Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


20.Türelmetlenség

2010.01.03

20. TÜRELMETLENSÉG

Teljesen összezavarodva ébredtem. Agyam ködös volt, az álmaim és a lidércnyomásos fantáziaképeim összekeveredtek a valósággal, és még nem sikerült szétválasztanom őket. Jó sokáig tartott, míg rájöttem, hol is vagyok.

A szoba olyan jellegtelen, hogy nem is lehetett másutt, csak egy szállodában. Ugyanerről árulkodtak az asztalhoz rögzített olvasólámpák, a hosszú függönyök, amelyek ugyanabból az anyagból készültek, mint az ágytakaró, és a semmitmondó víz festmények a falon.

Megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan is kerültem ide, de eleinte semmi nem jutott eszembe.

A csillogó, áramvonalas fekete autóra viszont jól emlékeztem, és arra is, hogy az ablakok üvege sötétebb volt, mint egy limuziné.

A motorja jóformán hangtalan, bár a megengedett sebesség több mint kétszeresével száguldottunk a sötét sztrádákon.

Aztán eszembe jutott, hogy Alice mindvégig ott ült mellettem hátul a fekete bőrülésen. A végtelen éjszakában a fejem egyszer csak az ő gránitkemény nyakára billent. Úgy tűnt, őt csöppet sem zavarja a közelségem, én pedig furcsán megnyugtatónak éreztem hűvös, feszes bőrét. Vékony pamutinge átázott szüntelenül ömlő könnyeimtől, míg végül sajgó, kivörösödött szememből elfogytak a könnycseppek.

Az álom elkerült: égő szemem nem akart lecsukódni, pedig az éjszakának lassan vége lett, és az ég felderengett egy alacsony hegyorom fölött, valahol Kaliforniában. A felhőtlen égen húzódó szürke fénycsík bántotta a szemem. Mégsem bírtam lehunyni, mert amint megpróbáltam, elviselhetetlen képek vetültek a retinámra. Charlie megtört arca... Edward vadállati vicsorgása, kivillanó fogsora... Rosalie gyűlölködő tekintete... a fürkész pillantás, amellyel a nyomkereső szemügyre vett... Edward élettelenné fakuló szeme a búcsúcsók után... Elviselhetetlen pillanatok. Úgyhogy keményen küzdöttem a kimerültség ellen, a nap pedig egyre magasabbra emelkedett.

Akkor is ébren voltam még, amikor magunk mögött hagytuk a hegyeket, a nap is a hátunk mögül sütött, s fénye visszatükröződött a Napos Völgy háztetőin. Nem maradt energiám meglepődni: háromnapi utat tettünk meg egy éjszaka alatt. Üres tekintettel meredtem az előttünk elterülő, széles síkságra. Phoenix − a pálmafák, az egymást metsző autósztrádák szeszélyes vonalai, a golfpályák zöld négyszögei, az úszómedencék türkiz foltjai, mindez egyeden, vékony ködfelhőben olvadt össze, az alacsony, sziklás hegyláncok ölelésében, amelyeket igazából nem is lehet hegyeknek nevezni, olyan alacsonyak.

A pálmafák úttestre vetülő árnyéka tisztábban, élesebben rajzolódott ki, mint ahogy emlékeztem rá, és halványabb volt a kelleténél. Ebben a fakó árnyékban egyáltalán nem lehetett elrejtőzni. A napsütötte, nyílt autósztráda, igaz, elég jóindulatúnak tűnt. De azért nem éreztem semmiféle megkönnyebbülést, nem éreztem úgy, hogy hazaértem.

  Melyik út vezet a reptérre, Bella? − kérdezte Jasper, én meg összerezzentem, pedig a hangja egészen lágy és megnyugtató volt. De az autó motorjának dorombolásától eltekintve ez volt az első hang, ami megtörte a hosszú éjszaka csöndjét.

  Maradj az I-10-esen! −  feleltem gépiesen. − Mindjárt elmegyünk mellette.

Eltompult agyam nem fogta fel azonnal, mit is kérdezett Jasper.

− Repülünk valahová? − kérdeztem Alice-t.

− Nem, de jobb, ha a reptér közelében vagyunk, a biztonság kedvéért.

Arra még emlékeztem, hogy lekanyarodtunk a Nemzetközi Repülőtérnél, de többre nem. Gondolom, ekkor alhattam el.

Bár most, az emlékeim közt kutatva, mintha mégiscsak rémlene, ahogy kiszállunk az autóból − a nap éppen lenyugodott a szemhatár mögött−, a karom Alice vállán, az ő karja pedig szorosan ölel, derekamnál fogva támogat a meleg, száraz árnyékok között.

