Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


23.Az angyal

2010.01.03

23. AZ ANGYAL

és amíg sodródtam, álmodtam.

A sötét víz alatt ringatózva meghallottam a legboldogítóbb hangot, amit csak az agyam képes volt előbűvölni − ez a hang éppoly gyönyörű és felemelő volt, mint amilyen kísérteties. Ez is üvöltés volt, csak mélyebb, vadabb, őrjöngő.

Lebegő kezem után kapott valami, iszonyúan fájt, ahogy öntudatlanságom tengermélyéről a felszínre rántott, bár a szememet képtelen voltam kinyitni.

És aztán rájöttem, hogy halott vagyok.

Mert a súlyos víztömegen át egy angyal hangját hallottam: a nevemen szólított, és az egyetlen mennyország felé hívogatott, ahová vágyódtam.

−Jaj, nem, Bella, nem! − kiáltozta az angyal magánkívül.

Az imádott hang mögött tülekedő zajoktól azonban az agyam megrettent − valami borzalmas küzdelem zajlott a háttérben. Gyűlölködő, mélyből feltörő hörgés, valami döbbenetes, reccsenő hang, tisztán éles, vékony sivítás... Aztán hirtelen mintha elvágták volna...

Inkább minden erőmmel az angyal hangjára figyeltem.

   Bella, kérlek! Bella, figyelj rám, kérlek, kérlek, Bella, kérlek! −  könyörgött.

Igen, akartam felelni. Megteszek mindent, amit csak akarsz. De sehol sem találtam az ajkamat.

   Carlisle! −  ordította az angyal, hangjában mérhetetlen fájdalommal. − Bella, Bella, ne, jaj, kérlek, ne, ne! −  És az angyal zokogott, szaggatottan, könnyek nélkül.

Egy angyalnak nem szabadna sírnia, ez így nincs rendjén. Megpróbáltam utat találni hozzá, és megnyugtatni, hogy minden rendben van, de a víz túl mély volt, rám nehezedett, és nem kaptam levegőt.

Valami nyomta a fejemet. Fájt. Aztán, ahogy a fájdalom áthatolt hozzám a sötétségen, újabb fájdalmak követték, erősebbek. Zihálja, ordítva törtettem a sötét vízen keresztül a felszín felé.

  Bella! − sírta az angyal.

   Elég sok vért veszített, de a fej sebe nem mély − közölte egy csöndes, nyugodt hang. −  De a lábára vigyázz, azt eltörte!

Dühödt, fojtott kiáltás hagyta el az angyal ajkát. Éles szúrást éreztem az oldalamban. Ez mégsem lehet a mennyország −  gondoltam. Ahhoz túl sok itt a fájdalom.

   És néhány bordáját is, azt hiszem −  folytatta az a nyugodt, szakszerű hang.

Az éles fájdalom csitulni kezdett. Elnyomta egy új, perzselő, vad, mindent elsöprő sajgás a kezemben.

Valaki meg akart égetni.

   Edward − akartam mondani, de a hangom olyan nehézkes és lassú volt, hogy még én magam sem értettem.

  Bella, rendbe fogsz jönni! Hallasz engem, Bella? Szeretlek.

  Edward − próbálkoztam újra. Ezúttal mintha egy kicsit érthetőbbre sikeredett volna.

  Igen, itt vagyok.

  Nagyon fáj −  nyöszörögtem.

  Tudom, Bella, tudom! −  Aztán kicsit eltávolodott tőlem a hang, valaki másnak ordította kétségbeesetten: −  Nem tudsz csinálni valamit?

   A táskámat, légy szíves! Tartsd vissza a lélegzeted, Alice, az segít! −  mondta Carlisle.

  Alice? − nyögtem.

  Itt van velünk. Ő vezetett ide bennünket.

  Fáj a kezem − próbáltam elpanaszolni neki.

  Tudom, Bella. Carlisle mindjárt ad neked valamit, amitől elmúlik.

   Ég a kezem! −  sikoltottam. Végre átküzdöttem magam a sötétség utolsó rétegén is, és hunyorogva kinyílt a szemem. Edward arcát nem láttam, valami sötét és meleg takarta el a szemem elől. Miért nem veszik észre a tüzet, miért nem oltják el?

  Bella?

  A tűz! Valaki oltsa el a tüzet! −  sikítottam, mert a lángok a kezemet nyaldosták.

  Carlisle! A keze!

  Megharapta! − Carlisle nyugodt hangjából döbbenet csendült. Edwardnak a lélegzete is elakadt a borzalomtól.

   Edward, meg kell tenned! −  Alice közvetlenül a fejem mellett lehetett. Hűvös ujjak törölték ki a nedvességet a szememből.

− Nem! − ordította Edward.

− Alice! − nyöszörögtem.

