Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2.Nyitott könyv

2009.12.29

2. NYITOTT KÖNYV

A KÖVETKEZŐ NAP JOBB VOLT... ÉS ROSSZABB.

Jobb volt, mert reggel nem esett az eső, bár sűrű felhők sötétetlettek az égen. Könnyebb volt, mert tudtam előre, mire számíthatok aznap. Az angolórán Mike mellém ült, aztán átkísért a következő órámra, miközben Eric, a sakkszakkörös kiscserkész egész idő alatt gyilkos szemekkel méregette: ez azért hízelgő volt. Már nem bámultak meg annyira, mint előző nap. Ebédnél társaságban ültem az asztalhoz, köztük volt Mike, Eric, Jessica és egy csomó másik srác, akiknek sikerült megjegyeznem a nevét és az arcát. Kezdtem úgy érezni, mintha már gázolnék a folyóban, nem pedig fuldokolnék benne.

Rosszabb volt a második nap, mert fáradt voltam: nem sikerült aludnom, megint fújt éjszaka a szél, csak úgy zúgott tőle az egész ház. Rosszabb volt, mert matekon Mr. Varner felszólított, pedig nem is jelentkeztem, és rosszul feleltem. Rémes volt, mert aznap már muszáj volt röplabdáznom tesiórán, és bár mindössze egyetlen alkalommal érintettem meg a labdát, akkor viszont jól fejen találtam vele az egyik csapattársamat. És rosszabb volt azért is, mert Edward Cullen aznap egyáltalán nem jött iskolába.

Egész délelőtt attól rettegtem, hogy megint olyan érthetetlenül gyűlölködő pillantással fog majd méregetni. A lelkem egyik fele szeretett volna elébe állni és nekiszegezni a kérdést, mi baja van velem. Éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyamban, el is képzeltem, mit fogok mondani neki. De túl jól ismerem magamat, és egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy csakugyan elébe mernék állni. Hozzám képest a Gyáva Oroszlán maga a Terminátor...

De amikor átballagtunk a menzára Jessicával (útközben keményen próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy mindenfelé Edwardot keressem −  nem sok sikerrel), láttam, hogy az a négy testvérféléje most is ott ül ugyanannál az asztalnál, de Edward nem volt sehol.

A menzán Mike elcsípett bennünket és odaterelt a saját asztalához. Jessica szemlátomást odavolt ennyi figyelmességtől, és a barátai is gyorsan hozzánk csapódtak. Vidáman csevegtek, de én hiába próbáltam odafigyelni rájuk. Rettentő kínban voltam, mert egész idő alatt szorongva vártam a pillanatot, amikor megérkezik Edward Cullen. Abban reménykedtem, hogy tudomást sem vesz majd rólam, amikor megjön, és a szorongásom alaptalannak bizonyul.

De csak nem jött, és ahogy telt az idő, én egyre feszültebb lettem.

Mivel az ebéd végére sem érkezett meg, kissé magabiztosabban indultam a biológiaórára. Mike, mint egy hűséges juhászkutya, mellém szegődött, és elkísért a teremig. Az ajtóban visszafojtott lélegzettel néztem körül, de Edward Cullennek se híre, se hamva. Fölsóhajtottam megkönnyebbülésemben, és a helyemre mentem. Mike oda is utánam jött, és arról magyarázott, hogy valami kirándulást terveznek a tengerpartra. Ott téblábolt a padom körül, míg be nem csengettek. Akkor vágyakozva rám mosolygott, aztán leült fogszabályzót viselő, rosszul dauerolt padtársnője mellé. Kezdett nagyon ügy festeni a helyzet, hogy előbb-utóbb muszáj lesz valahogy leráznom Mike-ot, és hogy ez nem lesz könnyű. Egy ilyen kisvárosban, ahol mindenki egymás hegyén-hátán él, föltétlenül szüksége van az embernek némi diplomáciai érzékre. Márpedig nekem sose volt erős oldalam a tapintat: abban meg végképp nem volt semmi gyakorlatom, hogyan kell leszerelni a túlságosan barátkozó kedvű fiúkat.

Megkönnyebbültem, hogy Edward aznap hiányzik, s egyedül ülhetek a padban. Legalábbis egyfolytában ezt bizonygattam magamnak. De nem tudtam kiverni a fejemből a gyanút, hogy énmiattam nem jött iskolába. Ugyan már, nevetséges, miért képzelem, hogy ekkora hatással vagyok valakire? Ez egyszerűen lehetetlen. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mégiscsak ez a helyzet.

Amikor az utolsó órának is vége lett, és már az arcom sem égett annyira a röplabda címén előadott bénázás miatt, gyorsan belebújtam a farmerembe és tengerészkék pulóverembe. Sietve kiosontam a lányöltözőből, és örömmel láttam, hogy −  legalábbis aznapra −  sikerült megszabadulnom hűséges juhászkutyámtól. Sietős léptekkel igyekeztem a parkoló felé. Zsúfolva volt hazafelé igyekvő diákokkal. Bemásztam a kocsimba, és széttúrtam a táskámat, hogy lássam, magammal hoztam-e a bevásárlólistát.

Előző este rájöttem, hogy Charlie mindössze egyetlen ételt képes elkészíteni, a szalonnás tojást. Ezért megkértem, hogy arra az időre, amíg nála vagyok, hadd legyek én a konyhafőnök. Ő pedig szemlátomást boldogan ruházta rám a címet. Azt is felfedeztem, hogy semmi ennivalót nem tart odahaza. Összeírtam, mi mindenre van szükség, kivettem a pénzt a kredencen álló, „KONYHAPÉNZ” feliratú bögréből, és most a helyi szupermarket felé igyekeztem.

