Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3.Jelenségek

2009.12.30
3. JELENSÉGEK
Amikor másnap reggel kinyitottam a szemem, valami szokatlannak tűnt.
Hát persze, a fény! A szokott, felhős napok zöldesszürke erdei fénye, de valahogy tisztább. Hirtelen rájöttem, miért: nem burkolózik sűrű ködbe az ablakom.
Kiugrottam az ágyból, kinéztem, és elszörnyedtem.
Az udvart vékony hóréteg fedte, fehérrel hintette be a furgonom tetejét, és fehérbe borította az országutat. De nem ez volt a legrosszabb. A tegnapi eső az éjszaka jéggé fagyott − jégburok borította a fák tűlevelét, fantasztikus, káprázatos mintákat alkotva. A fölhajtóból pedig életveszélyes jégcsúszda lett. Mi lesz ma velem, amikor száraz talajon is hajlamos vagyok hasra esni a tulajdon lábamban? Lehet, hogy mindenkinek jobb, ha egyszerűen visszabújok az ágyba...
Mire leértem a földszintre, Charlie már elment dolgozni. Charlie-val élni sok szempontból olyan volt, mintha saját lakásom lenne, és azon kaptam magam, hogy csöppet sem szenvedek a magánytól, inkább élvezem az egyedüllét örömeit.
Gyorsan bekanalaztam egy tál zabpelyhet, és leöblítettem egy pohár dobozos narancslével. Boldog izgalom fogott el a gondolatra, hogy iskolába megyek, és ez megrémített. Pontosan tudtam, nem az dob fel, hogy csillapíthatom olthatatlan tudásszomjamat, még csak nem is az, hogy viszontlátom újdonsült barátaimat. Őszintén szólva azért készülődtem olyan örömmel az iskolába, mert láthatom Edward Cullent. És ez rettentő nagy butaság tőlem!
Azok után, hogy tegnap annyi szégyenletes szamárságot összefecsegtem neki, jobban tenném, ha messzire elkerülném. Ráadásul nem is bíztam benne: vajon miért hazudott a kontaktlencséjéről? És még mindig attól rettegtem, hogy megint ellenségesen méreget majd, és még mindig elállt a lélegzetem, ha magam elé képzeltem tökéletes arcát. Tisztában voltam vele, hogy egészen más körökben forog, mint én, és hogy ezek a körök nem érintkeznek. Tehát egyáltalán semmi okom rá, hogy alig várjam a mai találkozást!
Nagyon össze kellett szednem magam, hogy ép bőrrel lejussak a téglákból kirakott, jeges felhajtón. így is megcsúsztam, és majdnem elvágódtam, amikor odaértem a kocsimhoz, de sikerült megkapaszkodnom a visszapillantó tükörben, és így megúsztam az esést. A nap valóságos lidércnyomásnak ígérkezett.
Vezetés közben hol attól rettegtem, hogy mindjárt kitöröm a nyakam, hol pedig Edward Cullen járt az eszemben. Hogy mindkettőt kiverjem a fejemből, megpróbáltam Mike-re és Ericre gondolni, és arra, hogy mennyire másként viselkednek velem az itteni fiúk. Biztosra vettem, hogy pont ugyanúgy nézek ki, mint Phoenixben. Talán az volt a magyarázata, hogy a phoenixi fiúk ismertek a serdülőkorom kezdete óta, és még mindig úgy gondoltak rám, mint idétlen kamaszlányra. Az is lehet, hogy itt újdonságnak számítok, márpedig Forksról sok mindent lehet állítani, de azt nem, hogy egymást érnék az újdonságok. Itt talán kedvesnek találják, hogy ügyeden, kétballábas vagyok, nem pedig szánalmasnak, és amolyan bajba jutott leánykaként kezelnek. Bármi volt is az oka, engem szörnyen zavarba hozott, hogy Mike úgy jön utánam, mint egy kiskutya, Eric pedig szemlátomást féltékeny rá. Lehet, hogy jobb lenne, ha tudomást sem vennének rólam.
