Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7.Rossz álom

2010.01.02

7. ROSSZ ÁLOM

Charlie-nak azt mondtam, hogy rengeteg leckém van, és hogy nem vagyok éhes. Éppen egy kosárlabdameccset nézett a tévében, fogalmam sem volt, mi olyan izgalmas benne, de őt lekötötte és legalább nem vett észre semmit rajtam.

Amint a szobámba értem, magamra zártam az ajtót. Addig kutattam az íróasztalom fiókjában, amíg meg nem találtam a régi fejhallgatómat, aztán beledugtam a kis CD-lejátszómba. Azt a lemezt választottam, amelyet Philtől kaptam karácsonyra. Neki ez a zenekar volt az egyik kedvence, de az én ízlésemnek egy kicsit sok rézfúvóst használnak, és túl hangosan sikít az énekesük. Aztán lefeküdtem az ágyra, föltettem a fejhallgatót, és annyira felhangosítottam a zenét, hogy majd beszakadt a dobhártyám. Lehunytam a szemem, de a világosság még mindig zavart, úgyhogy a fejemre húztam egy párnát.

Csak a CD-re koncentráltam, próbáltam kihámozni a szöveget, és követni a bonyolult dobszólót. Mire harmadszor is végighallgattam, már kívülről tudtam a refréneket. Amint egy kicsit megszoktam a rézfúvósokat, azon kaptam magam, hogy mégiscsak tetszik nekem ez az együttes. Újra meg kell majd köszönnöm Philnek.

És bevált. A vadul lüktető ritmus megakadályozta, hogy gondolkodjam − erre ment ki az egész. Újra meg újra meghallgattam a CD-t, a végén már velük tudtam énekelni az összes dalt, míg csak el nem aludtam.

Ismerős helyen találtam magam. Miközben tudatom valamelyik félreeső zugában tisztában voltam vele, hogy álmodom, felismertem az erdő zöld félhomályát. Hallottam a közeli hullámverést a sziklákon. És azt is tudtam, ha megtalálom a tengert, akkor végre láthatom majd a napot. A hang irányába botorkáltam, de ekkor hirtelen felbukkant Jacob Black, elkapta a kezemet, és vissza akart rángatni az erdő legsötétebb sűrűjébe.

− Jacob? Mi baj van? − kérdeztem. Ő rémülten, teljes erőből rángatott, de én megmakacsoltam magam: nem akartam visszamenni a sötétségbe.

  Fuss, Bella, muszáj elfutnod! − suttogta rettegve.

   Erre, Bella! −  Megismertem Mike hangját, a sűrűből jött, de látni nem láttam őt.

  Miért? −  Újra megpróbáltam kirángatni a kezemet Jacob szorításából. Egyre kétségbeesettebben vágyakoztam a nap után.

Jacob elengedte a kezemet, élesen felkiáltott, hirtelen megrázkódott, és az erdő sötét földjére rogyott. Ott vonaglott a földön, én pedig elborzadva néztem.

− Jacob! − sikítottam. De Jacob már eltűnt. A helyén nagy, vörösesbarna farkas állt, a szeme fekete. A farkas nem rám nézett, hanem a tengerpart felé, a hátán a szőr felborzolódott, vicsorgott, kilátszottak nagy, sárga agyarai, és halkan morgott.

− Bella, rohanj! − kiáltotta Mike valahonnan a hátam mögül. De én nem mozdultam. A part felől közeledő fényt figyeltem.

És ekkor Edward lépett ki a fák közül, a bőre tompán fénylett, a szeme fekete és fenyegető volt. Előrenyújtotta az egyik kezét, és intett, hogy kövessem. A farkas a lábamnál felmordult.

Egy lépést tettem Edward felé. Akkor elmosolyodott, éles, hegyes fogai megvillantak.

− Bízzál bennem! − dorombolta. Újabb lépést tettem feléje.

A farkas egy ugrással köztünk termett, hogy a vámpír torkának ugorjon.

− Ne! − sikoltottam, és felültem az ágyban.

A hirtelen mozdulattól a fejhallgatóm lerántotta a CD-lejlátszót az éjjeliszekrényről, és az nagyot csattant a padlón.

A lámpám még mindig égett, én pedig ott ültem, teljesen felöltözve, az ágyamon, még a cipőm is rajtam volt. A komódon álló óra hajnali fél hatot mutatott.

Felnyögtem, visszazuhantam az ágyra, hasra fordultam, és lerúgtam a cipőmet. De alvásról szó se lehetett, ahhoz túlságosan zaklatott voltam. Visszafordultam a hátamra, kigomboltam a farmeremet, és lerángattam magamról, közben megpróbáltam vízszintes helyzetben maradni. Befont hajam kellemetlenül nyomta a fejemet. Oldalra fordultam, kitéptem a fonatból a gumit, és gyorsan szétkotortam a hajam az ujjaimmal. Aztán újra a szememre húztam a párnát.

Semmit nem használt. A tudatalattim pontosan azokat a képeket lökte a felszínre, amelyektől kétségbeesetten szabadulni próbáltam. Kénytelen voltam szembenézni velük.

Felültem, és egy pillanatra megszédültem.

Csak szép sorjában! −  gondoltam magamban, és örültem, hogy van valami ürügyem, hogy a lehető legtovább halogassam, amit meg kellett tennem. Fölkaptam a neszesszerem.

De sajna, a zuhanyozással is hamar végeztem. Még a hajamat is megszárítottam, és rövid úton kifogytam a fürdőszobai teendőkből. Magamra csavartam egy törülközőt és visszamentem a szobámba. Vajon Charlie még mindig alszik, vagy már el is ment? Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a járőrkocsi már eltűnt. Úgy látszik, megint horgászni ment.