Erre a szobára viszont nem emlékszem.

Az éjjeliszekrényen álló, digitális óra szerint háromra járt, de azt nem árulták el a piros számjegyek, hogy éjszaka-e vagy nappal. A vastag függönyön egyeden fénysugár sem hatolt át, de a szobában a lámpák ragyogó világosságot árasztottak.

Nehézkesen feltápászkodtam, az ablakhoz imbolyogtam, és elhúztam a függönyt.

Odakinn sötét volt. Szóval akkor hajnali három van. A szobám az autósztráda egy elhagyatott szakaszára nézett, és látni lehetett a repülőtér új parkolóját is. Most, hogy sikerült elhelyeznem magamat térben és időben, kissé megnyugodtam.

Végignéztem magamon. Még mindig Esme ruháit viseltem, és most sem úgy festettek, mintha rám szabták volna őket. Megörültem, amikor megláttam a táskámat a komódon.

Éppen másik ruhát akartam keresni, amikor halk kopogtatás ijesztett meg.

− Bejöhetek? −  Alice volt. Mély lélegzetet vettem.

− Hát persze!

Alice belépett, és érdeklődve végigmért.

− Úgy látom, rád férne még egy kis alvás. Én csak megráztam a fejemet.

Alice hangtalanul az ablakhoz sodródott, és szorosan behúzta a függönyt, aztán újra felém fordult.

− Nem tehetjük ki a lábunkat a szobából −  mondta.

− Oké! −  A hangom rekedt volt, akár a varjúkárogás.

− Szomjas vagy? −  kérdezte Alice. Vállat vontam.

− Nem, kösz, teljesen jól vagyok. Hát te?

  Semmi olyan, amivel ne tudnék megbirkózni! −  Elmosolyodott. − Rendeltem neked ennivalót, ott van az elülső szobában. Edward figyelmeztetett, hogy neked gyakrabban kell enned, mint nekünk.

Egy pillanat alatt teljesen éber lettem.

− Felhívott?

− Nem −  ábrándított ki Alice. −  Még indulás előtt mondta.

Kézen fogva kivezetett a lakosztályunk nappalijába. Halkan zúgott a tévé, Jasper mozdulatlanul ült a sarokban, és a híreket nézte, az érdeklődés leghalványabb jele nélkül.

Leültem a földre a dohányzóasztal mellé, amelyen egy tálcán ott várt az ennivaló, és csipegetni kezdtem, de nem is figyeltem rá, mit eszem.

Alice felkuporodott a kanapé karfájára, és ugyanolyan üres tekintettel nézte a híradót, mint Jasper.

Lassan ettem, közben Alice-t figyeltem. Időről időre gyors pillantást váltott Jasperrel. Lassan derengeni kezdett, mi olyan fura rajtuk: túl nyugodtan ülnek, és egy pillanatra sem veszik le a szemüket a képernyőről, jóllehet éppen reklámok mentek. Eltoltam magamtól a tálcát, hirtelen felkavarodott a gyomrom.

  Mi a baj, Alice? −  kérdeztem.

  Semmi az égvilágon! −  Tágra nyílt szemmel, őszinte pillantással nézett le rám, de egyáltalán nem hittem neki.

  Most éppen mit csinálunk?

  Várjuk, hogy Carlisle telefonáljon.

  Már hívnia kellett volna? − Közel jártam az igazsághoz: Alice rólam a bőrtáskája tetején heverő mobilra pillantott, aztán újra vissza rám.

  Mit jelent ez? −  Megpróbáltam úrrá lenni a hangom remegésén. − Hogy még nem hívott?

   Csak azt, hogy egyelőre nincs semmi mondanivalójuk számunkra −  nyugtatgatott Alice. De a hangja természetellenesen érzelemmentes volt, és én ettől kezdve nehezebben kaptam levegőt.

Jasper hirtelen Alice mellett termett, és ezzel hozzám is közelebb került, mint szokott.

  Bella −  kezdte gyanúsan megnyugtató hangon. −  Nincs miért aggódnod. Itt teljes biztonságban vagy!

  Tudom.

   Akkor mitől félsz? −  értetlenkedett. Érzékelte felindultságomat, de nem lévén gondolatolvasó, az okát nem tudhatta.