Életre keltettem a járgány harsány motorját, igyekeztem nem észrevenni a döbbenten felém forduló arcokat, és óvatosan bemanővereztem egy üres helyre a parkoló kijáratánál várakozó autók sorában. Miközben a soromra vártam, és próbáltam úgy tenni, mintha a dobhártyarepesztő zaj valaki másnak a kocsijából jönne, megláttam a két Cullent és a Hale-ikreket, amint beszálltak a kocsijukba. Naná, hogy a csilivili új Volvo volt az ... Korábban ügyet se vetettem a szerelésükre, annyira megbűvölt az arcuk. Most alaposabban megnéztem őket: a vak is látta, hogy rendkívül jól öltözködnek, egyszerűen és visszafogottan, de minden ruhadarabjuk drága és márkás. Amilyen jóképűek, és amilyen elegánsan mozognak, a mosogatórongyban is jól festenének. Azért ez már túlzás, szépek és még pénzük is van! De hát úgy vettem észre, az élet általában így működik. Mindez mégsem elegendő ahhoz, hogy befogadják őket...

Nem, azért ezt magam sem hittem el egészen. Nyilván azért nem érintkeznek senkivel, mert ők maguk akarják így: nem tudtam elhinni, hogy létezne olyan ajtó, amely ne tárulna szélesre ilyen szépség előtt...

Mint mindenki más, ők is felkapták a fejüket zajos járgányom hangjára, amikor elhaladtam mellettük. Mereven az útra szegeztem a pillantásomat, és nagyon megkönnyebbültem, amikor végre kiértem az iskola területéről.

A szupermarket nem volt messze az iskolától, mindössze néhány utcányira délre, az országút mentén. Nagyon jó érzés volt odabenn járni-kelni, olyan normális dolognak tűnt valahogy... Otthon is mindig én vásároltam be, és most boldogan csináltam mindent ugyanúgy, ahogy megszoktam. Az áruház elég nagy volt ahhoz, hogy ne halljam állandóan a tetőn az eső kopogását, és kis időre megfeledkezzem róla, hol is vagyok.

Amikor hazaértem, kirámoltam a kocsiból, oda pakoltam, ahol szabad helyet találtam, remélve, hogy Charlie-nak oly mindegy, mit hova teszek. A krumplit fóliába csomagoltam, és beraktam a sütőbe sülni, egy marhaszeletet bepácoltam, és a tálat föltettem egy doboz tojás tetejére a hűtőbe.

Amikor ezzel végeztem, fölvittem az iskolatáskámat a szobámba. Mielőtt hozzáfogtam volna a házi feladatomhoz, átöltöztem egy száraz tréningruhába, nedves hajamat lófarokba kötöttem, és először, amióta itt voltam, megnéztem, jött-e e-mailem. Három üzenetem volt.

Bella −  írta a mamám −, kérlek, amint megérkeztél! Jól utaztál? Milyen volt a repülőút? Forksban most is esik? Máris hiányzol. Már majdnem teljesen becsomagoltam a floridai útra, de nem találom a rózsaszínű blúzomat. Nem tudod véletlenül, hová tehettem? Phil csókoltat.

Anyu

Fölsóhajtottam, és megnyitottam a következő üzenetet. Nyolc órával az első után érkezett. Bella −  írta anyám −, miért nem írsz? Mire vársz?         

Anyu

A harmadik ma reggel jött.

Isabella!

Ha nem kapok hírt rólad 5.30-ig, felhívom Charlie-t!

Megnéztem az órámat. Még volt egy órám fél hatig, de ismertem anyámat; tudtam, hajlamos rá, hogy száguldani kezdjen, még mielőtt eldördül a startpisztoly.

 

Anyu!

Nyugi! Máris írok! Ne csinálj semmi elhamarkodott dolgot!

Bella

 

Ezt elküldtem, aztán kezdtem újra.

 

Anyu!

Minden remek. Naná, hogy esik. Csak megvártam, amíg lesz miről írnom. Az iskola nem rossz, csak egy kicsit unom, mert a legtöbb dolgot már tanultam. Megismertem pár helyes gyereket, együtt szoktunk ebédelni.

A blúzod a tisztítóban van −  pénteken kellett volna érte menned.

Charlie vett nekem egy kocsit, hát nem fantasztikus? Egyszerűen imádom. Elég öreg, de roppant masszív és strapabíró, szerencsére −  hiszen ismersz.

Te is hiányzol nekem. Nemsokára megint írok, de nem fogom megnézni az e-mailjeimet minden öt percben. Nyugi, lazíts, lélegezz mélyeket! Szeretlek.

Bella

 

Úgy döntöttem, újra elolvasom az Üvöltő szeleket − azt vettük most angolból −, csak úgy, puszta szórakozásból. Még javában olvastam, amikor Charlie hazaért. Közben megfeledkeztem az időről, úgyhogy ész nélkül vágtattam lefelé, hogy kivegyem a krumplit a sütőből, a marhaszeletet meg odategyem sülni.

  Bella, te vagy az? −  kiáltotta apám, amikor meghallotta, hogy jövök lefelé.

Miért, ki más lehetne? −  gondoltam magamban.

  Szia, Apu, isten hozott idehaza!