Lassan felöltöztem a legkényelmesebb melegítőmbe, aztán beágyaztam − pedig azt soha nem szoktam. Most viszont már nem húzhattam tovább az időt. Odaléptem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam az öreg számítógépet.

Utáltam itthonról netezni. A modem ezeréves volt, az ingyenes szolgáltatás kritikán aluli: maga a betárcsázás is percekig tartott, úgyhogy úgy döntöttem, megyek, és eszem egy tál müzlit, amíg várok.

Lassan ettem, minden falatot gondosan megrágtam. Elmostam a tálkát és a kanalat, eltörölgettem, és elraktam. Húztam a lábam, amikor felfelé vánszorogtam a lépcsőn. Odafent először is felvettem a CD-lejátszót a padlóról, és az asztal közepére tettem. A fejhallgatót kihúztam, és elraktam az íróasztalfiókba. Elindítottam ugyanazt a CD-t, és háttérzajjá halkítottam.

Újabb mély sóhajjal a számítógép felé fordultam. A monitort természetesen elöntötték a hirdetések. Leültem a kemény, összecsukható székre, egyenként bezártam az összes felugró reklámablakot.

Végül behívtam a kedvenc böngészőmet, és néhány újabb reklám leküzdése után egyetlen szót pötyögtem a keresőbe:

Vámpír.

Őrjítően hosszú ideig tartott, míg bejöttek a találatok. A nagy része persze hasznavehetetlen − könyvek, filmek, tévésorozatok, szerepjátékok, underground metálegyüttesek és bizarr cikket kínáló kozmetikai cégek.

Aztán találtam egy ígéretes oldalt: Vámpírok A-tól Z-ig. Türelmetlenül vártam, amíg a gép letöltötte, közben kilőttem még néhány száz hirdetést. Végre bejött az oldal −  a képernyőn fehér háttéren egyszerű, fekete betűk, tudományosnak tűnő szöveg. A honlapon két idézet fogadott:

A kísértetek és démonok egész hatalmas, sötét birodalmában nincs még egy olyan szörnyű, annyira gyűlölt és rettegett lény, mely ugyanakkor mégis oly félelmetes vonzerővel bír, mint a vámpír. E lény maga ugyan se nem kísértet, se nem démon, mégis részesedik ezek sötét természetéből, és rendelkezik mindkettő rejtélyes és hátborzongató tulajdonságaival.

  Montague Summers tisztelendő

Ha létezik egyáltalán kellő számú tanúbizonysággal alátámasztott beszámoló, hát a vámpírokról szóló ilyen. Nem hiányzik semmi. Hivatalos jelentések, közismert személyek −  orvosok, papok, rendőrbírák −  eskü alatt tett, írásbeli nyilatkozatai: egyetlen jogász sem kívánhat ennél meggyőzőbb bizonyítékokat. És mégis, ugyan ki hisz a vámpírokban?

Rousseau.

Az oldal többi része ábécé sorrendbe rendezett lista: a világ minden meséje és mondája, amelyben csak szó esik vámpírokról. Az első, amire ráklikkeltem, a Danag volt −  ez egy Fülöp-szigeteki vámpír, állítólag ő honosította meg a tárógyökeret a szigeteken valamikor régen. A monda úgy folytatódik, hogy a Danag hosszú éveken keresztül együtt dolgozott az emberekkel, és az együttműködésnek az vetett véget, hogy egy napon egy asszony megvágta az ujját, a Danag kiszívta a sebet, de annyira ízlett neki a vér, hogy az utolsó cseppig kiitta a nő testéből.

Figyelmesen végigolvastam a leírásokat, kerestem valamit, ami legalább ismerősnek tűnik, ha nem is hihetőnek. Úgy tűnt, a legtöbb vámpírokról szóló történet középpontjában egy gyönyörű nő áll, ő a démon, az áldozatai pedig gyerekek: ezeket a meséket mintha csak azért találták volna ki, hogy megmagyarázzák a magas gyermekhalandóságot, és hogy a férfiaknak ürügyet szolgáltassanak a hűtlenkedésre. Sok mesében szerepeltek test nélküli szellemek, és a legtöbb történet óva intett attól, hogy ne annak rendje és módja szerint temessük el a holtakat. Nemigen emlékeztettek arra a néhány vámpíros filmre, amelyet véletlenül láttam, és csak egy-kettő akadt köztük, például a héber Estrie és a lengyel Upier története, amelyik egyáltalán említette a vérivást.

Mindössze három vámpírfajta leírása ragadta meg a figyelmemet. Az első a román Varacolaá volt: ez a nagy erejű, haláltalan démon szépséges, sápadt bőrű emberi lény formájában is meg szokott jelenni. A második a szlovák Nelapsi−  ez olyan erős és gyors, hogy akár egy egész falu lakosságát képes kiirtani éjfél után egyeden óra leforgása alatt −, a harmadik pedig a Stregoni benefiá.

Erről az utóbbiról mindössze egyeden rövid bekezdést lehetett olvasni:

Stregoni benefiá: Itáliában honos vámpír, amelyről úgy tartják, hogy a jó oldalán áll, és halálos ellensége minden gonosz vámpírnak.

Megkönnyebbültem: hát mégiscsak akadt legalább egy röpke feljegyzés, egyetlen mítosz a sok száz között, amelyik azt állítja, hogy jó vámpírok is léteznek!