Úgy láttam, a furgonomnak meg sem kottyan az utakat borító jégpáncél. De azért nagyon lassan hajtottam, nem szerettem volna romhalmazzá változtatni a főutcát.
Amikor az iskolánál kiszálltam, rájöttem, hogy miért nem okozott problémát a jeges út. Ezüst csillanásra lettem figyelmes, ezért a kocsi oldalába kapaszkodva a hátuljához csúszkáltam, és szemügyre vettem a kerekeket. Vékony ezüstláncok haladtak körbe egymást keresztezve, cikcakkban a gumin. Charlie tehát fölkelt, Isten tudja, milyen korán, hogy fölrakja a hóláncokat. A torkom hirtelen összeszorult. Nem szoktam hozzá, hogy vigyázzanak rám, és Charlie csöndes gondoskodása váratlanul ért.
Ott álltam a járgány hátsó sarkánál, igyekeztem leküzdeni a hóláncok látványától rám törő érzelemhullámot, amikor furcsa hangot hallottam.
Éles csikorgást, ami pillanatról pillanatra hangosabb lett, már-már elviselhetetlenül hangos. Ijedten néztem körül.
Egy csomó dolgot észleltem egyszerre. Egyáltalán nem úgy, ahogy a filmekben szokott lenni, amikor a szereplő lassított felvételen látja a dolgokat. Sőt, a megugró adrenalinszint hatására az agyam sokkal gyorsabban pörgött, mint szokott, és képes voltam egyidejűleg több részletet felfogni.
Edward Cullen négy autónyira állt tőlem, és halálra váltan meredt rám. Csak az ő arca vált ki tisztán a felém forduló rémült arcok tengeréből. De láttam valami mást is, egy sötétkék kisteherautót; összeakadt kerekekkel, sikongó fékkel vadul pörgött a parkoló jegén. Egyenesen a kocsim hátsó sarka felé száguldott, én pedig ott álltam a kettő között. Annyi időm sem volt, hogy behunyjam a szemem.
Még mielőtt hallottam volna a rettenetes csattanást, amellyel a másik autó nekivágódott a sárhányómnak, valami keményen nekem ütközött, de nem abból az irányból, ahonnét vártam. A fejem nagyot koppant a jeges betonon, és éreztem, hogy valami erős és hideg a földhöz lapít. Ott feküdtem a járdán a barna kocsi mögött, amelyik mellett leparkoltam. De ennél többet már nem volt időm felfogni, mert a kisteherautó még mindig felém csúszott. Csikorogva vágódott a járgányom sarkának, és gellert kapva hatalmas, csúszkáló búgócsigaként pörgött. Egy másodperc és letarol!
Halk káromkodást hallottam és rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül. Ezt a hangot ezer közül is megismertem volna. Két hosszú, fehér kéz vágódott ki villámsebesen elém védelmezőn: a teherautó megrázkódott és megtorpant, néhány centiméternyire az arcomtól. Valamilyen csodálatos véletlen folytán az a két nagy tenyér pontosan beleillett a teherautó oldalában keletkezett horpadásba.
Aztán azok a kezek újra megmozdultak, oly gyorsan, hogy csak elmosódó, fehér csíkot láttam belőlük. Az egyik kitámasztotta és kicsit megemelte a teherautó elejét, a másik pedig hirtelen megragadott és odébb lódított, a lábam könnyedén kalimpált, mint egy rongybabáé. Aztán fülsüketítő, fémes csattanás következett, és a kisteherautó, üvegszilánkokat záporozva, végre megállt az aszfalton − pontosan azon a helyen, ahol egy másodperccel korábban az én lábam volt.
Egy hosszú másodpercig teljes csönd volt, aztán kitört a sikoltozás. A hirtelen támadt hangzavarban hallottam, hogy többen is a nevemet kiáltják. De a kiáltozásnál tisztábban hallottam Edward Cullen lázas, kétségbeesett suttogását:
− Bella! Jól vagy?