  Kösz! − Fölakasztotta a pisztolytáskáját az előszobában, és lehúzta a csizmáját, miközben én a konyhában tüsténkedtem. Amennyire tudom, munkája során még soha nem sütötte el azt a pisztolyt. De azért kéznél tartotta. Amíg kicsi voltam, amint belépett az ajtón, kiszedte belőle a töltényeket. Most már talán úgy gondolta, elég idős vagyok hozzá, hogy ne lőjem meg magamat véletlenül, és nem vagyok depressziós, hogy netán szándékosan tegyem meg.

   Mi lesz vacsorára? − kérdezte gyanakodva. Anyám roppant fantáziadús szakács volt, ám egyedi kreálmányai olykor ehetetlennek bizonyultak. Meglepődtem és elszomorodtam, hogy Charlie még mindig ilyen jól emlékszik a régi időkre.

  Marhasült krumplival − feleltem, mire szemlátomást megkönnyebbült.

Úgy láttam, kínosan érzi magát a konyhában, hogy csak áll és nem csinál semmit, ezért inkább átvonult a nappaliba, és bekapcsolta a tévét, míg én odakinn sürgölődtem. így kellemesebb volt mind a kettőnknek. Míg a hús sült, készítettem valami salátát, és megterítettem az asztalt.

Amikor a vacsora elkészült, beszóltam a nappaliba, hogy jöhet. Charlie elismerően szimatolt, amikor belépett a konyhába.

  Finom illata van, Bells!

 Köszi!

Néhány percig csendben ettünk. De ez csöppet sem volt kínos, egyikünket sem zavarta a másik hallgatása. Bizonyos szempontból nagyon is hasonlít a természetünk, és minden esély megvolt rá, hogy jól kijövünk majd egymással.

− Na és hogy tetszik az iskola? Vannak már barátaid? − kérdezte, miközben másodszor is szedett a főztömből.

− Hát, több órára is együtt járunk egy Jessica nevű lánnyal... Az ebédnél is vele meg a barátaival ültem. Aztán van egy Mike nevezetű srác, ő is nagyon barátságos. Mindenki nagyon kedves hozzám...

  Egy kivétel azért akad, tettem hozzá magamban.

  Biztosan Mike Newton volt az. Helyes gyerek... és nagyon rendes család. Az apjáé az a sportszerbolt a város szélén. Jól megél az átutazó turistákból.

− Cullenéket ismered? − kérdeztem habozva.

− Dr. Cullen családját? Hát persze. Dr. Cullen nagyszerű ember.

  Ők... mármint a Cullen-gyerekek... valahogy olyan mások, mint a többi. Mintha nem igazán illeszkedtek volna be az iskolában...

Nagy meglepetésemre Charlie mérges képet vágott.

− Ezek a forksi pletykafészkek! − morogta. −  Dr. Cullen nagyszerű orvos, valószínűleg a világ bármelyik kórházában boldogan fogadnák, és tízszer annyit kereshetne, mint itt! −  tette hozzá hangosabban.

  Szerencsénk van, hogy minket választott... Szerencse, hogy a felesége kisvárosban akart élni. Nagy nyereség Forksnak, hogy itt laknak, és a gyerekek mind nagyon udvariasak és jól neveltek. Nekem is megvoltak a magam kétségei, amikor ideköltöztek egy csomó kamasszal, akik ráadásul mind fogadott gyerekek. Számítottam rá, hogy probléma lesz velük. De mind nagyon érettek − soha egyikük sem okozott szemernyi gondot sem. Bárcsak ugyanezt elmondhatnám némelyik gyerekről, akinek a családja már nemzedékek óta itt él a városban! És nagyon összetartanak, ahogyan kell is egy családnak. Minden második hétvégén sátorozni mennek... De mert csak nemrégiben költöztek ide, az emberek mindenfélét összehordanak róluk...

Ez volt a leghosszabb szónoklat, amit valaha is hallottam Charlie-tól. Csakugyan nagyon felbosszanthatta az emberek fecsegése.

− Nekem igazából elég rokonszenvesek −  visszakoztam. −  Csak éppen úgy láttam, hogy jobb szeretnek maguk közt lenni. De mind az öten irtó vonzóak − tettem hozzá, hogy valami kedveset is mondjak rájuk.

  Látnád csak a doktort! − nevetett Charlie. −  Még szerencse, hogy nős, és boldog házasságban él. Akad pár ápolónő a kórházban, akinek nehezére esik a munkájára koncentrálnia, amikor ő is ott van a közelben!

A vacsora maradékát csendben fogyasztottuk el. Charlie leszedte az asztalt, én pedig hozzáfogtam a mosogatáshoz. Charlie visszament tévét nézni, én pedig, amikor befejeztem a mosogatást − Charlie-nak nem volt mosogatógépe −, fölmentem a szobámba, és ímmel-ámmal hozzáfogtam a matekleckéhez. Úgy látszik, gondoltam, egy új hagyomány van születő félben...

Aznap éjjel végre nem fújt a szél. Olyan kimerült voltam, hogy azonnal elaludtam.

A hét hátralévő része eseménytelenül telt. Lassanként belerázódtam az egymást követő órák rendjébe. Péntekre az iskola összes diákját ismertem már arcról, ha névről még nem is. A tornateremben a csapattársaim megtanulták, hogy nekem sose passzoljanak labdát, és hogy gyorsan elém lépjenek, amikor az ellenfél ki akarja használni a gyöngeségemet. Én pedig boldogan kitértem az útjukból.

Edward Cullen egész héten nem jött iskolába.

