, integettem nekik. Hozzám rohantak, arcukról lerítt a megkönnyebbülés, amit rögvest meglepetés váltott fel, amint meglátták, ki áll mellettem. Pár lépésnyire tőlünk tétován megálltak.

− Hol voltál? − förmedt rám Jessica gyanakodva.

− Eltévedtem − ismertem be alázatosan. − És aztán összefutottam Edwarddal − mondtam, és feléje intettem.

− Megengeditek, hogy csatlakozzam hozzátok? −  kérdezte Edward azon a bizonyos bársonyos, ellenállhatatlan hangon. Láttam a lányokon, hogy eddig rajtuk még sose próbálta ki varázserejét.

− Ehm... persze, oké −  lehelte Jessica.

  Ööö, Bella, az a helyzet, hogy mi már ettünk, míg vártunk rád... sajnálom − vallotta be Angela.

− Semmi baj... úgysem vagyok éhes! − vontam vállat.

  Szerintem enned kellene valamit! − mondta Edward halkan, de szigorúan. Fölnézett Jessicára, és kissé hangosabban hozzátette: − Nem baj, ugye, ha ma este én viszem haza Bellát? Akkor nem kell megvárnotok, amíg megvacsorázik.

  Ehm, szerintem semmi akadálya... −  Jess az ajkába harapva cinkosán leste, vajon én is ezt akarom-e. Kacsintottam, hogy részemről rendben a dolog. Semmire se vágytam jobban, mint hogy kettesben maradjak örökös megmentőmmel. Kérdések özönét akartam rázúdítani, és ezt mindaddig nem tehettem, míg egyedül nem maradtunk.

  Oké! −  Angela gyorsabban vette a lapot. −  Akkor holnap találkozunk, Bella! Szia, Edward! −  Megragadta Jessica kezét, és az autó felé vonszolta, amely nem messze onnét, a Fő utcában parkolt. Amikor beszálltak, Jess megfordult, arcán mohó kíváncsiság ült, és odaintett nekünk. Én visszaintegettem, aztán megvártam, míg elhajtanak. Szembefordultam Edwarddal.

  Komolyan, nem vagyok éhes! −  erősködtem, és felnéztem az arcába, hogy lássam, dühös-e még. Nem tudtam eldönteni.

− Na, ne viccelj!

Juszt is kitárta előttem az étterem ajtaját. A maga részéről véget vetett a vitának. Megadóan beléptem az étterembe.

Akadt hely −  Port Angelesben még nem kezdődött el a turistaszezon. Egy nő volt a tulaj, és én pontosan tudtam, mit érezhet, amikor szemügyre vette Edwardot. A kelleténél lelkesebb mosollyal üdvözölte. Meglepődtem, hogy ez engem mennyire zavar. A nő vagy tíz centivel magasabb volt nálam, és természetellenesen szőke.

  Kaphatnánk egy asztalt két személyre? − Edward hangja behízelgő volt, akár akarta, akár nem. A nő szeme rám villant, végigmért, aztán elégedetten konstatálta, hogy semmi különös nincs bennem, és Edward is tartja köztünk a három lépés távolságot. Akkora asztalhoz vezetett bennünket, amely négy embernek is elég lett volna, és az étterem legzsúfoltabb részének kellős közepén állt.

Már majdnem leültem, de Edward nemet intett.

   Kaphatnánk esetleg valami meghittebb zugot? − kérdezte csöndesen, de határozottan. Nem voltam benne biztos, de úgy tűnt, mintha feltűnés nélkül egy bankjegyet csúsztatott volna a nő kezébe. Eddig legfeljebb csak ősrégi filmekben láttam ilyet, hogy valaki visszautasít a vendéglőben egy asztalt.

  Hogyne! −  A nő szemlátomást éppúgy meglepődött, mint én. Egy különterembe vezetett, ahol a fal mellett kis boxok sorakoztak, mindegyik üresen. −  Ez megfelel?

  Tökéletesen! − Edward sugárzó mosolyt vetett a nőre, aki ettől valósággal elkábult.