Mindent összevéve, kevés olyasmit találtam, ami megegyezett volna akár azzal, amit Jacobtól hallottam, akár a saját megfigyeléseimmel. Olvasás közben összeállítottam egy rövid listát a fejemben, és gondosan összevetettem minden egyes tételét a mondával, amit éppen olvastam. Gyorsaság, erő, szépség, sápadt bőr, színét változtató szem −  ezek szerepeltek a listámon, és hát volt még az a néhány tulajdonság, amit Jacob említett: vért isznak, a vérfarkas ellenségei, hideg a bőrük és halhatatlanok. Nagyon kevés monda akadt, amelyikben akár csak egy is szerepelt volna ezek közül.

Volt még valami, amire abból a néhány, véletlenül látott rém-filmből emlékeztem, és amit az előbb olvasottak is alátámasztottak − a vámpírok nem mutatkozhatnak napvilágnál, mert a napfény hamuvá égetné őket. Napközben koporsókban alszanak, csak éjszaka jönnek elő.

Idegességemben egyszerűen csak kikapcsoltam a számítógépet, nem volt türelmem hozzá, hogy rendesen kilépjek. Az ingerültség mellett egyre inkább úrrá lett rajtam a zavar és a szégyen is. Az egész dolog abszolúte képtelenségnek tűnt. Itt ülök a szobámban, és vámpírológiai kutatásokat folytatok. Mi ütött belém, megőrültem? Ügy döntöttem, elsősorban Forks városa tehet mindenről − sőt, ha már itt tartunk, az egész nyavalyás, esőben tocsogó Olympic-félsziget!

Muszáj kimozdulnom a házból, gondoltam, de ahhoz, hogy olyan helyre jussak, ahol szívesen lennék, legalább három napig kellene vezetnem egyfolytában. De azért cipőt húztam, bár fogalmam se volt róla, hová igyekszem voltaképpen, és lementem a földszintre. Ki se néztem az ablakon, esik-e. Csak belebújtam az esőkabátomba, és döngő léptekkel az ajtóhoz masíroztam.

Az ég felhős volt, de még nem esett. Oda se hederítettem a furgonomra, hanem elindultam gyalog keletnek, átvágtam Charlie udvarán, bevettem magam az erdőbe, amely az idők során egyre közelebb húzódott a házhoz. Nem telt belé sok idő, és már olyan mélyen benn jártam a fák közt, hogy nem láttam sem a házat, sem az országutat, és nem hallottam más hangot, csak a nedves föld cuppogását a lábam alatt, és időnként a szajkók váratlan rikoltását.

A fák közt kígyózó, keskeny ösvényt követtem − ha nincs az ösvény, sose mertem volna egymagamban nekivágni az erdőnek. Reménytelenül rosszul tájékozódom: bárhol képes vagyok eltévedni. Az ösvény egyre mélyebbre vitt az erdőbe, többnyire kelet felé haladt, amennyire meg tudtam ítélni. Lucfenyők és kanadai fenyők, tiszafák és juharfák között kanyargott. Csak halovány sejtésem volt arról, melyik fa milyen fajta, és azt a keveset is kizárólag Charlie-tól tudom, mert gyerekkoromban megmutogatta őket a járőrkocsiból. De volt egy csomó ismeretlen fa, némelyik fajtájában pedig azért nem lehettem biztos, mert benőtte őket mindenféle zöld kúszónövény.

Még mindig nagyon dühös voltam, tulajdon dühöm lendülete hajtott előre: amikor a mérgem csillapulni kezdett, lassítottam. Néhány csepp hullott a nyakamba a fejem fölött sötétlő lombsátorból, de nem tudtam, vajon az eső kezdett-e rá, vagy csak a tegnapi víz pereg le a falevelekről. Egy mostanában kidőlt fa − mostanában, mert még nem borította be teljesen a moha − feküdt egy fatörzs tövében, védett kis padot alkotva, mindössze néhány lépésnyire az ösvénytől. Átléptem a páfrányok fölött, leültem, ügyelve, hogy a dzsekim érjen a nedves üléshez, felhúztam a kapucnimat, és homlokom az eleven fa törzsének döntöttem.

Rossz helyre jöttem, gondoltam. Nem itt kéne lennem, tudtam nagyon jól, de hát hova máshová mehettem volna? A sötétzöld erdő túlságosan is emlékeztetett az álombeli helyszínre, és ez nem igazán segített visszanyerni a lelki békémet. Most, hogy már a lépteim sem neszeztek az ázott földön, ijesztő lett a csönd. A madarak is elhallgattak, egyre sűrűbben hullottak a cseppek, tehát alighanem esik. A páfrányok csúcsa magasabban volt, mint a fejem, s ha valaki most elhaladna előttem az ösvényen, háromlépésnyire tőlem, észre sem venne.

Itt, a fák közt sokkal könnyebb volt elhinni azt a sok képtelenséget, amitől benn a házban csak szégyenkeztem. Az erdőben semmi nem változott évezredek óta, és itt, ebben a zöld félhomályban sokkal könnyebb volt elhinni azokat a rémes történeteket, mint otthon, a világos szobában, ahol minden tárgy tisztán látható.

Bár minden porcikám berzenkedett ellene, rákényszerítettem magam, hogy végiggondoljam a két legfontosabb kérdést, amelyre felelnem kellett.

Először is, el kellett döntenem, lehet-e abban valami, amit Jacob mesélt Cullenékről.