  Hallottátok, mit mondott Laurent! −  Csak suttogni bírtam, de ez nekik nem jelentett gondot. − Azt mondta, aki ezzel a Jamesszel ujjat húz, annak vége! Mi van, ha valami nem a terv szerint alakul, és kénytelenek elválni egymástól? Ha valami történik bármelyikükkel... Carlisle-lal, Emmettel... Edwarddal... −  Nagyon nyeltem. −  Ha az a vad nőstény megsebesíti Esmét... −  A hangom majd egy oktávval felcsúszott, és kezdett hisztérikussá válni. −  Sose bocsátanám meg magamnak, ha az én hibámból bármelyiküknek baja esik! Egyikőtöknek sem szabadna kockáztatnia az életét az én kedvemért...

  Bella, Bella, hagyd abba! −  szakított félbe Jasper. Oly gyorsan szakadtak ki belőle a szavak, hogy alig értettem, mit mond. −  Teljesen feleslegesen aggódsz, Bella! Hidd el nekem, közülünk senki sem forog veszélyben! Már így is túlságosan nagy feszültségnek vagy kitéve, ne rontsd tovább a helyzetedet azzal, hogy feleslegesen aggódsz miattunk! Figyelj rám! − parancsolta, amikor elfordítottam róla a tekintetem. −  A családunk erős. Egyedül attól félünk, hogy téged elveszítünk!

  De miért kellene nektek énmiattam...

Ezúttal Alice szakított félbe, hideg ujjaival megérintette az arcomat.

   Majdnem száz éven át Edward egészen egyedül volt. Most megtalált téged. Te nem veheted észre rajta a változást, de mi, akik hosszú ideje élünk vele, nagyon is jól látjuk. Gondolod, hogy a következő száz évben bármelyikünk is a szemébe bírna nézni, ha elveszítenénk téged?

Bűntudatom enyhült, ahogy Alice sötét szemébe néztem. Lassan megnyugodtam, de persze tudtam, hogy Jasper közelében nem bízhatok a tulajdon érzéseimben.

A nap nagyon lassan telt.

Nem hagytuk el a szobát. Alice leszólt a portára, hogy mostantól nem kérünk takarítást. Az ablakok zárva maradtak, a tévé egyfolytában szólt, bár senki nem nézte. Menetrendszerűen hoztak nekem valami ennivalót. Ahogy teltek az órák, a táskán heverő, ezüst telefon mintha nőni kezdett volna.

A bébiszittereim jobban bírták a feszültséget, mint én. Miközben én izegtem-mozogtam és fel-alá járkáltam, ők egyre nyugodtabban ültek, rezzenéstelenül, mint két szobor, csak a szemükkel követtek. Azzal próbáltam elfoglalni magam, hogy az eszembe véstem a szoba minden részletét, például a kanapék csíkozását: rozsdabarna, barackszínű, krémszínű, fakó arany és megint rozsdabarna. Néha a falon lógó reprodukciók absztrakt formáiba próbáltam belelátni alakokat, ahogy gyerekkoromban a felhőkbe. Fölfedeztem egy kék kezet, egy fésülködő nőt, egy nyújtózkodó macskát. De amikor egy fakó, vörös körből hirtelen rám szegeződő szem lett, villámgyorsan félrekaptam a fejem.

Amint tovacammogott a délután is, visszafeküdtem az ágyba, csak azért, hogy csináljak valamit. Azt reméltem, ha egyedül maradok a sötétben, át tudom adni magamat a tudatom peremén lesben álló, szörnyű félelemnek, ami nem tudott hatalmába keríteni, amíg Jasper gondosan felügyelte érzéseimet.

De Alice velem tartott, lezserül, mintha véletlenül ugyanabban a pillanatban lett volna elege a nappaliból. Kezdtem komolyan elgondolkodni rajta, vajon milyen utasításokkal láthatta el Edward igazából? Keresztbe feküdtem az ágyon, Alice pedig leült mellém törökülésben. Eleinte nem vettem tudomást róla, fáradtnak éreztem magam, azt hittem, el tudok aludni. De néhány perccel később a pánik, amit Jasper jelenléte eddig távol tartott, kezdett elhatalmasodni rajtam. Gyorsan fölhagytam hát az alvás gondolatával, inkább összegömbölyödtem, és átfogtam a karommal a lábamat.

  Alice... −  kezdtem.

  Tessék?

Megpróbáltam nagyon nyugodtan beszélni.

  Mit gondolsz, mit csinálnak most?

   Carlisle úgy tervezte, elcsalja a nyomkövetőt északra, a lehető legmesszebbre. Bevárják, aztán szembefordulnak vele, és megtámadják. Esmének és Rosalie-nak az a dolga, hogy nyugat felé csalják a nőstényt. Úgy beszéltük meg, hogy ha a nő egy idő után visszafordulna, akkor ők is visszamennek Forksba, és vigyáznak apádra. Szerintem minden a terv szerint halad, azért nem telefonálnak. Ez azt jelenti, hogy a nyomkereső közel van hozzájuk, és nem akarják, hogy véletlenül meghallja őket.

