Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


22.Bújócska

2010.01.03

22. BÚJÓCSKA

A valóságban mindez −  a rémület, a kétségbeesés, és hogy megszakadt a szívem −  pillanatok alatt lejátszódott. De nekem úgy tűnt, a percek sokkal lassabban telnek, mint általában. Jasper még mindig nem tért vissza, amikor én átmentem a nappaliba Alice-hoz, noha féltem egy szobában lenni vele, féltem, hogy kitalálja, mi történt... De ugyanezért elrejtőzni sem mertem előle.

Azt hittem, ebben az agyongyötört és ingatag lelkiállapotban már semmi nem tud meglepni, de tévedtem. Majd elájultam, amikor megláttam, hogy Alice az íróasztal fölé hajol, és két kézzel kapaszkodik a peremébe.

  Alice!

Nem válaszolt, csak a fejét ingatta jobbra-balra. A tekintete üres volt, ködös... Anyám! − hasított belém. Lehet, hogy máris késő? Alice-hoz siettem, és automatikusan a keze után nyúltam.

− Alice! −Jasper hangja olyan volt, mint az ostorcsapás. A következő pillanatban már ott is termett mögötte, tenyere ráborult Alice kezére, és meglazította az asztal peremét markoló ujjait. A szoba túloldalán hangos csattanással bevágódott az ajtó.

− Mi történt? −  kérdezte Jasper. Alice Jasper mellébe temette az arcát.

− Bella −  mondta.

− De hiszen itt vagyok −  feleltem.

Alice hátrafordult, a szeme találkozott az enyémmel, de még mindig olyan fura, üres tekintettel révedt rám. Rögtön rájöttem, hogy nem hozzám beszélt, hanem Jasper kérdésére válaszolt.

  Mit láttál? − Olyan színtelen, egykedvű volt a hangom, hogy nem is hangzott kérdésnek.

Jasper éles, kutató pillantást vetett rám. Igyekeztem közömbös arcot vágni, és vártam. Jasper szeme zavartan cikázott Alice arca és az enyém között, érzékelte a káoszt... mert én közben kitaláltam, mit láthatott Alice.

Lassacskán körülvett a Jasperből áradó nyugalom. Örültem neki, így sokkal könnyebb uralkodni az érzéseimen. Közben Alice is összeszedte magát.

− Semmi különöset −  felelte végül higgadtan. − Ugyanazt a helyiséget, mint korábban.

Aztán végre rám nézett, és gyakorlatiasan megkérdezte:

− Kérsz reggelit?

  Nem, majd eszem valamit a repülőtéren! − feleltem hasonló hangnemben.

Kivonultam a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak. Mintha csak kölcsönvettem volna Jasper hatodik érzékét, olyan tisztán éreztem, mennyire szeretné Alice − még ha jól leplezi is −, ha kimennék a szobából, és egyedül maradhatna Jasperrel. Hogy meg tudja mondani neki: valamit rosszul csináltak, hogy nem sikerül megvédelmezniük...

Gépiesen készülődtem az útra, igyekeztem semmi másra nem gondolni, csak az éppen előttem álló, apró feladatra. A hajamat leeresztettem, szabadon lobogott a fejem körül, hogy eltakarja az arcomat. A Jasperből sugárzó, nyugodt hangulat szétáradt bennem, és segített világosan gondolkodni. Segített kidolgozni a tervemet. Előástam a táskámból a pénzzel teli zoknit, kivettem belőle a pénzt, és a zsebembe gyömöszöltem.

Alig vártam, hogy a reptérre érjünk, és örültem, hogy már hétkor elindultunk. Ezúttal egyedül ültem a sötét autó hátsó ülésén. Alice az ajtónak dőlt, napszemüveg mögé rejtett arcát Jasper felé fordította, de énrám is vetett időnként egy megnyugtató pillantást.

  Alice... −  kezdtem közömbös hangon. Alice egyből nagyon óvatos lett.

  Igen?

   Hogy működik ez az egész dolog? A látomásaid? − Beszéd közben unottan kibámultam az ablakon. −  Edward azt mondta, nem mindig teljesednek be... hogy közben meg is változhatnak a dolgok. − Nehezemre esett kiejteni Edward nevét. Jasper alighanem ebből vette észre, hogy valami nincs rendben velem, és újabb derűhullámot küldött felém.