Az agyam abban a pillanatban harsány nemmel válaszolt. Micsoda ostoba és morbid dolog egyáltalán fontolóra venni egy ilyen nevetséges feltételezést! No de akkor...? Akkor nincs semmiféle ésszerű magyarázat arra sem, hogy e pillanatban életben vagyok. Újra sorra vettem magamban mindazt, amit megfigyeltem: Edward hihetetlen erejét és gyorsaságát, azt, hogy szemének színe a fekete és az aranysárga között váltakozik, sápadt, hideg bőrét és emberfeletti szépségét. És akadt más is − apróságok, amelyek eleinte fel sem tűntek −, hogy például sose láttam őket enni, és hogy olyan zavarba ejtő kecsességgel mozogtak. És hogy időnként szokatlan hanghordozással beszélt és olyan kifejezéseket használt, amelyek jobban illettek volna egy múlt századi regénybe, mintsem egy huszonegyedik századi fiú szájába. Hogy nem jött be órára aznap, amikor a vércsoport-meghatározást végeztük. Hogy csak akkor mondott nemet a kirándulásra, amikor meghallotta, pontosan hová is megyünk. Hogy úgy tűnik, mintha olvasna a körülötte lévők gondolataiban... kivéve engem. De hiszen Edward maga mondta nekem, hogy ő a rossz fiú, hogy veszedelmes...

Lehetséges, hogy Cullenék csakugyan vámpírok?

Nem közönséges emberek, az biztos. Valami olyasmi zajlott a tulajdon, hitetlenkedő szemem előtt, amire nem volt semmiféle ésszerű magyarázat. Akár Jacobnak van igaza a hidegekről szóló történetével, akár az én szuperhős elméletemnek, Edward Cullen nem egészen... ember. Hanem valami több.

Hát akkor... talán. Ami az első kérdésemet illeti, egyelőre ezzel a válasszal kell beérnem.

És most következik a legeslegfontosabb kérdés. Mit teszek, ha ez a képtelenség mégiscsak igaz?

Ha Edward tényleg vámpír − még magamban is alig bírtam kimondani −, akkor én most mit csináljak? Arról szó sem lehet, hogy bárkit beavassak a titokba. Hiszen még én magam sem tudom elhinni: akárkinek beszélnék róla, az biztosan becsukatna a bolondokházába.

Csak két lehetőségem maradt. Az első, hogy megfogadom Edward tanácsát: észnél leszek, és nagy ívben elkerülöm őt. Hogy lemondom a Seattle-i utat, és tőlem telhetően megpróbálok tudomást sem venni a létezéséről. Hogy úgy teszek, mintha egy áthatolhatatlan üvegfal húzódna kettőnk közt azon az egyeden órán, ahol kénytelen vagyok mellette ülni. Hogy megmondom neki, hagyjon békén − és ezúttal komolyan is gondolom.

Ahogy mérlegeltem ezt a lehetőséget, elviselhetetlen fájdalom tört rám. Az agyam nem kért ebből a fájdalomból, hanem gyorsan átugrott a következő lehetőségre.

Ugyanúgy viselkedem, ahogy eddig. Végtére is, lehet, hogy Edward valami... félelmetes, de mindeddig a hajam szála sem görbült a közelében. Éppen ellenkezőleg, ha ő nincs és nem siet villámgyorsan a segítségemre, akkor ma már csak egy horpadás vagyok Tyler ütközőjén. Olyan gyorsan cselekedett, bizonygattam magamnak, hogy az kizárólag ösztönös lehetett. Márpedig lehet-e valaki rossz, ha ösztönösen megmenti mások életét? A fejem szédült, csak úgy kavarogtak benne a megválaszolatlan kérdések.

De egyvalamiben egészen biztos voltam. Az a sötét Edward, akivel a múlt éjjel álmodtam, csak a saját félelmemnek a kivetülése volt, azé a félelemé, amit Jacob meséi keltettek bennem, és semmi köze nem volt a valóságos Edwardhoz. És még így is felsikoltottam rémületemben, amikor a vérfarkas a torkának ugrott, és nem azért szakadt ki belőlem a kiáltás: „Ne!”, mert a farkast féltettem. Attól féltem, hogy őneki esik baja −  még akkor is, amikor hegyes fogakkal mosolygott hívogatóan, még akkor is őérte rettegtem!

És ekkor már tudtam a választ a tulajdon kérdésemre. Nem is tudom, volt-e igazából választási lehetőségem. Ahhoz már túl messzire mentem. Most, hogy megtudtam az igazságot − ha ugyan megtudtam −, már semmit nem tehettem rémületes titkom ellen. Hiszen ha csak eszembe jutott a hangja, a hipnotikus pillantása, mágneses vonzereje, akkor semmi mást nem akartam, csak vele lenni, most mindjárt. Még akkor is, ha... de erre nem akartam gondolni. Legalábbis nem itt, egymagamban, a lassan besötétedő erdőben.

Nem itt, ahol az esőtől minden olyan homályos, mint alkonyatkor, és az esőcseppek úgy kopognak az avaron, akár a szellemléptek. Megborzongtam, gyorsan felkeltem, mert attól féltem, hogy az ösvény is eltűnt az esőben.

De ott volt, tisztán, biztonságot árasztva, kivezetett a csöpögő, zöld labirintusból. Kapucnimat összefogva futásnak eredtem, és csak a nagy rohanásban ébredtem rá, milyen messzire elkószáltam. Már-már kételkedtem benne, hogy csakugyan kifelé haladok az erdőből. Mielőtt még egészen elhatalmasodott volna rajtam a pánik, szerencsére valami világosság derengett fel a nedves ágak között. Egy elhaladó autó hangját hallottam, aztán a következő pillanatban kiléptem a fák közül Charlie kertjének gyepére, előttem a ház, barátságosan hívogatott, meleget és száraz zoknit ígérve.