  Oh... −  Megrázta a fejét, és pislogott. −  Mindjárt jön a pincér. − Kissé imbolyogva távozott.

   Nem lenne szabad ezt csinálnod az emberekkel! −  szidtam Edwardot. − Ez nem fair!

  Mit nem lenne szabad csinálnom?

− Így elkápráztatnod őket... Az a nő most éppen alighanem levegő után kapkod a konyhában.

Edward értetlenül nézett rám.

− Ugyan már! − mondtam bizalmatlanul. − Az nem lehet, hogy nem tudod, milyen hatással vagy az emberekre!

Félrebiccentett fejjel, kíváncsian nézett.

− Szóval elkápráztatom az embereket?

− Még nem vetted észre? Azt hiszed, más is ilyen könnyen eléri, amit akar?

Edward ezt eleresztette a füle mellett. − Téged is elkápráztatlak?

− Gyakran − vallottam be.

Ekkor megérkezett a pincérnő, várakozó arca elárulta, hogy a színfalak mögött már felcsigázták a kíváncsiságát. Nos, nem tűnt csalódottnak. Hátratűrte egyik rövid, fekete hajfürtjét a füle mögé, és a kelleténél melegebben Edwardra mosolygott.

  Hello! Ambernek hívnak, ma este én fogom kiszolgálni! Milyen italt hozhatok? − Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kizárólag Edwardhoz beszél.

Edward rám nézett.

− Egy kólát kérek! − közöltem, de inkább kérdésnek hangzott.

− Két kólát −  mondta.

  Máris hozom! − biztosította a pincérnő újabb, szükségtelen mosollyal. De Edward meg sem látta. Engem fürkészett.

− Mi van? − kérdeztem, amikor a pincérnő eltávozott.

− Hogy érzed magad?

− Remekül − feleltem meglepődve hangjának komolyságán.

− Nem szédülsz, nem émelyegsz, nem borzongsz?

− Miért, kellene?

Értetlenkedésem hallatán elnevette magát.

  Hát, ami azt illeti, arra várok, mikor kerülsz sokkos állapotba! −  Arcán felvillant az imádott, csibészes mosoly.

   Nem hinném, hogy erre sor kerülne −  feleltem, amikor újra levegőhöz jutottam. −  Mindig is jó voltam a kellemetlen dolgok elfojtásában.

  Ezzel együtt nyugodtabb leszek, ha lesz benned egy kis cukor meg valami táplálék!

Mintegy végszóra, felbukkant a pincérnő a kólával és egy kosár kenyérrudacskával. Nekem mindvégig a hátát mutatta, amíg lepakolt.

  Választott már? −  kérdezte Edwardot.

   Bella? −  nézett rám Edward. A pincérnő kelletlenül felém fordult.

Találomra ráböktem az első dologra, amit megláttam az étlapon.

  Öhm... kérek egy gombás raviolit.

  És önnek mit hozhatok? −  fordult vissza Edwardhoz a nő.

  Én nem kérek semmit −  felelte. Naná, hogy nem...

  Ha meggondolja magát, csak szóljon! − A kacér mosoly még mindig ott virított az arcán, de Edward rá se hederített, mire a nő csalódottan távozott.

  Igyál! −  parancsolt rám Edward.

Engedelmesen szürcsölni kezdtem a kólámat, aztán egyre mohóbban kortyoltam, azon kapva magam, hogy rettentően szomjas vagyok. Az utolsó cseppig kiittam, ekkor Edward a saját poharát is elém tolta.

   Kösz! −  motyogtam még mindig szomjasan. A jégbe hűtött kóla hidege átjárta a testem, és én összeborzongtam.

  Fázol?

  Csak hideg volt a kóla! − magyaráztam fogvacogva.

− Nem hoztál magaddal dzsekit? − kérdezte dorgálón.

− De igen! − Az üres padra néztem magam mellett. − A fenébe... otthagytam Jessica kocsijában!