   Igen, a dolgok változhatnak... − mormolta Alice reménykedve. − Egyes dolgokat biztosabban lehet előre látni, mint másokat... például az időjárást. Az emberek már keményebb dió. Csak addig látom, hová vezet az útjuk, amíg le nem térnek róla... Amint meggondolják magukat... amint új döntést hoznak, bármilyen apró dologban is... az egész jövő megváltozik. Elgondolkodva bólintottam.

  Szóval mindaddig nem láttad Jamest Phoenixben, amíg el nem döntötte, hogy idejön?

  Igen − felelte Alice, már megint nagyon éberen.

Ezért nem látott engem sem Jamesszel a tükörteremben mindaddig, amíg el nem határoztam, hogy odamegyek. Megpróbáltam nem gondolni rá, mi mást láthatott még. Nem akartam, hogy a rettegésem még jobban felkeltse Jasper gyanakvását. Alice újabb látomása után úgyis kettőzött figyelemmel fognak őrizni. Képtelenség lesz megszöknöm tőlük.

Kiértünk a repülőtérre. Szerencsém volt, vagy egyszerűen eleve is nekem kedvezett a helyzet. Edward gépe a négyes terminálra érkezett. Ez volt a legforgalmasabb, a legtöbb járat itt landolt −  nem volt benne semmi meglepő, hogy az övé is. De nekem pontosan erre a terminálra volt szükségem: ez a legnagyobb, és itt a legnehezebb tájékozódni. És a hármas szinten volt egy ajtó −  az én utolsó esélyem.

A hatalmas garázsban a negyediken parkoltunk le. Én mentem elöl, kivételesen én mozogtam otthonosabban a terepen, nem ők. Lementünk a lifttel a hármas szintre, ahova az utasok is érkeznek. Alice és Jasper hosszú ideig nézegették az induló járatok tábláját. Hallottam, amint megvitatták, mi szól New York, Atlanta vagy Chicago mellett. Egyik helyen sem jártam még soha. És most már nem is fogok...

Türelmetlenül vártam, mikor jön el az én időm, közben nem tudtam megállni, hogy ne doboljak a lábammal. Leültünk a fémdetektorok mögötti, hosszú széksorban, Jasper és Alice úgy tettek, mintha az embereket nézegetnék, de igazából engem figyeltek.

Ha csak egy centivel is odébb csúsztam, máris rám villant a szemük. A helyzet reménytelennek tűnt. Mi lenne, ha rohanni kezdenék? Vajon meg mernének-e állítani erőszakkal ezen a nyilvános helyen? Vagy egyszerűen követnének?

Előhúztam a címzetlen borítékot a zsebemből, és leraktam Alice fekete bőrtáskájának a tetejére.

  A levelem −  mondtam. Bólintott, és bedugta a levelet a táska rekeszébe. Edward elég hamar meg fogja találni.

Teltek a percek, és Edward érkezésének pillanata egyre közeledett. Döbbenetes, mennyire tudta minden porcikám, hogy jön. Testem minden egyes sejtje külön vágyakozott az érkezésére. A sóvárgás megnehezítette a dolgomat. Azon kaptam magam, hogy ürügyeket keresek a maradásra, hogy még egyszer láthassam őt, mielőtt eltűnök. De tudtam, ez lehetetlen, ha azt akarom, hogy legyen bármi esélyem a szökésre.

Alice többször is felajánlotta, hogy elkísér, ha reggelizni szeretnék. Később, mondtam neki, még nem vagyok éhes.

Az „Érkezés” táblát bámultam, néztem, ahogy egyik járat a másik után jön meg. A Seattle-i járat egyre közelebb kúszott a tábla legtetejéhez.

És akkor, amikor már csak harminc percem maradt, a járatszámok hirtelen helyet cseréltek. Edward gépét tíz perccel korábbra élezték a menetrend szerinti érkezésnél. Nem volt több időm.

  Azt hiszem, most ennék valamit! −  mondtam gyorsan. Alice felállt.

  Veled megyek.

  Ugye, nem haragszol, de jobb szeretném, ha inkább Jasper jönne velem. Jó hatással lenne rám... és nem szeretnék pont most kiborulni, amikor... − Nem fejeztem be a mondatot, de a tekintetem elég zaklatott volt hozzá, hogy megértsék belőle, amit nem mondtam ki.

Jasper felállt. Alice pillantása zavart volt, de − nagy megkönnyebbülésemre − csöppet sem gyanakvó. Valószínűleg azt hitte, azért változott meg a látomása, mert a nyomkereső próbálkozik valamivel −  nem sejtette, hogy azért, mert én elárulom őket.