Minden nap nyugtalanul vártam a menzán, míg csak meg nem érkezett a többi Cullen-gyerek, Edward nélkül. Akkor végre megnyugodtam, és oda bírtam figyelni a többiek beszélgetésére. Rendszerint a kirándulásról fecsegtek, amelyet két héttel későbbre terveztek a La Push Óceán Parkba. Mike volt a fő szervezője. Engem is meghívott, és én elfogadtam a meghívást, inkább csak udvariasságból, mert nem volt sok kedvem elmenni. Szerintem egy rendes tengerparton meleg van, és nem esik az eső.

Pénteken már teljesen nyugodtan mentem biológiaórára, nem aggódtam, hogy Edward is ott lesz. Még az is lehet, hogy kimaradt az iskolából. Próbáltam nem gondolni rá, de nem tudtam egészen elnyomni a szorongást, bármilyen nevetséges volt is a föltételezés, hogy én vagyok az oka ennek a hosszú távollétnek.

Első forksi hetem baj nélkül eltelt. Charlie még nem szokta meg, hogy nincs egyedül, így hétvégén is dolgozni ment. Én kitakarítottam, megcsináltam előre a házi feladataim egy részét, és további jókedvtől csöpögő e-maileket írtam anyámnak. Szombaton elmentem ugyan a könyvtárba, de nagyon szegényes volt a készletük, ezért nem is vettem a fáradságot, hogy kiváltsam az olvasójegyemet. Rövidesen úgyis bemegyek majd Olympiába vagy Seattle-be, és keresek egy jó könyvesboltot. Lustán eltöprengtem rajta, vajon hány kilométer lehet már a kocsimban... Egészen beleborzongtam.

Az eső egész hétvégén csak halkan szemerkélt, úgyhogy jól aludtam.

Hétfőn reggel egy csomóan jó ismerősként üdvözöltek a parkolóban. Nem emlékeztem ugyan a nevükre, de mosolyogva visszaintegettem mindenkinek. Aznap reggel hidegebb volt, de szerencsére nem esett. Angolórán Mike szokása szerint mellém ült. Tesztet írtunk az Üvöltő szelekből. Csak be kellett ikszelni a válaszokat, nagyon könnyű volt.

Mindent összevéve, sose hittem volna, hogy ilyen kellemesen fogom érezni itt magam egy hét után. Vagy bármikor.

Amikor kiléptünk az osztályból, a levegő teli volt apró, örvénylő fehér valamikkel. Hallottam, hogy a többiek izgatottan kiáltoznak egymásnak. A csípős szél az arcomba csípett.

  Juhé! −  kiáltotta Mike. −  Havazik!

Néztem, ahogy az apró, fehér szöszök összefüggő fehér lepellé állnak össze a járdán, és szeszélyesen elkeringőznek előttem.

  Phű... Hó... Szóval a jó napomnak befellegzett! Mike csodálkozva nézett rám.

  Nem szereted a havat?

   Nem én! A hó csak annyit jelent, hogy túl hideg van ahhoz, hogy eső essen... Ráadásul eddig azt hittem, hogy a hó pelyhekben hull. Tudod, mindegyik más és más, meg ilyesmi. Ezek meg itt pont úgy néznek ki, mint a fültisztító pálcikák vége.

  Hát még sose láttál havat? −  hitetlenkedett Mike.

  Már hogyne láttam volna! − bizonygattam. − A tévében!

Mike nevetett. Ebben a pillanatban egy jókora hógolyó tarkón talált. Mindketten megfordultunk, hogy lássuk, ki volt a tettes. Én Ericre gyanakodtam, aki velünk ellenkező irányba tartott −  és nem arra, amerre a következő órája volt. Mike szemlátomást ugyanígy vélekedett. Lehajolt, és kezdett összekapargatni egy kupacnyit a fehér pépből.

  Akkor ebédnél találkozunk, rendben? − intettem és megszaporáztam a lépteim. −  Ahol az emberek nedves dolgokat hajigálnak egymáshoz, ott nekem nincs keresnivalóm.

Mike bólintott, és közben le nem vette a szemét Eric távolodó alakjáról.

Egész délelőtt mindenkit a hó izgatott: nyilván, aznap havazott először. Én ki se nyitottam a számat. Igaz, ami igaz, a hó valamivel szárazabb, mint az eső − egészen addig, amíg el nem olvad az ember zoknijában.

Miközben Jessicával átballagtunk spanyol után a menzára, egy pillanatra sem bírtam megfeledkezni a veszélyről. Hideg, puha golyóbisok röpdöstek mindenfelé. Egy dossziét tartottam a kezemben, hogy szükség esetén pajzsnak használjam. Jessica szerint muris voltam, de leolvashatott valamit az arcomról, ami visszatartotta attól, hogy ő maga vágjon hozzám egy hógolyót.

Az ebédlőnél Mike utolért minket. Nevetett, égnek álló tincsei közt hómorzsák olvadoztak. Amíg sorban álltunk a tálcánkkal, élénken csevegtek Jessicával a hócsatáról. Puszta megszokásból a sarokasztal felé pillantottam, és földbe gyökerezett a lábam. Az asztalnál öten ültek.

Jessica megrángatta a karomat.

  Héhahó, Bella! Ébresztő! Mit kérsz?

Lesütöttem a szemem: a fülem égett. Semmi okom rá, hogy zavarban legyek, intettem magamat, semmi rosszat nem követtem el.

  Mi baja Bellának? −  kérdezte Mike Jessicát.

  Semmi −  feleltem. −  Ma csak egy ásványvizet iszom! −  Kiálltam a sorból.

  Nem vagy éhes? − kérdezte Jessica.