Éppen dél múlt. Fölmentem a szobámba, átöltöztem, farmert és pólót húztam, mert aznap már nem állt szándékomban kimozdulni otthonról. Viszonylag könnyen sikerült a leckére koncentrálnom: szerdára le kellett adnom egy házi dolgozatot a Macbethről, és én aznap be akartam fejezni. Leültem, elégedetten papírra vetettem a vázlatot; úgy éreztem, már rég nem voltam ilyen derűs és nyugodt. .. egészen pontosan csütörtök délután óta.

De mindig is így voltam ezzel. Az igazán kínos mindig az volt, amikor döntenem kellett, ez okozta mindig a legnagyobb kínszenvedést. Viszont amint meghoztam a döntést, attól kezdve nem haboztam többet, hanem egyszerűen csak véghezvittem, amit elhatároztam −  és rendszerint hatalmas kő esett le a szívemről, hogy már minden eldőlt. Megesett, hogy ebbe a megkönnyebbülésbe némi kétségbeesés is vegyült, mint például amikor eldöntöttem, hogy Forksba jövök. De még ez is százszor jobb volt, mint tovább tétovázni a különféle lehetőségek között.

Legutóbbi döntésemmel viszont nevetségesen könnyű volt együtt élni. Veszedelmesen könnyű.

És így telt az egész nap, csöndben és hatékonyan − nyolc óra előtt befejeztem a dolgozatot. Charlie tekintélyes horgászzsákmánnyal tért haza, és én gondolatban feljegyeztem, hogy jövő héten Seattle-ben be kell szereznem egy olyan szakácskönyvet, amelyben halételek szerepelnek. A Seattle-i kirándulásra gondolva borzongás futott végig a gerincemen, de ez a borzongás semmiben sem különbözött attól, amit akkor éreztem, mielőtt még azt a kis sétát tettem volna Jacob Blackkel a parton.

Pedig különböznie kellene − gondoltam.

Félnem kellene − tudtam, hogy ez lenne a normális, de nem féltem, legalábbis nem tőle.

Aznap éjjel álomtalanul aludtam, kimerített az előző éjszaka és a korai kelés. Másnap reggel, Forksba érkezésem óta másodszor, aranyszín fényre ébredtem, odakinn ragyogóan sütött a nap. Az ablakhoz ugrottam, jóformán egyetlen felhő sem úszott az égen, és ami mégis, az is csak afféle gyapjas kis fehér pamacs, aligha hoz esőt. Kinyitottam az ablakot −  meglepődtem, milyen simán nyílik, meg se nyikordult, pedig sok éve nem nyitotta ki senki −, és beszívtam a viszonylag száraz levegőt. Majdhogynem meleg volt, és a szél is csak alig fújt. Felpezsdült a vérem.

Charlie éppen végzett a reggelivel, amikor leértem, és rögtön átragadt őrá is a jó hangulatom.

− Szép napunk van! − jegyezte meg.

− Aha! −  helyeseltem vigyorogva.

Visszamosolygott rám, barna szeme sarkából apró szarkalábak futottak szét. Amikor Charlie mosolyog, könnyebben megértem, hogyan ugorhatott fejest anyám ebbe az elhamarkodott házasságba annak idején. Mire én megismertem, már nem sok maradt abból a hajdani romantikus ifjúból: göndör, barna haja − ugyanolyan színű, bár erősebb szálú, mint az enyém − ritkulni kezdett, és mind többet és többet fedett föl fénylő homlokából. De amikor elmosolyodott, akkor futólag én is vethettem egy pillantást arra a férfira, aki megszöktette Renée-t, amikor az alig két évvel volt idősebb, mint én most.

Jókedvűen eszegettem a reggelimet, és közben a hátsó ablakon betűző napfény sugárkévéiben örvénylő porszemcsékben gyönyörködtem. Charlie bekiáltott, hogy indul, aztán hallottam elhúzni a járőrkocsit. Az ajtóban hezitáltam egy sort, vigyek-e esőkabátot. Kihívnám magam ellen a sorsot, ha itthon hagynám. Felsóhajtottam, leakasztottam a dzsekit, és kiléptem az utóbbi néhány hónap legragyogóbb napsütésébe.

Addig erőlködtem, míg sikerült a furgon mindkét ablakát teljesen lecsavarni. Én érkeztem elsőként az iskolába: annyira csalogatott kifelé a napsütés, hogy még az órámat is elfelejtettem megnézni. Leparkoltam, aztán elsétáltam a menza déli oldalához, ahol néhány ritkán használt kerti asztal állt, padokkal. A pad kicsit még nyirkos volt, úgyhogy leterítettem rá a vízhatlan dzsekimet −  legalább valami hasznát veszem. A házi feladatom készen volt −  lám, mire jó, ha az ember nem viszi túlzásba a társasági életet! −, de egy-két matekpéldát át akartam nézni. Buzgón előhúztam a könyvemet, de még az első példa felénél sem tartottam, máris elkalandoztak a gondolataim, álmatagon bámultam a fák vörös kérgén játszó napsugarakat. Közben szórakozottan firkálgattam a margóra. Néhány perc múlva rádöbbentem, mit is rajzoltam: öt fekete szempár bámult vissza rám a füzetemből. Gyorsan kiradíroztam őket.

  Bella! − mintha Mike kiáltott volna. Hátranéztem, és láttam, hogy míg én álmodoztam, az iskola benépesült. Mindenki pólót viselt, sőt, néhányan rövidnadrágot, pedig a hőmérséklet alig lehetett több húsz foknál. Mike integetve közeledett, ő is kheki bermudát és csíkos pólót viselt.