Edward kibújt a dzsekijéből. Hirtelen eszembe jutott, hogy soha nem figyeltem meg, milyen ruha van rajta − nemcsak ma este, de soha. Általában egyszerűen képtelen voltam levenni a szememet az arcáról. Most rákényszerítettem magam, hogy szemügyre vegyem az öltözékét. A bőrdzseki, amelyből éppen kibújt, halvány bézs színű volt: alatta elefántcsontfehér, magas nyakú pulóvert viselt. Szorosan a testéhez simult, kihangsúlyozva izmos felsőtestét.

Odanyújtotta a kabátot, így én kénytelen voltam felhagyni a gyönyörködéssel.

− Kösz! − Belebújtam a dzsekijébe. Hideg volt − amilyen a sajátom is lenni szokott reggelenként, miután egész éjszaka ott lógott a huzatos előszobában. Újra összeborzongtam. Az illata viszont fantasztikus! Mélyen beszívtam, és megpróbáltam azonosítani, miféle csodálatos illatszer lehet. Nem kölninek tűnt. Az ujja túl hosszú volt, feltűrtem, hogy kiszabadítsam a kezem.

  A kék szín nagyszerűen illik a bőrödhöz! −  közölte Edward, miközben továbbra is engem nézett. Zavarba jöttem, és természetesen elvörösödtem.

Edward felém tolta a kenyeres kosarat.

− De komolyan, nem fogok sokkot kapni! −  tiltakoztam.

− Pedig kellene... minden normális ember azt kapna. Te még csak különösebben zaklatottnak sem látszol! −  Edward nyugtalannak tűnt. Összefonódott a pillantásunk, a szeme most világos, világosabb, mint amilyennek valaha is láttam, aranyló karamellaszínű.

− Veled tökéletes biztonságban érzem magam − bukott ki belőlem az igazság, mintha hipnotizált volna.

Ez szemlátomást nem tetszett neki: alabástrom homloka ráncokba szaladt. Összevonta a szemöldökét, és megrázta a fejét.

  Ez sokkal bonyolultabb, mint ahogy elterveztem −  mormolta magában.

Felkaptam egy hosszúkás kenyérrudat, és rágcsálni kezdtem a végét, közben próbáltam kipuhatolni, milyen kedvében lehet −  vajon eléggé lehiggadt már ahhoz, hogy kérdezgetni merjem?

  Amikor a szemed ilyen világos, mint most, az rendszerint azt jelenti, hogy jobb kedvedben vagy! −  jegyeztem meg, mert szerettem volna elterelni a gondolatait arról, ami éppen az eszében járt, bármi volt is az.

Döbbenten meredt rám.

  Micsoda?

   Mindig mogorvább vagy, amikor a szemed fekete. Olyankor számítok is rá − folytattam. − Van is erről egy elméletem...

A szeme összeszűkült.

  Egy újabb elmélet?

   Hmmm... −  Egy kenyérdarabkát rágcsáltam, és igyekeztem közömbös képet vágni.

   Remélem, ez valamivel eredetibb, mint a múltkori... vagy megint a képregényekből loptad az ötletet? −  Halvány, csúfondáros mosollyal nézett rám, de a pillantása még mindig feszült volt.

  Nem, ezt nem egy képregényből szedtem, de nem is önállóan jöttem rá − ismertem be.

  Szóval? −  sürgetett.

De ekkor megjelent a pincérnő a raviolimmal. Mindketten önkéntelenül közelebb hajolhattunk egymáshoz az asztal fölött, mert ahogy a nő közeledett, gyorsan szétrebbentünk. Letette elém a tányért −  étvágygerjesztőén festett −, aztán gyorsan Edwardhoz fordult.

  Nem gondolta meg esetleg magát? − firtatta. − Tehetek önért valamit? − Lehet, hogy csak képzelődtem, de ez elég kétértelműén hangzott...

   Nem, köszönöm. Illetve kaphatnánk még üdítőt? −  Hosszú, fehér kezével az előttem álló, üres poharak felé intett.

  Természetesen! −  A nő elvette az üres poharakat, és elvonult.

  Mit is kezdtél mondani az előbb? − kérdezte Edward.