  Valami nincs rendben a gyomrommal − motyogtam még mindig a földre szegezett szemmel.

Megvártam, amíg megkapják az ebédet, aztán követtem őket az egyik asztalhoz, de közben változadanul a saját lábamat bámultam.

Lassan szürcsölgettem a vizemet, a gyomrom háborgott. Mike kétszer is megkérdezte, roppant aggódva, hogy érzem magamat.

Mondtam semmi bajom, de közben azon töprengtem, mi lenne, ha végigjátszanám a műsort, és a következő órát az iskolaorvos rendelőjében töltenem.

Nevetséges. Csak nem fogok megfutamodni?

Előbb még vetek egy pillantást a Cullen-család asztala felé, határoztam el. Ha most is olyan gyűlölködve mered rám, akkor, amilyen gyáva vagyok, kihagyom a biológiát.

Lehajtottam a fejemet, és a szempilláim mögül odalestem. Egyikük sem nézett felénk. Egy kicsit feljebb emeltem a fejemet.

Vidáman nevetgéltek. Edward, Jasper és Emmett haját teljesen eláztatta az olvadó hó. Alice és Rosalie megpróbáltak elhajolni Emmett elől, aki a csöpögő hajáról rájuk rázta a vizet. Ők is élvezték a hóesést, mint mindenki más − csak őket mintha mozivásznon látnád, valami vidám jelenetben.

De a viccelődéstől meg a nevetgéléstől eltekintve is valahogy mások voltak, mint általában, bár nem tudtam volna megmondani, pontosan miben állt ez a különbség. Alaposan szemügyre vettem Edwardot. Úgy láttam, most nem olyan sápadt, mint máskor − talán kipirult a hócsatában −, és a szeme alatti karikák is halványultak. Önfeledten tátottam a szám, hátha rájövök, mi változott meg rajta.

  Bella, mit bámulsz annyira? −  Töprengésemből Jessica riasztott fel.

Ebben a pillanatban Edward Cullen felénk pillantott, és a szemünk találkozott.

Lesunytam a fejemet, a hajam előrehullott az arcomba. De abban a másodpercben, amíg a pillantásunk összekapcsolódott, tisztán érzékeltem, hogy korántsem olyan keményen és barátságtalanul méreget, mint legutóbb. Kíváncsinak látszott, és valahogy elégedetlennek.

− Edward Cullen téged bámul! −  vihorászott halkan Jessica.

− De nem néz nagyon mérgesen, ugye? − csúszott ki a számon.

− Nem —Jessica értetlenül grimaszolt. A kérdésem szemlátomást egészen összezavarta. − Miért nézne mérgesen?

  Azt hiszem, nem igazán kedvel −  vallottam be. A gyomrom még mindig kavargott. A karomra hajtottam a fejem.

− A Cullenek senkit sem kedvelnek valami nagyon... Úgy értem, senkivel sem törődnek annyira, hogy egyáltalán eldöntsék, bírják-e vagy sem. De Edward Cullen még mindig téged bámul!

− Ne nézz oda! −  sziszegtem Jessicának.

Jessica kuncogott, de leszállt Edwardról. Föllestem, hogy csakugyan abbahagyta-e a bámészkodást, mert ha nem, hát én kitekerem a nyakát!

Ekkor Mike lépett oda hozzánk −  közölte, hogy hatalmas hócsatát tervez a parkolóban iskola után, és szeretné, ha mi is csatlakoznánk a csapatához. Jessica lelkesen beleegyezett. Úgy nézett Mike-ra, hogy szemernyi kétséget sem hagyott afelől: ez a srác nem tud olyasmit javasolni, amibe ő boldogan bele ne egyezne. Én nem szóltam egy szót sem. Úgy fest, a tornateremben kell bujkálnom, amíg a parkoló kiürül...

Az ebédidő hátralévő részében gondosan ügyeltem, hogy egy pillanatra se emeljem fel a szememet az asztallapról. Úgy határoztam, betartom az önmagammal kötött megállapodást. Mivel Edward Cullen nem dühösen nézett, nem hagyom ki a biológiaórát. A gyomrom bukfencezett a gondolatra, hogy megint ott fogok ülni mellette.

Ezúttal nem akartam, hogy Mike szokása szerint elkísérjen −  úgy láttam, kedvenc célpontja a hógolyós orvdobászoknak −, de amikor kiléptünk az ajtón, az egész társaság csalódottan hördült fel, persze engem kivéve. Esett, az eső elmosta a havat, és áttetsző, jéghideg patakokban sodorta lefelé a járda mentén. Fölhúztam a kapucnimat − titokban nagyon is örültem. Legalább egyenesen hazamehetek torna után.

Mike egyfolytában a havat siratta, míg csak oda nem értünk a négyes épülethez.

Az osztályba lépve megkönnyebbülten láttam, hogy az én padom még üres. Mr. Banner föl-alá járkált a teremben, és minden asztalra letett egy mikroszkópot meg egy tárgylemezekkel teli dobozkát. Volt még néhány perc becsengetésig, mindenki fecsegett, izgett-mozgott. Ügyeltem, hogy véletlenül se nézzek az ajtó felé, és lustán firkálgattam a füzetembe.

Kristálytisztán hallottam, ahogy a mellettem lévő szék megnyikordul, de le nem vettem volna a szemem az összefirkált lapról.

− Szia! −  Halk, dallamos hang csendült mellettem. Döbbenten néztem föl: énhozzám szólt? Most is a lehető legmeszszebbre húzódott tőlem, de a székét felém fordította. A haja kócos és csuromvíz −  de még így is úgy festett, mintha egy hajzseléreklámból lépett volna ki. Szép arca barátságos és nyílt, tökéletes ajkán enyhe mosoly játszott. De a szeme továbbra is óvatos maradt.