Jasper csöndesen jött mellettem, keze a gerincoszlopom tövénél, mintha táncolnánk, és ő vezetne. Eljátszottam, hogy az első egy-két reptéri büfé nem keltette fel az érdeklődésemet, mert valami másra vágyom. És meg is találtam azt a mást: ott volt a sarok mögött, ahová Alice éles tekintete már nem hatolt el: a harmadik szint női mosdója.

  Ugye, nem baj? − böktem meg Jaspert, ahogy elhaladtunk mellette. −  Egy perc, és jövök.

− Itt foglak várni − mondta.

Amint az ajtó becsukódott mögöttem, rohanni kezdtem. Még emlékeztem rá abból az időből, amikor egyszer innen kijövet eltévedtem, hogy ennek a mosdónak két kijárata van. A távolabbitól csak egy ugrásnyira találhatók a liftek, és ha Jasper csakugyan ott vár, ahol mondta, akkor egy pillanatra se kerülök a látóterébe. Rohantam, hátra se néztem −  ez volt az egyeden esélyem, és ha Jasper véletlenül meglát, akkor se tehetek mást, mint hogy továbbszaladok. Az emberek megbámultak, de nem törődtem velük. A sarkon túl előrevetődtem, egy zsúfolásig megtelt lift bezáruló ajtószárnyai közé löktem a kezem, aztán befurakodtam az ingerült utasok mellé, és ellenőriztem, megnyomta-e már valaki az egyes szint gombját. A gomb már világított, és az ajtók becsukódtak.

Elsőként furakodtam ki, fittyet hányva a többi utas morgolódására. Kicsit lassítottam, amikor elhaladtam az érkezők bőröndjével teli futószalagnál strázsáló biztonsági őrök mellett, hogy aztán ismét eszeden rohanásba kezdjek, amint megpillantottam a kijáratot. Nem tudhattam, Jasper keres-e már. Ha elindult a szagom nyomán, akkor csak másodperceim vannak. Kiugrottam az automata ajtón, és csaknem nekimentem az üvegnek, mert túl lassan nyílt.

Végigpásztáztam az utat: sehol egy taxi!

Nem volt időm totojázni. Alice és Jasper nemsokára észreveszik, hogy eltűntem, vagy már észre is vették. És akkor egy szívverésnyi idő alatt megtalálnak.

A kisbusz, amely a Hyatthez szokta szállítani az érkezőket, néhány lépésnyire tőlem éppen becsukta az ajtaját.

  Várjon! −  kiáltottam futás közben, és integettem.

   Ez a Hyatt szálló kisbusza −  közölte a sofőr, miközben újra kinyitotta az ajtót.

  Tudom − lihegtem −, oda megyek! − És gyorsan felugrottam a lépcsőre.

Kérdően mért végig, látva, hogy nincs csomagom, de aztán csak vállat vont, nem érdekelte annyira a dolog, hogy faggatni kezdjen.

Az ülések nagy része üres volt. A lehető legmesszebb ültem a többi utastól, és az ablakból néztem, ahogy eltávolodik először a járda, aztán az egész repülőtér. Akarva-akaratlan elképzeltem Edwardot, amint ott áll az út szélén, ahol véget ér a nyomom. Még nem sírhatok, mondtam magamnak, még nagy utat kell megtennem.

Megint szerencsém volt. Amikor megérkeztünk a Hyatt elé, egy fáradtnak látszó házaspár éppen az utolsó bőröndjét emelte ki egy taxi csomagtartójából. Kivágódtam a buszból, a taxihoz rohantam, és becsusszantam a hátsó ülésre. A fáradt pár és a Hyatt-busz sofőrje nagyot nézett.

A taxisnak megadtam anyám címét.

− Ott kell lennem, amilyen gyorsan csak lehet!

− De hát az Scottsdale-ben van − hördült fel a sofőr. Négy húszast hajítottam az ülésre.

− Ennyi elég lesz?

− Oké, kislány, minden rendben!

Összefont karral hátradőltem az ülésen. Ismerős utcák suhantak el mellettem, de nem néztem semerre. Minden erőmmel igyekeztem uralkodni magamon. Elhatároztam, hogy nem veszítem el a fejem éppen most, amikor sikeresen végrehajtottam a szökést. Semmi értelme szorongani, rémüldözni. Az utam kijelölve −  most már csak követnem kellett.