− Hello, Mike! − visszaintegettem. Egy ilyen reggelen, mint ez a mai, nem viszonozhattam fél szívvel a lelkesedését.

Odajött és leült mellém, akkurátusan égnek zselézett tincsei aranyszínben ragyogtak a napfényben, és fülig ért a szája. Kénytelen-kelletlen beismertem: azért jólesik, hogy valaki ennyire örül nekem.

  Eddig sose vettem észre, hogy a hajadnak van egy kis vörös árnyalata! −  jegyezte meg, és két ujja közé csippentett egy tincset a hajamból, amely szabadon lebegett a könnyű szélben.

− Csak napsütésben...

Kicsit azért kényelmetlenül éreztem magam, amikor a hajamat a fülem mögé simította.

− Nagyszerű idő van, ugye?

− Pont nekem való − helyeseltem.

− Mit csináltál tegnap? − kérdezte, kicsit olyan hangon, mint aki jogos tulajdonának tekint.

− Főleg a házi dolgozatomat írtam... −  Azt már nem tettem hozzá, hogy be is fejeztem, nehogy strébernek tartson.

Mike a homlokára csapott.

− Te jó ég... csütörtökön kell beadni, ugye?

− Ööö, azt hiszem, inkább szerdán...

− Szerdán? − A homlokát ráncolta. −  Hát az baj... Te miről írtál?

− Arról, hogy vajon Shakespeare nőgyűlölőnek mutatkozik-e a nőalakok ábrázolásában.

Úgy meredt rám, mintha kínaiul beszélnék.

   Gondolom, akkor ma este nekem is hozzá kell fognom − mondta lehangolódva. −  Pedig épp azt akartam kérdezni, nincs-e kedved ma elmenni valahová.

  Ó... −  Hát ez váratlanul ért. Miért nem fecseghetek soha Mike-kal néhány percig úgy, hogy ne kerüljek kínos helyzetbe?

   Szóval elmehetnénk vacsorázni, vagy valami... azt a nyomorult dolgozatot később is elkezdhetem − reménykedve rám mosolygott.

  Mike... −  mondtam ingerülten, mert utálom, ha sarokba szorítanak. −  Nem hinném, hogy ez jó ötlet!

Mike-nak megnyúlt a képe.

  Miért? − kérdezte gyanakvó pillantással. Hirtelen Edward villant az eszembe. Lehet, hogy Mike is ugyanerre gondolt?

  Azt hiszem... és ha ezt meg mered említeni valakinek, akkor számíts rá, hogy elevenen megnyúzlak − fenyegettem −, de szerintem ezzel komoly fájdalmat okoznánk Jessicának.

Döbbenten nézett rám, szemlátomást ez a lehetőség meg se fordult a fejében.

  Jessicának?!

  Komolyan, Mike, hát vak vagy?

   Ó... −  Mike nagyot fújt; szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Én pedig kaptam az alkalmon, hogy kivágjam magam szorult helyzetemből.

  Mindjárt becsengetnek, és nem akarok megint elkésni! −  Összeszedtem a könyveimet, és mindet begyömöszöltem a táskámba.

Némán ballagtunk a hármas épület felé, Mike gondolataiba merülve, szórakozottan jött mellettem. Reméltem, hogy a gondolatait sikerült a helyes irányba terelnem.

Jessica, amikor matekon találkoztunk, majd kibújt a bőréből örömében. Elújságolta, hogy délután bemegy Angélával és Laurennel Port Angelesbe, hogy ruhát vegyenek a bálra, és megpróbált rábeszélni, tartsak velük, még ha nekem nincs is szükségem báli ruhára. Haboztam. Jó lett volna kicsit kimozdulni a lányokkal, de csak akkor, ha Lauren nem jön velünk. És ki tudja, mit fogok csinálni ma este... De aztán sürgősen megtiltottam magamnak, hogy ebbe az irányba kalandozzak. Mert hát ugye, bármennyire örülök is a napsütésnek, az emelkedett hangulatomat korántsem csak a szép idő váltotta ki −  távolról sem...

Csak annyit mondtam Jessicának, lehet, hogy elmegyek, de előbb meg kell beszélnem a dolgot Charlie-val.

Spanyolra menet Jessica egyfolytában a bálról fecsegett. Amikor pedig, öt perces késéssel, vége lett az órának, és már a menza felé igyekeztünk, ugyanott folytatta, ahol óra előtt abbahagyta. Ma azonban én is teli voltam türelmetlen várakozással, és nemigen figyeltem rá, miket hord össze. Alig vártam, hogy viszontlássam Edwardot, de nemcsak őt, hanem az összes Cullent szerettem volna újra szemügyre venni az agyamat beborító új gyanú fényében. Amikor átléptem a menza küszöbét, először éreztem igazi félelmet: hideg futott végig a gerincemen, aztán megtelepedett a gyomromban. Vajon tudnak-e olvasni a gondolataimban? Aztán egy másfajta szorongás fogott el −  vajon Edward ma is azt akarja, hogy hozzá üljek?

Ahogy már egy ideje mindig, először most is Cullenék asztala felé pillantottam. A gyomrom megremegett a váratlan rémülettől, amikor láttam, hogy az asztal üres. Egyre fogyatkozó reménnyel járattam végig a tekintetemet az ebédlő többi részén, azt remélve, hogy valamelyik asztalnál mégiscsak megpillantom Edwardot, amint éppen énrám vár. A menza már csaknem megtelt − későn érkeztünk, mert a spanyolnak később lett vége −, de Edwardnak vagy a testvéreinek nyomát se láttam. A rám zuhanó kétségbeesés valósággal megbénított.