− Kutya bajom! − A hangom valahogy furcsán csengett. Megpróbáltam felülni, és rádöbbentem, hogy Edward Cullen karja vaskapocsként szorít magához.
− Csak óvatosan! − intett, amikor küszködve megpróbáltam felülni. − Azt hiszem, alaposan beverted a fejedet.
Hirtelen ráébredtem, hogy lüktető fájdalmat érzek közvetlenül a bal fülem fölött.
− Au! − mondtam meglepetten.
− Na, erről beszélek! − Határozottan úgy hangzott, mintha nevetést próbálna elfojtani.
− De hát hogyan... − kezdtem, de mindjárt el is hallgattam, próbáltam elrendezni a gondolataimat és összeszedni magam. − Hogy értél ide ilyen gyorsan?
− Közvetlenül melletted álltam, Bella! − mondta elkomolyodva. Megfordultam, hogy felüljek. Ezúttal nem akadályozott meg benne: elengedte a derekamat, és olyan messzire csúszott tőlem, amennyire azon a szűk helyen csak tudott. Újra felnéztem aggódó, őszinte arcába, és az aranyszínű, átható szempár megint összezavart. Mit is akartam kérdezni?
És aztán megtaláltak. Egy csomó ember rohant oda hozzánk; könnyük végigcsurgott az arcukon és vadul kiáltoztak egymásnak meg nekünk.
− Ne mozdulj! − parancsolt rám valaki.
− Szedjétek ki Tylert a kocsijából! − ordította valaki más. Nagy rohangálás kezdődött körülöttünk. Megpróbáltam fölkelni, de Edward hideg keze a vállamnál fogva visszanyomott a földre.
− Egyelőre maradj nyugton!
− De olyan hideg a kő! − panaszkodtam. Meglepődve hallottam, hogy halkan kuncog. Mintha csúfolódna.
− Odaát voltál! − Hirtelen eszembe jutott, miről is beszéltünk az imént. − Ott, a te autódnál!
Edward arca hirtelen megkeményedett.
− Nem, nem ott voltam.
− Láttalak! − Körülöttünk teljes volt a káosz. Fölhangzott néhány mélyebb, nyersebb hang, úgy látszik, megjöttek a felnőttek. De én nem tágítottam: folytatni akartam a vitánkat. Tudtam, hogy igazam van, és nem nyugszom, amíg ezt Edward be nem ismeri!
− Bella, ott álltam melletted, és elrángattalak az útból!—Átható tekintettel nézett rám, szeme ellenállhatatlan, szuggesztív erővel fúródott az enyémbe, mintha valami nagyon lényegeset akarna a tudtomra adni.
− Nem! − makacskodtam.
Az aranyszemek föllángoltak: − Kérlek, Bella!
− De miért? − faggattam.
− Bízzál bennem! − könyörgött. A hangja lágy volt és ellenállhatatlan.
Fölharsant a mentőautó szirénája.
− Megígéred, hogy később mindent megmagyarázol?
− Rendben! − csattant fel kétségbeesett türelmetlenséggel.
− Rendben! − vágtam rá mérgesen.
Hat mentősre és két tanárra − Mr. Varnerre és Clapp edzőre − volt szükség, hogy odébb tolják a teherautót, és helyet csináljanak a hordágyaknak. Edward ingerülten utasította vissza, hogy hordágyra fektessék, és én is megpróbáltam így tenni, de az áruló közölte velük, hogy bevertem a fejemet, és alighanem agyrázkódásom van. Majd elsüllyedtem szégyenemben, amikor a nyakmerevítőt rám csatolták. Úgy tűnt, az egész iskola odasereglett, és könnyben úszva figyeli, amint összevakarnak a mentősök. Edward előreült, a vezető mellé. Majd megpukkadtam mérgemben.
Hogy még rosszabb legyen a helyzet, befutott Swan rendőrfőnök is, még mielőtt szerencsésen elpaterolhattak volna a kórházba.
− Bella! − kiabálta halálra rémülve, amikor megpillantott a hordágyon.