így hát pánik helyett lehunytam a szemem, és a húszperces utat Edwarddal töltöttem.

Elképzeltem, hogy ott maradtam a repülőtéren, és találkozom Edwarddal. Láttam, ahogy lábujjhegyre állok, hogy előbb láthassam meg. Milyen gyorsan, milyen ruganyos léptekkel tör át az embertömegen, ahogy felém igyekszik! Aztán rohanni kezdek −  türelmetlen vagyok, mint mindig −, Edward márvány karja körém fonódik, és én végre biztonságban vagyok...

Eltöprengtem, vajon hová mentünk volna. Valahová északra, hogy Edward napközben is járkálhasson a szabadban. Vagy valami nagyon-nagyon távoli és elhagyatott helyre, ahol megint együtt sütkérezhetnénk a napon. Elképzeltem a tengerparton: bőre úgy szikrázik, mint a napsütötte tenger. Nem számítana, mennyi ideig kell bujkálnunk. Ha összezárnának vele egy hotelszobában, az maga lenne a mennyország. Annyi mindent szerettem volna még kérdezni tőle! Egy örökkévalóságig tudnék mesélni neki, egy percet sem aludnék, egy percre se mozdulnék az oldala mellől...

Ebben a pillanatban tisztán láttam magam előtt az arcát... kis híján a hangját is hallottam. És minden borzalom és reménytelenség ellenére egy futó pillanatig boldog voltam. Annyira belemerültem az álmodozásba, hogy elmeneküljek az elviselheteden valóság elől, hogy észre se vettem, milyen gyorsan múlnak a percek.

  Hé, milyen számot is mondtál?

A sofőr kérdése kipukkasztotta fantáziáim szappanbuborékát, szépséges hallucinációim kilobbantak. Helyükre sötét, kemény réteges tódult.

   Ötvennyolcadik utca huszonegy − mondtam fojtott hangon. A sofőr idegesen mért végig, szemlátomást attól félt, talán tilosban árok, vagy ilyesmi.

  Na, akkor megérkeztünk! − Alig várta, hogy kiszálljak a kocsijából, talán azt remélte, nem kérem el a visszajárót.

   Köszönöm! −  suttogtam. Nincs miért félnem, emlékeztettem magam. A ház üres. Sietnem kell: anyu vár rám, halálra van rémülje, és csak énrám számíthat.

Az ajtóhoz vágtattam, gépiesen felnyúltam a kulcsért az eresz alá. Kinyitottam az ajtót. A ház sötét volt, üres, és pontosan olyan, mint máskor. A telefonhoz futottam, menet közben fölkapcsoltam a konyhában a villanyt. A készülék mellett, a jegyzettömbön egy takaros, apró számjegyekkel írott, tízjegyű szám állt. Az ujjam annyira reszketett, hogy többször is rossz gombot nyomtam meg, le kellett tennem a kagylót, és újrakezdenem. Ezúttal csakis a telefongombokra koncentráltam, vigyázva, lassan nyomogattam meg őket egymás után. És sikerült. Remegő kézzel tartottam a kagylót a fülemhez. Mindössze egyszer csöngött ki.

  Hello, Bella! −  szólalt meg a derűs hang a telefonban. − Milyen gyors voltál! Ez igen!

− Anyám jól van?

  Kutya baja. Ne aggódj, Bella, nem akarom őt bántani! Kivéve persze, ha nem egyedül jössz!

  Egyedül vagyok. − Soha életemben nem voltam még ilyen egyedül.

  Nagyon helyes. Akkor most figyelj: van egy balettstúdió, csak egy tömbnyire a házatoktól, tudod, melyik?

− Igen. Ismerem az utat.

  Akkor minden rendben. Rövidesen találkozunk. Letettem a telefont.

Kirohantam a szobából, ki a házból, a perzselő hőségbe.

Vissza se néztem a házunkra, és nem is akartam látni olyannak, amilyen most −  egy üres ház, amely nem az otthont, a menedéket jelenti többé, hanem a rettegést. Az, aki utoljára végigment az ismerős szobákon, az ellenségem.

Szinte láttam, ahogy anyám ott áll a nagy eukaliptuszfa árnyékában, ahol gyerekkoromban annyit játszottam. Vagy ott térdel a postaláda mögött, azon a tenyérnyi földdarabon, kertészkísérleteinek temetőjénél. Ezek az emlékek kedvesebbek voltak nekem, mint bármi, amit most a valóságban láthatnék. De még ezektől is elmenekültem, befordultam a sarkon, mindent magam mögött hagytam.