− Edward Cullennek hívnak − folytatta. −  Múlt héten nem volt alkalmam bemutatkozni. Te meg biztosan Bella Swan vagy!

Szédült a fejem, annyira összezavarodtam. Csak képzelődtem volna a múltkor? Hiszen most kifogástalanul udvarias velem. Felelnem kell valamit, szemlátomást erre vár. De semmi ideülő válasz nem jutott az eszembe.

  Ho-honnét tudod, hogy hívnak? − dadogtam. Nevetett. Halkan, elbűvölően.

   Ó, azt hiszem, itt mindenki tudja a nevedet. Az egész iskola értesült róla, hogy jössz!

Grimaszt vágtam. Sejthettem volna.

  Nem erre gondoltam − makacskodtam bután. − Hanem arra, hogy miért Bellának szólítottál?

Tanácstalanul nézett rám.

− Jobban szereted, ha Isabellának szólítanak?

   Nem, én a Bellát szeretem −  feleltem. − De azt hiszem, Charlie... vagyishogy apám... Isabellaként szokott emlegetni, ha szóba kerülök... és ezért aztán itt mindenki így ismer − magyarázkodtam, és komplett idiótának éreztem magam.

   Ó... − Edward ennyiben hagyta a dolgot. Én zavartan félrefordultam.

Szerencsére Mr. Banner pont elkezdte az órát. Megpróbáltam figyelni, amikor elmagyarázta, milyen kísérletet végzünk aznap. A dobozban nem a megfelelő sorrendben állnak a tárgylemezek. Az egy padban ülők közösen végzik a kísérletet: az a dolguk, hogy sorrendbe rakják a sejtosztódás fázisai szerint a hagymagyökér csúcsának sejtjeit ábrázoló lemezeket, és beírják a munkafüzetbe az egyes fázisok nevét. A tankönyvet nem használhatjuk. Húsz perc múlva ellenőrzi, mire jutottunk.

  Kezdhetitek! −  közölte.

  Hölgyeké az elsőség, rendben? −  kérdezte Edward. Fölnéztem, de olyan hamiskásan mosolygott, és olyan gyönyörű volt, hogy nem bírtam megszólalni, csak gyagyán bámultam rá.

  Vagy kezdhetem én is, ha akarod... − A mosoly eltűnt az arcáról. Most nyilván azon töpreng, hány kerekem hiányzik a négyből...

  Nem −  hadartam fülig vörösödve. − Kezdem én!

Egy kicsit persze fel is akartam vágni. Otthon Phoenixben egyszer már elvégeztem ezt a kísérletet, és tudtam, mit kell keresnem.

Gyerekjáték lesz, gondoltam. A mikroszkóp alá csúsztattam az első lemezt, és negyvenszeresre állítottam a lencsét. Pár pillanatig vizsgálódtam, majd magabiztosan kijelentettem:

  Profázis!

   Nem haragszol, ha én is megnézem? −  Éppen kivettem volna a lemezt, amikor Edward ezt kérdezte, és elkapta a kezemet, hogy megakadályozzon benne. Az ujjai jéghidegek voltak, mintha az óra előtt hókupacban turkált volna. De nem ezért rántottam el a kezemet olyan hirtelen. Hanem mert amikor megérintett, mintha elektromosság izzott volna fel kettőnk között.

  Elnézést! −  mormolta, és azonnal visszakapta a kezét. De azért a mikroszkópot maga elé húzta. Az iménti élménytől még mindig döbbenten figyeltem, hogy még annyi időt sem szentel a látványnak, mint én.

  Tényleg profázis −  ismerte el, és gondosan be is írta a munkafüzet első rubrikájába. Gyorsan tárgylemezt cserélt, és futólag arra is rápillantott.

  Anafázis − dünnyögte, és már írta is a munkafüzetbe.

  Megnézhetem? −  kérdeztem a tőlem telhető legközömbösebb hangon.

Magabiztosan elvigyorodott, és odatolta elém a mikroszkópot. Mohón a szemlencse fölé hajoltam, de csalódnom kellett. A fenébe is, igaza volt!

  Kérném a harmadikat! − Odatartottam a kezem, de nem néztem rá.

A kezembe nyomta, ügyelve, nehogy újra a bőrömhöz érjen. Épp csak odapillantottam a diára.

  Interfázis − közöltem, és máris odatoltam neki a mikroszkópot, mielőtt még kérte volna. Gyorsan belepillantott, aztán már írta is. Én is beírhattam volna, amíg ő a mikroszkóp fölé hajolt, de tiszta és elegáns kézírása láttán nem akartam elcsúfítani az oldalt az én macskakaparásommal.

Elsőként végeztünk a kísérlettel, a többiek még javában buzgólkodtak. Láttam, amint Mike és a partnere újra meg újra összehasonlítanak két diát, egy másik páros meg a pad alatt kinyitott tankönyvből puskázott.

Nem maradt más dolgom, mint hogy próbáljak valami mást bámulni Edward helyett − de ez sem sikerült. Fölpillantottam, ő persze pont engem figyelt, érthetetlen, türelmetlen elégedetlenség égett a szemében. Hirtelen rájöttem, mit találtam olyan furcsának rajta.

  Kontaktlencsét viselsz? − csúszott ki a számon. Csodálkozva nézett rám − a kérdés nyilván váratlanul érte. − Nem.