− Teljesen jól vagyok, Char... Apu! − sóhajtottam. − Kutya bajom! Charlie odafordult a legközelebbi mentőshöz, hogy az vajon
megerősíti-e az állításomat. Úgy döntöttem, nem törődöm Charlie-val, hogy jobban adassam a fejemben kavargó érthetetlen képek zűrzavarát. Amikor elvittek az én járgányom mellett parkoló barna kocsitól, még észrevettem, hogy annak megsérült a lökhárítója − tisztán kivehető volt a horpadás, amelybe pontosan beleillett Edward vállának körvonala... mintha olyan erővel feszült volna az autónak, hogy behorpasztotta a fémet...
Aztán ott volt a családja, akik a távolból nézték végig az egészet, és az arcukon mindenféle érzelem tükröződött a helytelenítéstől az őrjöngő dühig, de annak semmi jelét nem adták, hogy aggódnának fivérük testi épségéért.
Próbáltam valami logikus magyarázatot találni, ami megmagyarázná az átélteket − ugyanakkor kizárná azt a feltevést, hogy megbolondultam.
A mentő természetesen a járőrkocsi kíséretében érkezett a megyei kórházba. Miközben kiemeltek az autóból, roppant nevetségesnek éreztem magam. Tovább rontott a helyzeten, hogy Edward saját lábán vonult be a kórház ajtaján. A fogamat csikorgattam.
Bevittek a sürgősségi osztályra, egy hosszú helyiségbe, ahol az ágyakat pasztellszínű, mintás függönyök választották el egymástól. Egy ápolónő vérnyomásmérőt rakott a karomra és hőmérőt a nyelvem alá. Mivel senki nem vette a fáradságot, hogy behúzza körülöttem a függönyt, és megkíméljen a tolakodó pillantásoktól, úgy döntöttem, senki sem várhatja tőlem, hogy tovább viseljem azt a lehetetlen nyakmerevítőt. Amint az ápolónő magamra hagyott, levettem, és behajítottam az ágy alá.
Újabb rohamosztag érkezett, újabb hordágyat hoztak be és lerakták a mellettem lévő ágyra. A szorosan bepólyált fejű fiú homlokán átvérzett a kötés. Felismertem Tyler Crowley-t − együtt jártunk állampolgári ismeretekre. Tyler szemlátomást százszor rosszabb bőrben volt, mint én. De ő mégis miattam aggódott.
− Bella, annyira sajnálom!
−   Semmi bajom, Tyler... viszont te rettenetesen nézel ki! Nem fáj semmid?
Miközben beszélgettünk, az ápolónők letekerték Tyler fejéről a véres pólyát. Homlokát és bal arcát kismillió apró vágás és karcolás borította.
Tyler meg se hallotta, amit mondtam neki.
− Azt hittem, elgázollak! Túl gyorsan hajtottam, és megcsúsztam a jégen... − Megvonaglott az arca, ahogy az egyik nővér hozzáért a fertőtlenítővel.
− Ezen most már ne edd magad: nem ütöttél el, és kész!
− Hogy ugrottál el az útból olyan gyorsan? Az egyik pillanatban még ott voltál, a következőben már eltűntél!
− Izé... Edward félrerántott.
Tyler tanácstalanul nézett rám.
− Kicsoda?
− Edward Cullen... ott állt mellettem... − Mindig is pocsékul hazudtam: most sem voltam valami meggyőző.
− Cullen? Nem is vettem észre... igaz, minden olyan gyorsan történt. Nem esett baja?
− Nem hiszem. Ő is itt van valahol, de neki nem volt szüksége hordágyra.
Most már biztosan tudtam, hogy nem én bolondultam meg. De hát mi történhetett? Semmiféle épkézláb magyarázatot nem bírtam találni arra, amit láttam.