Olyan lassúnak éreztem magam, mintha nedves homokon keresztül rohannék −  mintha a beton besüppedt volna a lábam alatt, képtelen voltam eléggé felemelni róla a talpam. Minduntalan megbotlottam, egyszer el is estem, de sikerült megtámaszkodnom a tenyeremen, fel is sértette a járda. Gyorsan föltápászkodtam, hogy aztán rögtön újra megtántorodjak. De valahogy mégiscsak sikerült elbukdácsolnom a sarokig. Már csak egy utca: a veríték patakokban csorgott az arcomon, és zihálva szedtem a levegőt. A nap égette a bőrömet, a fehér beton vakítóan verte vissza a sugarakat káprázó szemembe. Ebben a vakító fényben ijesztően kiszolgáltatottnak éreztem magam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen hevesen fogok vágyakozni Forks zöld, árnyat és rejtekhelyet kínáló erdőségei után... az otthonom után.

Amikor befordultam az utolsó sarkon, a Cactus utcába, megpillantottam a stúdió épületét −  pontosan olyan volt, amilyennek emlékeztem rá. Az épület előtti parkoló üres, minden egyes ablakon lehúzva a redőny. Már járni is alig bírtam −  nem kaptam levegőt, a kimerültség és a félelem végül mégis csak legyűrt. Anyámra gondoltam, és ez adott erőt, hogy egyik lábam a másik után vonszoljam.

Ahogy közelebb értem, észrevettem a cédulát az ajtón. Kézzel írták, élénk rózsaszín papírlapra: az állt rajta, hogy a tavaszi szünet ideje alatt a stúdió zárva tart. Megérintettem a kilincset, és óvatosan lenyomtam. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Lihegve benyitottam.

A folyosó sötét volt, kihalt és hűvös, hallani lehetett a légkondi zümmögését. Az öntött műanyag székek ott álltak feltornyozva a falak mentén, a szőnyegnek samponszaga volt. Benéztem a nyugati táncterembe − sötétség fogadott. A keleti balett-teremben azonban, a nagyobbik helyiségben, égett a villany. De a redőnyök itt is leeresztve.

A félelem a szó szoros értelmében megbénított. Egy lépést sem bírtam tenni.

És akkor meghallottam anyám hangját.

− Bella! Bella! −  Az a hisztérikus rémület csendült ki belőle, amit olyan jól ismertem. Az ajtóhoz rohantam, arrafelé, ahonnét a hang jött.

− Bella, nagyon megijesztettél! Ezt soha többet ne csináld! −  kiabálta anyám, miközben berohantam a hosszú, magas terembe.

Körülnéztem, próbáltam rájönni, honnét jön a hang. Aztán anyám felkacagott, én meg a hang irányába perdültem.

És ott volt anyám. A tévé képernyőjén, éppen megkönnyebbülten összeborzolta a hajamat. Hálaadás napja volt, én tizenkét éves voltam. Nagyanyámhoz utaztunk Kaliforniába, ez volt az utolsó alkalom, a következő évben már nem élt. Egyik nap kimentünk a tengerpartra, és én túl messzire kihajoltam a kikötőgát korlátján. Összevissza kapálóztam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. „Bella! Bella!” −  kiáltott rám rémületében.

A tévé képernyője már kéken, üresen villogott.

Lassan megfordultam. A vadász ott állt a hátsó kijáratnál, olyan mozdulatlanul, hogy először észre se vettem. A kezében egy távirányító. Egy hosszú pillanatig némán meredtünk egymásra, aztán elmosolyodott.

Elindult felém, egészen közel jött, aztán elhaladt mellettem, és letette a távirányítót a videó mellé. Követtem minden mozdulatát.

  Elnézést a tréfáért, Bella, de hát nem jobb így, hogy édesanyádat igazából nem kellett belekevernünk a dologba? − A hangja udvarias, barátságos.

Hirtelen mindent megértettem. Anyám biztonságban van. Nem jött vissza Floridából. Nem kapta meg az üzenetemet. Nem rémítette halálra ebben a természetellenesen sápadt arcban vöröslő szempár. Biztonságban van.

  De igen − feleltem, és a hangomból csak úgy áradt a megkönnyebbülés.

  Nem is látszol dühösnek, amiért becsaptalak.