Továbbcsoszogtam a sorban Jessica mögött, és már nem is próbáltam úgy tenni, mintha figyelnék rá.

A szokott társaság már az asztalunknál ült. Volt még egy üres szék Mike mellett, de én ügyesen elkerültem, és leültem Angela mellé. Fél szemmel láttam, hogy Mike udvariasan kihúzza a széket Jessicának, mire Jess arca hálásan felragyog.

Angela csöndesen kérdezett egy-két dolgot a Machbeth-dolgozatommal kapcsolatban, én pedig próbáltam természetesen válaszolgatni, de egyre inkább magamba zuhantam. Angela is hívott, hogy tartsak velük aznap délután, és most már igent mondtam −  kapva kaptam bármin, ami elterelheti a gondolataimat.

Még mindig kapaszkodtam a remény utolsó szalmaszálába, de amikor a biológia-terembe lépve megláttam az enyém mellett az üres széket, újra teljes erővel letaglózott a csalódás.

A nap hátralévő része lassan és nyomorúságosan telt. Tesin a tanár a tollaslabda szabályait ismertette −  a tollas volt szenvedésem újabb állomása, de legalább ezen az órán még nem kellett a pályán bénáznom, elméleti oktatás volt, úgyhogy csak ültem és figyeltem. A legjobb az volt az egészben, hogy az edző nem tudta befejezni a szabályok ismertetését az óra végére, és ez azt jelentette, még holnap is ilyen könnyen megúszom a tornaórát. Persze, csak azért, hogy aztán holnapután a kezembe nyomjanak egy ütőt és rászabadítsanak a gyanútlan emberiségre...

Boldog voltam, amikor végre vége lett a tanításnak, és mehettem haza, hogy otthon duzzogjak és tépelődjek, míg csak el nem indulunk Port Angelesbe a lányokkal. De alighogy beléptem a házba, már csörgött is a telefon: Jessica hívott, hogy elmarad a mai kiruccanás. Megpróbáltam örülni annak, hogy Mike meghívta vacsorázni − és tényleg örültem is, hogy Mike végre érdeklődik Jessica iránt −, de a lelkesedésem még a saját fülemnek is hamisan csengett. Jessica közölte, hogy a ruhavadászatot másnap délutánra halasztották. így aztán nemigen maradt semmi, ami elterelje a gondolataimat. A vacsorára szánt hal ott ázott a páclében, saláta és kenyér maradt még tegnap estéről, szóval tényleg nem volt semmi teendőm. Fél óra hosszat megpróbáltam teljes erővel a leckére koncentrálni, de aztán azzal is elkészültem. Gondoltam, elolvasom az e-mailjeimet, kiderült, hogy egész csomó érkezett anyámtól, és egyre kurtábbak és csípősebbek lettek, ahogy a jelen felé közeledtek. Fölsóhajtottam, és gyorsan begépeltem a választ.

Anyu!

Sajnálom, nem voltam itthon. A tengerpartra kirándultunk a barátaimmal. És házi dolgozatot is kellett írnom.

Én is éreztem, hogy a kifogásaim elég szánalmasak, úgyhogy fel is hagytam a magyarázkodással.

Ma gyönyörű, napos idő van −  tudom, tudom, én se jutok szóhoz a megdöbbenéstől −, úgyhogy most megyek, és magamba szívok annyi D vitamint, amennyit csak bírok. Szeretlek.

Bella.

Úgy döntöttem, olvasással ütöm agyon az időt, de nem az iskolai kötelező olvasmányok közül választok. A könyveim közül jó párat magammal hoztam Forksba, a legelnyűttebb példány egy gyűjteményes Jane Austen-kötet volt. Ezt vettem le a polcról, aztán a könyvvel a kezemben elindultam a hátsó udvarra. Útközben még kicibáltam egy rongyos, öreg pokrócot az ágyneműs szekrényből.

Odakinn Charlie négyszögletes udvarában kettőbe hajtottam a pokrócot, aztán −  biztos távolságban a fák árnyékától −  leterítettem. A fű nedves maradt, akármilyen sokáig sütött is a nap. Hasra feküdtem, a bokámat keresztbe vetettem a levegőben, és lapozgatni kezdtem az Austen-kötetben, hogy eldöntsem, melyik regénybe kezdjek bele, melyik fog remélhetőleg a legjobban lekötni. A két kedvencem a Büszkeség és balítélet és az Értelem és érdelem. Az elsőt mostanában olvastam újra, úgyhogy belekezdtem az Értelem és érdelembe, de még mielőtt eljutottam volna a harmadik fejezetig, tudatosult bennem, hogy a hőst történetesen Edwardnak hívják. Dühösen előrelapoztam a Mansfield Parkhoz, de annak a hősét meg Edmundnak hívják, és az majdnem ugyanaz. Lehetséges, bosszankodtam, hogy a tizennyolcadik század végén minden férfit Edwardnak vagy Edmundnak kereszteltek? Dühösen becsaptam a könyvet, és a hátamra hengeredtem. Fölgyűrtem a blúzom ujját, és lehunytam a szememet. Most pedig nem gondolsz semmire, csak élvezed a nap melegét a bőrödön! A szél még mindig nagyon enyhén fújt, de pár hajtincset azért az arcomra sodort, és eléggé csiklandoztak. Összefogtam a hajamat, felhúztam a fejem fölé és szétterítettem a pokrócon, aztán újra a napsugarakra koncentráltam: éreztem, ahogy megérintik a szemhéjamat, az arccsontomat, az orromat, az ajkamat, a karomat, a nyakamat, átszivárognak a könnyű blúzon...