− Ó − motyogtam. − Mintha más lenne most a szemed, mint a múltkor.

Vállat vont és elfordult.

Ami azt illeti, most már biztos voltam benne, hogy a múltkor nem ilyen volt a szeme. Tisztán emlékeztem rá, milyen egyenletesen fekete volt az írisze, amikor legutóbb gyűlölködve rám meredt − feltűnően elütött világos bőrétől és bronzbarna hajától. Ma egészen más színű volt a szeme: furcsa okkersárga, sötétebb, mint a tejkaramella, de ugyanolyan aranyszín árnyalatú. Nem értettem, hogy lehetséges ez, hacsak nem hazudott, és nem visel mégis kontakdencsét. De az is lehet, hogy Forks máris az agyamra ment és megbuggyantam.

Lenéztem a kezére. Mindkettőt ökölbe szorította.

Mr. Banner lépett az asztalunkhoz, hogy megnézze, miért nem dolgozunk. A vállunk fölött a munkafüzetünkbe pillantott, látta, hogy már befejeztük a kísérletet, aztán ellenőrizte az adott válaszokat.

− Nem gondolod, Edward, hogy Isabellát is odaengedhetted volna a mikroszkóphoz? −  kérdezte Mr. Banner.

− Bellát − javította ki Edward gépiesen. −  Ami azt illeti, ő azonosított hármat az ötből.

Mr. Banner most engem tüntetett ki figyelmével.

− Elvégezted már korábban is ezt a kísérletet? Zavartan mosolyogtam.

− Hagymagyökérrel még nem.

− Hanem? Sneci csírasejtjével? − Aha.

  Hát − mondta pillanatnyi töprengés után −, még szerencse, hogy ti ketten egy csapat vagytok, ha kísérletezünk! − Valamit még motyogott, aztán továbbment. Amint hátat fordított nekünk, újra firkálgatni kezdtem.

− Kár a hóért, nem? − kérdezte Edward. Az volt az érzésem, erőt kell vennie magán, hogy társalogni próbáljon velem. Megint elkapott az üldözési mánia. Talán hallotta, miről beszéltünk az ebédnél Jessicával, és most be akarja bizonyítani, hogy tévedtem.

− Én nem bánom − feleltem, az igazsághoz híven. Meg sem próbáltam úgy tenni, mintha olyan lennék, mint mindenki más. Még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáljak megszabadulni ostoba gyanakvásomtól, és képtelen voltam megválogatni a szavaimat.

− Nem szereted a hideget... − Ez inkább megállapítás volt, mint kérdés.

− Nem. És a nedvességet sem.

− Akkor itt Forksban nehéz lehet neked.

− El sem tudod képzelni, mennyire! −  morogtam sötéten. Sejtelmem sincs, hogy miért, de a válaszom mintha nagyon tetszett volna neki. Az arca mágnesként vonzotta a szemem, ezért aztán próbáltam minél ritkábban nézni rá, épp csak annyiszor, amennyire az udvariasság megkövetelte.

  Hát akkor miért jöttél ide?

Ezt még eddig senki nem kérdezte meg tőlem − legalábbis nem ilyen nyíltan, hogy ne tudjak kitérni a válasz elől.

  Hát ez elég... bonyolult.

  Azért csak mondd el, hátha megértem! − nógatott.

Egy hosszú pillanatig hallgattam, aztán elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemébe. Az a sötétarany szempár teljesen összezavart, és mielőtt meggondolhattam volna, kicsúszott a számon.

  Anyám újra férjhez ment...

  Ez nem hangzik túl bonyolultan −  jegyezte meg, de aztán hirtelen nagyon együtt érző lett a hangja. − Ez mikor történt?

  Tavaly szeptemberben... − Még nekem is feltűnt, milyen szomorúan cseng a hangom.

  És neked nem rokonszenves a pasas − kockáztatta meg Edward, még mindig az előbbi, kedves hangon.

  Nem, Phillel nincs semmi baj. Talán kicsit fiatal anyámhoz, de nagyon rendes.

  Akkor miért nem maradtál velük?

Nem tudtam eldönteni, tényleg komolyan érdekli-e, de még mindig olyan átható tekintettel nézett rám, mintha az én unalmas élettörténetem létfontosságú lenne.

  Phil sokat utazik. Baseballjátékos. Abból él −  mondtam halványan mosolyogva.

  Hallhattam már róla? −  kérdezte szintén elmosolyodva.

  Nem hinném. Nem játszik valami jól. Született másodligás. De azért sokat utazgat mindenfelé.

  És édesanyád ideküldött, hogy elkísérhesse... −  Ezt sem kérdésnek hangzott, hanem feltételezésként.

Kissé fölszegtem az államat.

  Nem, anyám nem küldött sehová. ÉN küldtem magamat. Edward a homlokát ráncolta.

   Ezt nem értem − vallotta be, és úgy láttam, mintha ez a tény nagyon bosszantaná.

Fölsóhajtottam. Vajon miért magyarázkodom? De Edward továbbra is érdeklődőn fürkészett.

  Eleinte anyám otthon maradt velem, de nagyon hiányzott neki Phil. Láttam rajta, hogy boldogtalan... ezért úgy döntöttem, itt az ideje, hogy egy darabig Charlie-t boldogítsam... − A hangom elég morcos lett, mire befejeztem a mondatot.

  De most meg te vagy boldogtalan! −  mutatott rá.

  Na és? − néztem föl rá kihívóan.

   Szerintem ez nem igazságos. −  Vállat vont, de le nem vette volna rólam a szemét.