   Nem is vagyok az. −  Hirtelen támadt jókedvem bátorrá tett. Mit számít most már, hogy becsapott? Nemsokára mindennek úgyis vége. Charlie-nak és anyunak nem esik bántódása, soha többé nem fenyegeti őket veszély. Szinte madarat lehetett volna fogatni velem. Az agyam egy hűvös, kritikus része figyelmeztetett, veszedelmesen közel járok hozzá, hogy valami megpattanjon bennem a stressztől.

  Milyen fura! Komolyan mondod! −  A sötét szempár érdeklődve méregetett. Az írisze most majdnem fekete volt, épp csak árnyalatnyi rubinpirost lehetett látni a peremén. Tehát szomjas. −  Kénytelen vagyok igazat adni − szólt − annak a furcsa gyülekezetnek. Az emberi lények tényleg egész érdekesek tudnak lenni. Azt hiszem, sejtem, mi vonzót találhattak abban, hogy közelebbről megfigyelhettek téged. Megdöbbentő, hogy közületek egyesek mintha egyáltalán nem törődnének a tulajdon érdekükkel.

Néhány lépésnyire állt tőlem, karba font kézzel, érdeklődő arccal. Nem volt semmi fenyegető rajta, még a tartása sem. Hétköznapi az egész külseje, semmi rendkívüli... Csak az a fehér bőr és karikás szem, amihez már annyira hozzászoktam. Halványkék, hosszú ujjú inget viselt, és kifakult farmert.

  Gondolom, most azt fogod mondani, hogy a barátod majd bosszút áll érted. − Reménykedőnek tűnt a hangja.

− Nem, nem hinném. Én legalábbis megkértem, hogy ne tegye.

  És ő mit felelt?

  Azt nem tudom. −  Milyen könnyű társalogni ezzel a jól nevelt gyilkossal. −  Levelet hagytam neki.

− Igazán romantikus, egy utolsó levél... És gondolod, hogy tiszteletben fogja tartani az utolsó kívánságodat? − Az udvarias tónusba vegyült immár egy árnyalatnyi gúny és keménység is.

  Remélem.

  Hmmm. Akkor nem ugyanabban reménykedünk. Tudod, ez az egész egy kicsit túl könnyű volt nekem, túl gyors. Hogy őszinte legyek, kicsit csalódott vagyok. Azt hittem, sokkal nagyobb nehézségekkel kell majd megbirkóznom. Így végső soron mindössze egy kis szerencsére volt szükségem.

Némán vártam, hogy folytassa.

  Amikor kiderült, hogy Victoria nem bír apád közelébe férkőzni, meghagytam neki, hogy tudjon meg minél többet rólad. Mi értelme lett volna föl-alá rohangálni a földgolyón, hogy a nyomodra bukkanjak, amikor kényelmesen bevárhatlak egy általam választott helyen. így, miután beszéltem Victoriával, úgy döntöttem, eljövök Phoenixbe, és meglátogatom anyádat. Hallottam, amikor azt mondtad apádnak, hogy hazajössz. Eszembe sem jutott, hogy komolyan vegyem. De aztán eltöprengtem a dolgon. Az emberi lények olyan kiszámíthatóak. Szeretnek valamilyen ismerős, biztonságos helyen meghúzódni. És milyen remek trükk, ha pont oda mennél, ahová egyáltalán nem szabadna, ha tényleg oda mennél, ahová mondtad!

De persze nem lehettem biztos a dologban, ez csak afféle megérzés volt. Rendszerint jók a megérzéseim a zsákmányommal kapcsolatban, valamiféle hatodik érzék, ha úgy tetszik. Amikor anyád házában járva lehallgattam az üzenetedet, nem tudhattam, honnét telefonáltál. Az persze igen hasznos volt, hogy sikerült megszereznem a telefonszámodat, de ettől akár még az Antarktiszon is lehettél volna, márpedig az én kis trükköm csak akkor válik be, ha itt vagy valahol a közelben.

Aztán a barátod fölszállt egy Phoenixbe tartó gépre. Természetesen továbbra is figyeltettem Victoriával: egy ilyen játszmában, ahol ennyi játékos vesz részt, mégsem ügyködhettem teljesen egyedül. Kiderült, hogy úgy van minden, ahogy reméltem, mégiscsak itt vagy Phoenixben. Addigra már felkészültem az összes bájos házi videóból. Már csak ügyesen kellett blöffölnöm.

Nagyon könnyű volt, tudod, én ennél lényegesen nehezebb esetekhez szoktam. Őszintén remélem, hogy tévedsz a barátoddal kapcsolatban. Edward, ugye, így hívják?