Aztán már csak arra tértem magamhoz, hogy Charlie járőrkocsija nagy zajjal befordul a téglákból kirakott felhajtóra. Meglepetten felültem, a fény már eltűnt a fák mögött, és én, úgy látszik, elaludtam.

Zavartan néztem körül, mert hirtelen az az érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül.

  Charlie, te vagy az? − kiáltottam. De már hallottam is, hogy csapódik a bejárati ajtó.

Érthetetlen nyugtalanság tört rám, fölkaptam az átnedvesedett pokrócot és a könyvemet. Berohantam, hogy feltegyem az olajat a tűzre, mert hirtelen rádöbbentem, még sehol se tartok a vacsorával. Charlie éppen akkor akasztotta fel a pisztolytáskáját, amikor beléptem, és készült kibújni a csizmájából.

− Sajnálom, apu, a vacsora még nincs készen... valahogy elaludtam odakinn! −  mentegetőztem, és elnyomtam egy ásítást.

− Semmi baj! −  felelte. − Előbb úgyis bele akartam nézni a baseballmeccsbe, kíváncsi vagyok, hogy állnak.

Vacsora után tévét néztem Charlie-val, hogy valamivel teljen az idő. Különösebben egyik műsor sem érdekelt, de Charlie tudta, hogy nem szeretem a baseballt, ezért átkapcsolt valami idióta vígjátékra, ami egyikünknek sem tetszett. Mégis, úgy láttam, Charlie boldog, hogy együtt csinálunk valamit. És nekem is jó érzés volt, rossz hangulatom ellenére, hogy örömöt szerzek neki.

− Apu − mondtam az egyik reklám alatt −, Jessica és Angela holnap délután bemennek Port Angelesbe, ruhát venni a bálra, és azt szeretnék, ha én is velük mennék, és segítenék nekik választani... Nem bánod, ugye, ha elmegyek velük?

− Jessica Stanley? − kérdezte.

− És Angela Weber... − Felsóhajtottam, és gondosan elregéltem mindent, amit a lányokról tudok.

Charlie szemlátomást összezavarodott.

− De hát nem azt mondtad, hogy te nem mégy a bálba?

   Nem is, de segítek nekik ruhát választani... tudod, építő kritikát gyakorolok, meg ilyesmi! − Egy nőnek biztosan nem kellett volna ilyen hosszan magyarázkodnom.

   Hát jó... − Charlie belátta, hogy efféle lányos dolgokban ő úgysem ismeri ki magát. −  De tudod, hogy másnap iskola...

   Rögtön tanítás után elindulunk, hogy hamar visszaérjünk. A vacsorát meg tudod oldani, ugye?

  Bells, mielőtt idejöttél, tizenhét évig elláttam magam! −  emlékeztetett.

  Nem is értem, hogy nem haltál éhen − morogtam, aztán hangosabban hozzátettem. −  Hagyok pár dolgot a hűtőben, amiből össze tudsz ütni magadnak pár szendvicset, oké? A legfelső polcon lesznek.

Másnap reggel megint napos időre ébredtem. A reménység is újjáéledt bennem, úgyhogy megpróbáltam irgalmatlanul elfojtani. A meleg idő tiszteletére a mélykék blúzomat vettem föl a V-alakú nyakkivágással − ezt a blúzt Phoenixben kizárólag a tél derekán szoktam viselni.

Úgy intéztem, hogy az utolsó percben érkezzek az iskolába, és épp annyi időm maradjon, hogy becsengetés előtt beérjek az osztályba. Egyre nehezebb szívvel köröztem a teli parkolóban, szabad hely után kutatva, miközben pillantásom az ezüst Volvót kereste, pedig rögtön láttam, hogy nincs ott. Leparkoltam az utolsó sorban, aztán rohantam angolra. Zihálva, de jócskán lehiggadva estem be a terembe.

Minden úgy történt, mint előző nap −  hiába küzdöttem, a remény újra meg újra felütötte a fejét a lelkemben, hogy aztán fájdalmasan eltiporja a valóság, amikor megláttam az üres asztalt a menzán és az üres padot a biológia-teremben.

A délutánra tervezett kiruccanás még kellemesebbnek ígérkezett, mint előző nap, mert Lauren nem ért rá velünk tartani. Alig vártam, hogy kijussunk a városból, azt hittem, akkor majd nem pillantgatok többé állandóan hátra, abban a reményben, hogy Edward egyszer csak felbukkan a semmiből, ahogy szokta. Megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, jó kedvemben leszek, és nem rontom el Angela és Jessica örömét a ruhavadászatban. Esetleg én is veszek magamnak egy-két cuccot. Még csak fontolóra sem vettem azt a lehetőséget, hogy talán bőven lesz időm vásárolgatni Seattle-ben is a hétvégén, mert a korábbi terveim füstbe mennek, és egyedül megyek oda. Kizárt, hogy meggondolta magát, és még annyi fáradságot sem vesz, hogy értesítsen...

Iskola után Jessica hazakísért az öreg, fehér Mercuryjával, hogy lerakhassam a táskámat és a furgont. Benn a házban gyorsan átkeféltem a hajam. Enyhe izgalom fogott el a gondolatra, hogy nemsokára magam mögött hagyhatom Forksot. Charlie-nak hagytam egy cédulát az asztalon, újra elmagyaráztam neki, hol találja a vacsoráját. Viharvert pénztárcámat átraktam az iskolába hordott hátizsákból egy válltáskába, aztán már rohantam is Jessicához. Először Angéláért mentünk, aki már várt ránk. Az izgalmam pedig nőttön-nőtt, amint magunk mögött hagytuk a város végét jelző táblát.