Elgurítottak, hogy megröntgenezzék a fejemet. Mondtam, hogy semmi bajom, és igazam is lett. Még csak egy enyhe agyrázkódásom sem volt. Megkérdeztem, akkor hazamehetek-e, de az ápolónő azt mondta, előbb beszélnem kell egy orvossal. így hát továbbra is a sürgősségi osztályon raboskodtam, és Tyler tovább kínzott bocsánatkéréseivel és az ígéreteivel, hogy mindent jóvátesz. Hiába bizonygattam, hogy semmi bajom, ő csak emésztette magát. Végül behunytam a szemem, és elengedtem a fülem mellett, amit mondott. De ő azért bűnbánóan motyogott tovább.
− Alszik? − kérdezte ekkor egy dallamos hang. Fölpattant a szemem.
Edward állt az ágyam lábánál, csúfondárosan vigyorogva. Csúnyán néztem rá. Nem volt könnyű − szívem szerint inkább tátott szájjal bámultam volna.
− Szia, Edward, nagyon-nagyon sajnálom... − kezdte rá Tyler. Edward leintette.
− Egy karcolás sincs rajtam! − közölte, és ránk villantotta ragyogó fogsorát. Leült Tyler ágya szélére, szemben velem. Újra elvigyorodott.
− Szóval, mire ítéltek? − kérdezte.
− Semmi bajom, mégsem engednek haza! − panaszoltam. − Hogy lehet az, hogy téged nem szíjaztak egy ilyen rémséghez, mint minket közönséges halandókat?
− Ismerni kell a megfelelő embereket! − felelte. − De ne aggódj, azért jöttem, hogy megszöktesselek.
Aztán belépett egy orvos, és nekem leesett az állam. Fiatal volt, szőke volt... és jóképűbb, mint a legsármosabb filmsztár, akit életemben láttam. Igaz viszont, hogy sápadt volt, fáradtnak tűnt, és neki is karikák sötétlettek a szeme alatt. Charlie leírásából ráismertem: ez csak Edward apja lehet.
− Nos, Miss Swan − fordult hozzám Dr. Cullen (a hangja is rendkívül megnyerő volt) −, hogy érzi magát?
− Semmi bajom − mondtam újra, s reményeim szerint aznap utoljára.
Odalépett az ágyam fejénél a falra erősített monitorhoz és bekapcsolta.
− A röntgen eredménye jónak tűnik − mondta. − Nem fáj a feje? Edward szerint alaposan beverte.
− Nem, nem fáj − sóhajtottam és gyors, haragos pillantást vetettem Edwardra.
Az orvos hűvös ujjai könnyedén végigtapogatták a koponyámat. Észrevette, amikor megrándult az arcom.
− Itt érzékeny? − kérdezte.
− Nem nagyon... − Volt már rosszabb is, gondoltam. Kuncogást hallottam, és amikor fölnéztem, láttam, hogy Edward
leereszkedően mosolyog. A szemem összeszűkült.
− Nos, az édesapja odakinn van a váróban, ha akar, hazamehet vele. De azonnal jöjjön vissza, ha csak egy kicsit is szédül, vagy valami gond adódik a látásával.
− Nem mehetnék vissza az iskolába? − Elképzeltem Charlie-t, amint ápolni próbál.
_ Talán jobb lenne, ha ma még pihenne egy kicsit. Edwardra mutattam.
− És ő visszamehet az iskolába?
− Valakinek meg kell vinnie a jó hírt, hogy életben maradtunk!
− közölte Edward önelégülten.
− Ami azt illeti − helyesbített Dr. Cullen −, úgy látom, az iskola nagyobbik része úgyis odakinn van a várószobában.
− Jaj, nem! − nyögtem, és a tenyerembe temettem az arcom. Dr. Cullen felvonta a szemöldökét.
− Netán mégis inkább itt maradna?
− Nem, nem! − tiltakoztam. Kicsúsztattam a lábam az ágy szélére, és gyorsan leugrottam az ágyról. Túlságosan gyorsan − megtántorodtam, Dr. Cullennek kellett elkapnia. Nyugtalanul nézett rám.
—Jól vagyok! − bizonygattam újra. Nem láttam értelmét közölni vele, hogy az egyensúlyproblémáim nincsenek összefüggésben az előbb szerzett fejsérülésemmel.