Nem feleltem. Hirtelen támadt bátorságom éppolyan hirtelen el is szállt. Éreztem, hogy a vadász rövidesen befejezi a dicsekvést. Különben is, nincs mire büszkének lennie. Nem valami nagy dicsőség legyőzni egy magamfajta, gyönge emberi lényt.

  Nem haragszol, ha én is hagyok egy üzenetecskét a te Edwardodnak?

Egy lépést hátrált a hifitoronyhoz, megnyomott egy gombot a tetején elhelyezett, tenyérnyi digitális videókamerán. Piros fény jelezte, hogy a kamera már működésbe lépett. Elmerülten igazgatott rajta valamit, tágabbra állította a látószöget. Elborzadva meredtem rá.

− Sajnálom, de azt hiszem, hogy ha majd megnézi ezt, képtelen lesz ellenállni a kísértésnek, hogy üldözőbe vegyen. És nem szeretném, ha egyetlen részletről is lemaradna valamiért. Ez a műsor az ő kedvéért van. Te egyszerűen csak egy emberi lény vagy, aki balszerencséjére rosszkor volt rossz helyen, és nem a megfelelő társaságban, hogy ezt se felejtsük ki.

Mosolyogva közelebb lépett.

− Mielőtt elkezdjük...

Miközben beszélt, felkavarodott a gyomrom. Erre nem számítottam.

  Szeretném az orruk alá dörgölni: a megoldás egész idő alatt ott volt szemük előtt. Féltem is, hogy Edward rájön, és elrontja a szórakozásomat! Egyszer már megtörtént, sok-sok évvel ezelőtt. Akkor történt meg először és utoljára, hogy a zsákmányom megszökött előlem. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg vámpír, aki ostoba módon annyira odavolt egy lányért, hogy azt a megoldást választotta, amihez a te Edwardodnak nem volt elég bátorsága. Amikor ez az öreg vámpír, aki abban az elmegyógyintézetben dolgozott, ahová a lányt bezárták, rájött, hogy a kis védencére fáj a fogam, kicsempészte őt az intézetből. Soha, de soha nem fogom megérteni, egyes vámpírok miért vannak annyira oda értetek, emberekért. Amint kiszabadította a lányt, gondoskodott róla, hogy biztonságban legyen tőlem. Szegény kis teremtés, úgy tűnt, még csak nem is érzi a fájdalmat. Olyan sokáig volt bezárva a cellájába, abba a sötét íjaikba! Száz évvel korábban még máglyán égették volna meg a látomásai miatt. A kilencszázhúszas években csak elmegyógyintézetbe csukták, és elektrosokk-kezelést kapott. Amikor újra kinyitotta a szemét, újra fiatalon, ereje teljében, úgy érezte, mintha akkor látta volna meg a napvilágot. Az öreg vámpír erős, új vámpírlánykát teremtett belőle, és ezek után nekem nem volt rá okom, hogy akár egy ujjal is hozzáérjek. − Felsóhajtott. − Bosszúból megöltem legalább az öreget.

  Alice −  leheltem döbbenten.

− Igen, a kis barátnőd. Mondhatom, nagyon meglepődtem, amikor megláttam azon a tisztáson. Úgyhogy reméljük, a banda némi vigaszt merít ebből. Én megkaplak téged, nekik meg ott van ő. Az egyetlen áldozatom, aki megmenekült tőlem. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen igen megtisztelő rájuk nézve...

Annak a kis szerencsétlennek tényleg fantasztikus illata volt. Még most is sajnálom, hogy nem kóstolhattam bele... Még a tiédnél is jobb. Sajnálom... nem akartalak megbántani. Neked is igen finom illatod van. Olyan virágillatszerű valahogy...

Újabb lépést tett felém, és most már csak néhány ujjnyira volt tőlem. Fölemelt egy tincset a hajamból, és finoman megszaglászta. Aztán gyöngéden visszaigazította a helyére hideg ujjaival. Az arcomhoz nyúlt, és kíváncsian, gyorsan végigsimította a hüvelykujjával. Szerettem volna elrohanni, de valósággal kővé dermedtem. Még csak el sem bírtam húzódni.

− Nem − mormolta magában, és leeresztette a kezét. − Nem értem. −  Felsóhajtott. −  Hát, azt hiszem, akár el is kezdhetjük. Aztán majd felhívom a barátaidat, és megmondom nekik, hol találnak téged meg az én kis üzenetemet.