  Majd elmondom az autóban. Mármint ha... −  Elhallgattam.

  Szóval feltételeid is vannak?

  Nekem is lenne egy-két kérdésem, természetesen. -Természetesen.

A pincérnő visszatért. Szó nélkül letette a két kólát, majd távozott. Ittam egy kortyot.

  Nos, halljuk a kérdéseket! − szólt rám Edward, eléggé ridegen. A legkevésbé rázós kérdéssel kezdtem, vagy legalábbis azt hittem.

  Hogy kerültél Port Angelesbe?

Két kezét lassan összekulcsolta az asztalon. A szempilláit félárbocra eresztve, csúfondárosan elmosolyodott.

  A következőt!

  De hát ez a legkönnyebb! −  tiltakoztam.

  A következőt! −  ismételte.

Az asztalt kaparásztam, bosszúsan és elégedetlenül. Kitekertem a szalvétából az evőeszközt, fogtam a villámat, és gondosan felnyársaltam egy raviolit. Lassan a számhoz emeltem, és amíg elrágcsáltam, gondolkodtam. A gomba határozottan jó ízű volt. Lenyeltem, ittam egy újabb korty kólát, végül felnéztem az asztalról.

  Jó, rendben! −  Lassan folytattam. −  Tegyük fel, hogy... valaki. .. persze csak elméletileg... gondolatolvasó... mindig tudja, mit gondolnak mások, leszámítva egy-két embert.

  Csak egyetlent −  helyesbített −, persze, csak elméletben!

  Rendben, akkor egyetlen kivétellel! −  Izgatott lettem, hogy hajlandó belemenni a játékba, de igyekeztem szenvtelennek mutatkozni. −  Hogy működik ez a dolog? Milyen korlátai vannak? Hogyan képes rá... ez a bizonyos illető... hogy megtaláljon valakit, éppen a kellő pillanatban? Honnét tudja, hogy az a valaki bajban van? −  Azon agyaltam, egyáltalán van-e valami értelme ezeknek a kifacsart kérdéseknek.

  Elméletileg? −  kérdezte.

  Hát persze. Csakis.

  Szóval, ha... ez az illető...

  Nevezzük talán Joe-nak! −  javasoltam. Fanyarul elmosolyodott.

  Helyes, tehát Joe. Szóval, ha Joe alaposabban odafigyelt volna, akkor nem a legeslegutolsó pillanatban érkezik. − Megcsóválta a fejét, és égnek fordította a szemét. − Csak te vagy képes arra, hogy még egy ilyen kisvárosban is bajba kerülj! Kis híján egy teljes évtizedre elintézted a bűnügyi statisztikákat, tudod-e?

  Azt hittem, egy elméleti esetről beszélünk! −  figyelmeztettem fagyosan.

Felnevetett.

  Igazad van! −  helyeselt. −  Nevezzünk téged talán Jane-nek?

  Honnét tudtad? −  Nem bírtam tovább fékezni a kíváncsiságomat. Közben már megint közelebb hajoltam hozzá.

Úgy láttam, habozik. Mélyen a szemembe nézett, és én sejtettem, hogy éppen abban a pillanatban dönti el, elmondhatja-e nekem egész egyszerűen az igazságot, vagy sem.

-Tudod, hogy megbízhatsz bennem! −  Gondolkodás nélkül nyúltam felé, hogy megérintsem összekulcsolt kezét, de amikor ő egy hajszálnyira elhúzta az övét, én is visszahúztam a magamét.

  Nem tudom, van-e még választásom! − csaknem suttogott.

− Tévedtem... te sokkal jobb megfigyelő vagy, mint hittem volna!

− Azt hittem, te sose tévedsz!

   így is volt. − Újra megcsóválta a fejét. −  És még egy dologban tévedtem veled kapcsolatban. Te nem egyszerűen a baleseteket vonzód, ez így túl általános meghatározás lenne, te a bajt vonzód, mint a mágnes! Ha bármi veszélyes adódik tíz mérföldes körzetben, az téged egészen biztosan megtalál.