− Vegyen be egy Tylenolt, ha fáj! − javasolta a doktor, miközben igyekezett megtámogatni.
− Egyáltalán nem fáj annyira − bizonygattam.
−   Úgy hallom, elképesztő szerencséje volt − Dr. Cullen mosolyogva, lendületes kézírással aláírta a kórlapomat.
−   Szerencsém volt, hogy Edward ott állt a közvetlen közelemben − helyesbítettem, és szigorú pillantást vetettem a szóban forgó illetőre.
− Ó, igen, persze! − helyeselt Dr. Cullen, és hirtelen nagyon belemerült az előtte fekvő papirosok tanulmányozásába. Aztán elfordította a fejét, Tylerre nézett, majd odalépett az ágyához.
A doktor mindent tud! − villant át az agyamon.
− Attól tartok, neked egy kicsit tovább kell velünk maradnod! − mondta Tylernek, miközben megvizsgálta a sebesüléseit.
Amint a doktor hátat fordított nekünk, odaléptem Edwardhoz.
− Ráérsz egy percre? Beszélni szeretnék veled! − sziszegtem halkan. Hátrált előlem egy lépést, és összepréselte az állkapcsát.
− Apád vár − szűrte a fogán keresztül. Dr. Cullen és Tyler felé intettem.
−   Szeretnék négyszemközt beszélni veled, ha lehet! − erősködtem.
Dühösen fújt egyet, aztán sarkon fordult, és öles léptekkel végigmasírozott a hosszú termen. Majdhogynem szaladnom kellett, hogy lépést tartsak vele. Amint befordultunk a sarkon egy rövid folyosóra, megpördült, és újra szembenézett velem.
− Mit akarsz? − kérdezte ingerülten.
Ez a barátságtalan hang megijesztett. Az én mondandóm korántsem csengett olyan szigorúan, mint szerettem volna.
− Még tartozol nekem egy magyarázattal − emlékeztettem.
− Megmentettem az életedet. Nem tartozom neked semmivel! Ellenségessége megriasztott.
− De hát megígérted!
− Bella, te beverted a fejed, és nem tudod, mit beszélsz! Most már bennem is felment a pumpa.
− Az égvilágon semmi baj a fejemmel! Állta a tekintetemet.
− Mit akarsz tőlem, Bella?
− Az igazat akarom tudni − feleltem. − Tudni akarom, miért kell hazudoznom a kedvedért.
− Miért, szerinted mi történt? − fakadt ki. Hadarni kezdtem:
− Annyit tudok, hogy még csak a közelemben sem voltál. Tyler sem látott, úgyhogy ne mondd nekem, hogy azért van az egész, mert bevertem a fejemet! Az a teherautó majdnem elgázolt mind a kettőnket. .. de végül... Te puszta kézzel behorpasztottad az oldalát, aztán behorpasztottad a másik autót is, neked meg semmi bajod... Az a furgon majdnem összezúzta a lábamat, de te megállítottad, kiemeltél alóla... − Én magam is éreztem, milyen képtelenül hangzik mindez, és nem bírtam folytatni. Olyan dühös voltam, hogy kis híján elsírtam magam; fogcsikorgatva próbáltam visszatartani a könnyeimet.
Edward arca kétkedést tükrözött, ugyanakkor feszült volt és védekező.
− Azt képzeled, hogy leemeltem rólad a teherautót? − kérdezte olyan hangon, mintha kétségbe vonná az ép elmémet, de ez csak még gyanakvóbbá tett. Úgy hangzott, mintha egy profi színész alakítaná jól begyakorolt szerepét.
Némán bólintottam.
− Azzal tisztában vagy, ugye, hogy ezt senki − nem fogja elhinni neked! − Mintha gúnyolódott volna.
− Nem fogom elmondani senkinek! − feleltem, minden szót lassan, nyomatékosan ejtve, nehogy elragadjon a düh.
Csodálkozás suhant át az arcán.
− Akkor meg mit számít, hogy mi történt?