Most már határozottan rosszul voltam. Ez fájdalmas lesz. Láttam a szemében. Nem éri be azzal, hogy ő nyert, hogy belém kóstolhat és továbbállhat. Nem fog gyorsan végezni velem, mint ahogy reméltem. A térdem remegni kezdett, majdnem összeestem.

A vadász körözni kezdett körülöttem, könnyedén, mintha csak egy szobrot akarna alaposabban szemügyre venni a múzeumban. Az arca még mindig nyílt volt és barátságos, miközben azt latolgatta, hol is kezdje.

Aztán lelapult, abba a görnyedt, ugrásra készülő testtartásba, amelyet olyan jól ismertem, kellemes mosolya lassan terebélyesedett, míg végül már egyáltalán nem mosoly volt, hanem villogó fogak torz vicsorgása.

Nem tudtam másképpen védekezni, hát megpróbáltam elfutni előle. Hiába tudtam, hogy akkor sem jutnék messzire, ha a térdem nem rogyadozna. Elhatalmasodott rajtam a pánik, és a vészkijárat felé kezdtem rohanni.

A vadász egy szempillantás alatt elibém került. Azt sem láttam, a kezét vagy a lábát használta-e, olyan gyorsan történt. Hatalmas ütés érte a mellkasomat, hátrarepültem, aztán hallottam a reccsenést, amint a fejem nekiütődött a tükörnek. Tükörszilánkok záporoztak mellém a földre.

Az ütés annyira elkábított, hogy nem éreztem fájdalmat. Levegő után kapkodtam, de hiába. A vadász lassan sétált felém.

− Ez nagyon hatásos lesz − közölte a tükörcserepeket nézegetve, a hangja megint barátságos volt. − Sejtettem, hogy ez a helyiség rengeteg drámai effektet kínál az én kis filmemhez. Ezért akartam éppen itt találkozni veled. Tökéletes díszlet, nemde bár?

Nem feleltem, négykézlábra küzdöttem magam, és a másik ajtó felé kúsztam.

Utánam vetette magát, keményen beletaposott a lábszáramba. Előbb hallottam azt az émelyítő reccsenést, csak azután kezdtem érezni a fájdalmat. De akkor aztán teljes erővel tört rám, torkomból halálsikoly szakadt fel. Kicsavarodott testtel a lábamhoz kaptam. Ö meg csak állt fölöttem, és mosolygott.

− Nincs kedved újragondolni az utolsó kívánságodat? − érdeklődött nyájasan.

Megrugdosta törött lábamat. Valaki fülsiketítően sikoltozott. Sokkolva ébredtem rá, hogy én sikítok.

  Még mindig nem akarod, hogy Edwardod üldözőbe vegyen engem? − noszogatott.

− Nem! −  nyöszörögtem. −  Nem, Edward, ne tedd... −  Ekkor az arcomba csapott, és az ütés ereje visszarepített a törött tükörcserepek közé.

A lábam rettenetesen fájt, és éreztem, ahogy az üvegszilánkok végighasítják a fejbőröm. Aztán a meleg nedvesség ijesztő gyorsasággal szétterült a hajamon. Éreztem, ahogy átitatja a pólóm vállát, és hallottam, ahogy lecsöpög mögöttem a padlóra. A vér szagától felfordult a gyomrom.

A kínzó hányinger és szédülés ellenére ekkor felfigyeltem valamire, ami váratlanul megajándékozott a remény egy szikrájával. A vadász mindeddig közönyösen szemlélt, de most hirtelen izzani kezdett a szeme a fékezhetetlen vágyakozástól. A vér látványa −  ahogy skarlátvörösen szétterjed a fehér pólón, és tócsába gyűlik a padlón − őrjítő szomjúságot keltett benne. Nem számít, mit tervezett el, láttam, nem bírja már sokáig megtartóztatni magát.

Legyen most már gyorsan vége − csak ezért fohászkodtam, ahogy a fejemből ömlő vérrel együtt az öntudat is elszivárgott belőlem. A szemhéjam elnehezült. Mint aki elmerül a vízben... még leszivárgott hozzám a vadász gyilkos, vad hördülése. Láttam, de nagyon messziről, mintha a szemem hirtelen hosszú alagúttá változott volna, a felém közeledő sötét alakot. Utolsó erőmmel ösztönösen az arcom elé kaptam a kezem. Aztán lecsukódott a szemem, és sodródni kezdtem...