  Téged magadat is beleértve? −  találgattam. Az arca hirtelen rideg és kifejezéstelen lett.

  Kétségkívül −  felelte.

Újra kinyújtottam a kezemet az asztal fölött − ezúttal nem vettem róla tudomást, hogy a magáét megint egy kicsit elhúzta −, és félénken megérintettem a kézfejét az ujjam hegyével. A bőre hideg és kemény volt, mintha kőből lenne.

− Köszönöm! − A hangom teli volt forró hálával. − Immár másodszor!

Az arca ellágyult.

− Igyekezzünk, hogy harmadik alkalom már ne legyen, rendben? Vágtam egy grimaszt, de azért bólintottam. Elhúzta a kezét, és

az asztal alá rejtette. De felém hajolt.

  Követtelek Port Angelesbe! −  vallotta be. Gyorsan, lázasan beszélt. − Még soha nem próbáltam egy meghatározott valakit életben tartani, és sokkal nehezebb, mint hittem. De talán csak azért, mert éppen te vagy az a bizonyos valaki. Az emberek többsége általában képes különösebb katasztrófák nélkül végigcsinálni a napot...

− Elhallgatott. Azon töprengtem, hogy tán bosszankodnom kéne, amiért követett, ehelyett furcsa öröm árasztott el. Nem értette, miért húzódik önkéntelen mosolyra az ajkam.

   Arra még sose gondoltál, hogy az első alkalommal, amikor Tyler majdnem elütött, akkor nekem ott csengettek, de te beleavatkoztál a végzet működésébe? − spekuláltam.

  Az már nem az első alkalom volt − mondta alig hallhatóan. Az asztalra szegezte a szemét. − Neked már akkor csengettek, amikor először találkoztunk!

Ezektől a szavaktól rám tört a félelem, mert eszembe jutott, milyen vad, sötét pillantással nézett rám azon az első napon... de aztán újra lenyugodtam, mint mindig a közelében. Semmivé foszlatta a félelmemet. Hiába kutatta szememben az ijedtség nyomát.

  Emlékszel? −  kérdezte, és angyalarca elkomolyodott.

  Igen − feleltem nyugodtan.

  És mégis itt ülsz velem! − hitetlenkedve felvonta szemöldökét.

  Igen, itt ülök... és ezt neked köszönhetem! Mert ma sikerült megtalálnod... hogyan is? −  próbálkoztam újra, hogy kiszedjem belőle az igazságot.

Szemlátomást megint hezitált. Tekintete a teli tányéromra villant, aztán visszatért az arcomra.

  Ha te eszel, én beszélek! − alkudozott.

Gyorsan felszúrtam a villámra egy újabb raviolit, és bekaptam.

  Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz a nyomodban maradni. Rendszerint könnyen megtalálok bárkit, ha egyszer már olvastam a gondolataiban! −  Aggodalmas pillantást vetett rám, mert akaratlanul is megmerevedtem ültömben. Leküzdöttem a megrágott falatot, villára nyársaltam a következőt.

  Jessicát tartottam hát szemmel, de nem csináltam nagy ügyet belőle, hiszen rajtad kívül senki nem lenne képes bajba keveredni Port Angelesben, így először észre sem vettem, hogy elváltál tőlük. Amikor rájöttem, hogy nem vagy a lányokkal, a könyvesboltot kerestem, amelyet Jessica fejében láttam. Megállapítottam, hogy nem mentél be, és hogy elindultál dél felé... és azt is tudtam, hogy rövidesen el kell majd fordulnod. Úgyhogy vártam, közben találomra beleolvasgattam a járókelők gondolataiba, hátha felfigyelt rád valaki, és akkor megtudom, hol jársz pontosan. Nem volt semmi okom aggódni... mégis szokatlanul ideges voltam... −  Gondolataiba veszve a semmibe meredt: olyan dolgokat láthatott maga előtt, amiket én elképzelni sem tudok.