− Nekem számít − erősködtem. − Nem szeretek hazudni, úgyhogy szeretném, ha nyomós okom lenne rá! .
− Nem lenne jobb, ha egyszerűen megköszönnéd nekem, hogy megmentettelek, és annyiban hagynád a dolgot?
− Köszönöm! − mondtam dühtől fuldokolva.
− Nem fogod annyiban hagyni, mi?
− Nem én!
− Ebben az esetben... remélem, örömödre szolgál a csalódás!
Dühösen, némán farkasszemet néztünk. Én szólaltam meg először, és nagyon igyekeztem a mondanivalómra összpontosítani. Félő volt ugyanis, hogy eltereli róla a figyelmemet Edward dühtől sápadt, szép arca. Mintha a pusztítás angyalával álltam volna szemben.
− Egyáltalán miért avatkoztál közbe? − kérdeztem fagyosan. Kis ideig fontolgatta a választ, és egy töredék másodpercig végtelenül sebezhetőnek tűnt.
− Nem tudom − suttogta. És faképnél hagyott.
Olyan dühbe gurultam, hogy beletelt egy-két percbe, amíg magamhoz tértem. Amikor végre moccanni bírtam, lassan végigkóvályogtam a folyosón a kijáratig.
A váróteremben még kínosabb volt a helyzet, mint amitől féltem. Úgy tűnt, egész Forks ott tolong és engem bámul. Charlie odarohant hozzám: én megadóan föltartottam a kezem.
− Semmi bajom! − győzködtem morcosan. Még mindig ingerült voltam, és semmi kedvem nem volt cseverészni.
− Mit mond az orvos?
− Dr. Cullen megvizsgált, semmi bajom, nyugodtan hazamehetek! − Fölsóhajtottam. Mike, Jessica és Eric kivált a tömegből, és felénk oldalaztak. − Menjünk már! − sürgettem Charlie-t.
Ö egyik karját a hátam mögé csúsztatta, bár nem ért hozzám, és kivezetett a kijárat üvegajtaján. Szégyenlősen odaintegettem a barátaimnak, remélve, ebből megértik, hogy nincs miért aggódniuk többé. Életemben először ültem be készségesen a járőrkocsiba, szinte föllélegeztem − ezt se hittem volna!
Némán hajtottunk hazafelé. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy szinte megfeledkeztem Charlie jelenlétéről. Biztos voltam benne: amikor Edward megpróbálta belém fojtani a szót ott a folyosón, ezzel voltaképpen bevallotta, hogy csakugyan úgy történt mindaz, ahogyan én láttam, jóllehet még mindig alig tudtam elhinni.
A házhoz érve Charlie megszólalt.
− Ühm... föl kell majd hívnod Renée-t! − bűntudatosan lesunyta a fejét.
− Te megmondtad Anyunak?!
− Sajnálom.
A szükségesnél kissé erősebben vágtam be a járőrkocsi ajtaját.
Anyu persze magánkívül volt. Legalább harmincszor el kellett mondanom neki, hogy semmi bajom, mire kissé lecsillapodott. Könyörgött, hogy utazzam azonnal haza − megfeledkezett róla, hogy otthon éppen nincsen senki −, én azonban ellenálltam a kísértésnek, méghozzá elég könnyen. Semmi kedvem elmenni Forksból, amíg meg nem fejtettem Edward titkát. De nemcsak a titok, hanem Edward személye is szinte rögeszmésen foglalkoztatott. Butaság! Ostobaság! Szóval, nem éltem az alkalommal, hogy elmenekülhetek Forksból, ahogyan azt minden normális, épelméjű ember tette volna.
Úgy döntöttem, jobb lesz, ha aznap korán lefekszem. Charlie egyfolytában aggodalmasan leste minden mozdulatomat, és ez kezdett az idegeimre menni. A szobámba menet betértem a fürdőszobába, és lenyeltem három szem Tylenolt. Rövidesen hatni kezdtek, és ahogy a fájdalom lassanként csillapodott, elszundítottam.

Aznap éjjel álmodtam először Edward Cullennel.