− Van még egy esély − mondta Carlisle.

− Micsoda? −  Edward könyörgött.

  Megpróbálhatod kiszívni a mérget. A seb viszonylag tiszta. − Miközben Carlisle beszélt, megint nyomást éreztem a fejemen, valami húzta-vonta a fejbőrömet. Fájt, de a fájdalom elhomályosult a tűz okozta kínok mellett.

− Gondolod, hogy sikerül? −  Alice hangja feszült volt.

  Nem tudom −  felelte Carlisle. − De mindenképpen sietnünk kell.

  Carlisle, én... − Edward habozott. −  Nem hiszem, hogy meg tudom tenni! −  Gyönyörű hangja megint teli volt gyötrelemmel.

− Neked kell döntened, Edward, akár így, akár úgy. Én nem segíthetek. El kell állítanom ezt a vérzést, ha vért veszel a kezéből.

Poklok tüzében vonaglottam, és ettől a lábamban is émelyítő erővel fellobbant a fájdalom.

  Edward! −  sikoltottam. Ráébredtem, hogy a szemem már megint csukva van. Felnyitottam, mert kétségbeesetten vágytam az arcára. És ott találtam. Földöntúli arca eltorzulva a fájdalomtól és a rádermedt bizonytalanságtól.

− Alice, hozz már valamit, amivel rögzíthetem a lábát! −  Carlisle fölém hajolt, és a fejemmel foglalkozott. −  Edward, most kell megtenned, vagy késő lesz!

Edward arca megfeszült. Szemében a kétkedés hirtelen valami izzó elszántsággá vált. Összeszorította a fogát. Aztán éreztem, ahogy hűvös, erős ujjai átfogják égő kezemet, és megszorítják, hogy ne tudjam elrántani. Aztán a fejét a kezem fölé hajtotta, hideg ajkát a bőrömre tapasztotta.

Eleinte a fájdalom csak még elviselhetetlenebb lett. Sikoltoztam, vergődve próbáltam szabadulni a hideg kezek a szorításából. Hallottam Alice-t, amint nyugtatgatni próbált. Valami súlyos dolog a földhöz rögzítette a lábamat, a fejemet pedig Carlisle fogta két kőkemény karjának harapófogójába.

Aztán lassanként már nem hánykolódtam olyan hevesen, a kezemet perzselő fájdalom is egyre tompult. A tűz alábbhagyott, lassanként egyeden parázsló ponttá szűkült.

Ahogy csökkent a fájdalom, úgy homályosult a tudatom. Attól féltem, újra visszazuhanok a fekete víz mélyére, s elveszítem Edwardot a sötétségben.

  Edward − leheltem, de nem hallottam a saját hangomat. Ők viszont hallottak engem.

− Itt van melletted, Bella.

  Maradj, Edward, maradj velem...

  Veled maradok! − Elgyötört hangja valahogy mégis diadalittas. Elégedetten felsóhajtottam. A tűz kialudt, és minden fájdalmam

enyhülni kezdett, ahogy lassan ólmos álmosság szivárgott szét egész testemben.

  Sikerült? −  kérdezte Carlisle, valahol nagyon messze.

− Tisztának érzem a vérét −  felelte Edward csöndesen. −  Valóságos morfium.

  Bella! −  szólongatott Carlisle. Megpróbáltam felelni:

  Mmmm?

  Kialudt a tűz?

− Igen −  sóhajtottam. − Köszönöm, Edward!

− Szeretlek − mondta.

− Tudom − suttogtam végtelenül fáradtan.

És akkor meghallottam azt a hangot, amit a legjobban szerettem világon: Edward csöndes nevetését. Csak úgy áradt belőle a megkönnyebbülés.

− Bella! − szólított meg újra Carlisle. Nyűgösen pislogtam rá: aludni szerettem volna.

− Igen?

− Hol van édesanyád?

  Floridában −  sóhajtottam. −  A vadász becsapott, Edward! Megnézte a videóinkat! −  Szánalmasan gyönge voltam még a felháborodáshoz is.

De erről eszembe jutott valami.

− Alice! −  Megpróbáltam kinyitni a szememet. −  Alice, a videó... ismert téged, Alice, tudta, honnét jöttél! −  suttogtam izgatottan.

Benzinszagot érzek −  tettem hozzá csodálkozva, már amennyire az agyamat lassan betöltő köd engedte.

− Ideje elvinnünk innen −  közölte kurtán Carlisle.

− Nem, én inkább aludni szeretnék! −  siránkoztam.

− Nyugodtan alhatsz, kedvesem, majd én viszlek! −  nyugtatgatott Edward.

És végre a karjaiban voltam, a melléhez szorított −  lebegtem, és már nem fájt semmi.

  És most aludj, édes! −  hallottam még kedves szavait, aztán mély álomba zuhantam.