  Csöndben körözni kezdtem, füleltem, figyeltem. Alkonyodott, és épp elhatároztam, hogy kiszállok, elindulok utánad gyalog, amikor. .. −  Elhallgatott, és fogát összeszorítva próbálta lecsillapítani feltámadó dühét.

  És aztán? − suttogtam. Edward továbbra sem nézett rám.

  Tudtam, hogy mire gondolnak! − morogta, és a felső ajka kissé hátrahúzódott a fogsoráról. − Láttam az arcodat a fejükben! −  Hirtelen előredőlt, az asztalra könyökölt, és a kezébe temette a fejét. A mozdulat olyan gyors volt, hogy megijesztett.

  Nagyon... nehéz volt, el sem tudod képzelni, milyen nehezemre esett, hogy egyszerűen csak elvigyelek onnét, és őket... életben hagyjam! −  Szájára tapasztott keze letompította a hangját. −  Hagyhattam volna, hogy hazamenj a lányokkal, de attól féltem, ha egyedül maradok, akkor megkeresem őket − gyónta meg suttogva.

Kábán ültem, zűrzavaros gondolatok kavarogtak a fejemben. Ölemben összekulcsolt kézzel, erőtlenül hátradőltem a széken. Edward még mindig a tenyere mögé rejtette az arcát, mozdulatlanul ült, mintha abból a kőből faragták volna ki, amelyre a bőre emlékeztetett.

Végül felnézett, a szeme az enyémet kereste, és teli volt kérdésekkel.

− Hazaviszlek, jó? − kérdezte.

− Vigyél − helyeseltem. Nem titkoltam, mennyire örülök annak az egy órának, amit kettesben töltünk majd útközben. Nem akartam még búcsúzkodni.

A pincérnő azonnal felbukkant, mintha csak hívtuk volna. De az is lehet, hogy figyelt bennünket.

− Mindennel meg van elégedve? − kérdezte Edwardot.

− Igen, köszönöm. Fizetni szeretnék! −  A hangja csöndes volt, de érdes. Még mindig érződött benne az előbbi beszélgetésünk feszültsége. A pincérnő ettől összezavarodott. Edward várakozón nézett rá.

− Te-természetesen! −  dadogta a nő. −  Parancsoljon! − Előhúzott egy kis bőrmappát a fekete köténye elülső zsebéből, és átnyújtotta Edwardnak.

Edwardnak már ott volt a kezében egy bankjegy. Belecsúsztatta a mappába, és azonnal vissza is adta a nőnek.

− A visszajárót tartsa meg! − Mosolyogva felállt, és én is föltápászkodtam.

A pincérnő csábosan rebegtette szempilláit.

− További szép estét kívánok!

Edward megköszönte, de közben le nem vette a szemét rólam. Elfojtottam egy mosolyt.

Szorosan mögöttem lépkedett kifelé menet, vigyázva, hogy ne érjen hozzám. Eszembe jutott, mit mondott Jessica: hogy Mike-kal már közel járnak az első csókhoz. Felsóhajtottam. Edward, azt hiszem, meghallhatta, mert kíváncsian nézett le rám. Én a járdát tanulmányozva hálát adtam az égnek, hogy az én gondolataimban nem tud olvasni.

Kinyitotta az utasülés felőli ajtót, megvárta, míg én bemászom, aztán halkan becsukta mögöttem. Elölről megkerülte az autót, és újra elámultam, milyen kecsesen mozog. Mostanra már megszokhattam volna − de nem szoktam meg. Az volt az érzésem, nem is fogom. Edward az fajta, akire mindig rácsodálkozik az ember.

Finoman indított, és felcsavarta a fűtést. Időközben nagyon lehűlt a levegő, és úgy sejtettem, a szép időnek ezzel vége is szakadt. Edward dzsekijében azonban csöppet sem fáztam. Meg-megszagolgattam, beszívtam az illatát, amikor nem figyelt oda.

Edward szinte körül sem nézett, úgy sorolt be a forgalomba, aztán gyorsan rákanyarodott az autópályához vezető útra.

− Most pedig − közölte jelentőségteljesen −  rajtad a sor!