Fölnevettem, de nem valami vidáman.

  Az élet igazságtalan. Még sose mondta neked senki?

   Úgy rémlik, mintha hallottam volna már valahol −  ismerte el szárazon.

  Szóval ennyi az egész! Nem nagy ügy −  hajtogattam makacsul, és azon töprengtem, mit bámul rajtam még mindig.

Figyelmesen végigmért.

− Jól titkolod −  mondta lassan. − De azért le merném fogadni, hogy sokat szenvedsz! Csak nem engeded, hogy meglássák rajtad.

Vágtam egy grimaszt, ellenálltam a kísértésnek, hogy nyelvet öltsék rá, mint egy ötéves, aztán elfordítottam a fejemet.

− Vagy tévedek?

Úgy tettem, mintha meg se hallottam volna a kérdést.

− Nem gondolnám − mormolta önelégülten.

− De mit érdekel ez téged? − bosszankodtam. A tanárt figyeltem, ahogy sorra odamegy a többi padhoz.

—Jó kérdés! − dünnyögte olyan halkan, hogy azt hittem, magában beszél. Vártam pár pillanatig, hátha bővebben válaszol, de hiába. Fölsóhajtottam, és mogorván a táblára meredtem.

− Fölbosszantottalak? − Úgy tűnt, mulat rajtam. Felelőtlenül ránéztem... és megint kiböktem az igazat.

− Nem mondhatnám. Inkább én bosszantottam föl saját magamat. Mindig minden meglátszik rajtam... Anyám azt szokta mondani, hogy egy nyitott könyv vagyok − fintorogtam.

− Éppen ellenkezőleg, én úgy találom, nagyon nehéz beléd látni. −  És ez úgy hangzott, mintha komolyan is gondolná, dacára annak a sok mindennek, amit elfecsegtem neki és amit magától kitalált.

− Mert amúgy te könnyen belelátsz mindenkibe, igaz? − vágtam vissza.

− Általában igen! −  Szélesen mosolygott, kivillant hibátlan, vakítóan fehér fogsora.

Mr. Banner csendre intette az osztályt, és én megkönnyebbülten figyelni kezdtem a magyarázatára. El sem tudtam hinni: az imént nyafogtam az unalmas kis életemről ennek a különös, gyönyörű fiúnak, aki pedig talán lenéz engem. Előbb úgy tűnt, nagyon is érdekli a történetem, de láttam, hogy megint messzire húzódik tőlem, és görcsösen szorítja az asztal peremét. Megpróbáltam Mr. Bannerre koncentrálni, aki a vetítőn szemléltette azt, amit én már a mikroszkóp alatt is kitűnően láttam. De a gondolataimnak nem tudtam parancsolni.

Amikor végre kicsengettek, Edward ugyanolyan gyorsan és elegánsan tűnt el a teremből, mint előző hétfőn. És akárcsak előző hétfőn, én most is megigézve bámultam utána.

Mike máris mellettem termett, hogy vigye a cuccomat. Tisztára mint egy farkát csóváló juhászkutya.

   Hát ez borzasztó volt! −  nyöszörgött. − Tök egyforma volt mindegyik! Szerencséd, hogy Cullennel kerültél párba!

  Pedig egész könnyű volt −  tromfoltam le, mert sértett a föltételezés, hogy Edward végezte el helyettem a kísérletet. De rögvest meg is bántam, ezért gyorsan hozzátettem: −  Igaz, én már egyszer megcsináltam ezt a kísérletet.

− Cullen ma egész barátságos volt veled − jegyezte meg, miközben belebújtunk az esőkabátunkba. Ezt úgy mondta, mintha nem nagyon örülne neki.

− Nem tudom, mi üthetett belé múlt hétfőn! − feleltem tettetett egykedvűséggel.

Nem tudtam Mike fecsegésére figyelni, miközben a tornaterem felé igyekeztünk, és a tornaórán történteknek sem igazán sikerült lebilincselniük a figyelmemet. Aznap Mike-kal egy csapatban játszottunk. Lovagiasan igyekezett az én posztomat is védeni, nemcsak a magáét, így csak akkor kellett szerencsétlenkednem, amikor rajtam volt a szerválás sora: a társaim ilyenkor bölcsen elhúzódtak a közelemből.

A parkoló felé menet az eső épp csak permetezett, de azért kellemesebb volt odabenn, a száraz kocsiban. Bekapcsoltam a fűtést, ez egyszer nem sokat törődtem a motor fülszaggató dübörgésével. Kicipzároztam a dzsekim, lelöktem a kapucnit, és kibontottam a nedves hajamat, hogy hazafelé megszáradjon.

Körülnéztem, hogy szabad-e az út. Ekkor vettem észre a mozdulatlan, fehér alakot. Edward Cullen ott állt, a Volvo elülső ajtajának támaszkodva, három kocsival az enyém előtt, és a változatosság kedvéért engem bámult. Gyorsan rükvercbe tettem a kocsit, és siettemben kis híján nekiütköztem egy rozoga Toyota Corollának. A Toyota szerencséjére még idejében sikerült beletaposnom a fékbe. Az effajta autóból az én járgányom fémforgácsot csinál. Mély lélegzetet vettem, még mindig a kocsim másik oldalán néztem kifelé, és óvatosan kitolattam, ezúttal nagyobb sikerrel. Egyenesen előre meredve hajtottam el a Volvo mellett, de persze a szemem sarkából odapislantottam. Esküdni mertem volna rá, hogy Edward Cullen nevetett!