  És Esme?

  Gondolom, visszatért Forksba. Ő sem telefonál, nem kockáztatja, hogy a nőstény kiszúrja. Szerintem egyszerűen csak nagyon óvatosak.

  Tényleg azt hiszed, hogy biztonságban vannak?

  Bella, hányszor mondtam már neked, hogy minket nem fenyeget semmi veszély?

  De megmondanád az igazat, ha mégsem úgy lenne?

  Igen, én mindig megmondom az igazat! −  felelte Alice.

Egy pillanatig fontolgattam a dolgot, aztán úgy döntöttem, hogy komolyan gondolja.

  Akkor áruld el nekem... hogyan lettél vámpír?

A kérdésem váratlanul érte. Egy darabig hallgatott. Láttam rajta, hogy habozik.

− Edward nem akarja, hogy ezt elmondjam neked! − közölte végül határozottan, de érezhetően nem értett egyet ezzel a tiltással.

− Ez nem igazság! Azt hiszem, jogom van tudni.

− Tudom.

Várakozóan néztem rá. Alice felsóhajtott.

− Edward nagyon dühös lesz.

− Semmi köze hozzá. Ez csak kettőnkre tartozik. Alice, mint barátod, könyörgöm, áruld el! −  Mostanra csakugyan barátok lettünk... persze Alice-nek kezdettől fogva tudnia kellett, hogy így lesz.

Rám nézett ragyogó, bölcs szemével... még mindig hezitált.

  Elmondom, miként történik a dolog − mondta végül −, de én magam nem emlékszem rá, nem is csináltam soha, és azt sem láttam, hogy valaki más teszi. Szóval ne felejtsd el, hogy amit mondok, az csak elmélet!

Vártam.

  Mivel ragadozók vagyunk, egész csomó természetes fegyverünk van, jóval több, mint amire ténylegesen szükségünk lenne. Az erőnk, a gyorsaságunk, a rendkívül éles érzékeink, nem is beszélve azokról, akiknek, mint Edwardnak, Jaspernek és nekem, valamilyen különleges képességük is van. Ráadásul, akárcsak a húsevő virágok, fizikailag vonzóak vagyunk az áldozataink számára.

Arra gondoltam, milyen szemléletesen bizonyította nekem mindezt Edward a mezőn.

Alice szélesen, vészjóslóan elmosolyodott.

− Aztán van még egy fegyverünk, ami már tényleg túlzás és felesleges is. Mérgezőek vagyunk! − mondta, és kivillantotta a fogát. − A mérgünk nem halálos, csak megbénítja az áldozatot. Lassan hat, ahogy elterjed a véráramban, így az áldozatnak, ha már egyszer megharaptuk, túlságosan nagy fájdalmai vannak ahhoz, hogy el bírjon menekülni. Ezt a fegyvert többnyire fölösleges bevetni, hiszen ha már megközelítettük a zsákmányt, az úgysem menekülhet előlünk. De persze azért vannak kivételek. Ott van például Carlisle.

  Szóval... ha engedik, hogy a méreg elterjedjen... − mormoltam.

  Néhány napba telik, hogy az átalakulás teljes legyen, attól függően, mennyi méreg került az illető véráramába, vagy hol, milyen közel a szívéhez hatolt a méreg a szervezetébe. Amíg a szív dobog, a méreg terjed, egyszerre gyógyítja és átváltoztatja a testet, ahogy áthalad rajta. Végül a szív megáll, és az átalakulás befejeződött. De közben egész idő alatt, minden egyes pillanatban az áldozat azt kívánja, bárcsak meghalna.

Összeborzongtam.

  Láthatod, nem valami kellemes a dolog.

   Edward azt mondta, nagyon nehéz megtenni... nem egészen értettem, miért −  mondtam.

   Tudod, bizonyos tekintetben mi is olyanok vagyunk, mint a cápák. Amint egyszer megízleltük a vért, vagy akár csak a szagát megéreztük, nagyon nehezen tudjuk megtartóztatni magunkat a táplálkozástól. Néha nem is bírjuk. Szóval, ha tényleg megharapunk valakit, és megérezzük a vér ízét, akkor ránk tör az őrjöngés. Vagyis mind a kettőnek nehéz dolga van: az egyik oldalon ott a vérszomj, a másikon pedig a borzalmas fájdalom.

  És mit gondolsz, te miért nem emlékszel rá, hogyan történt?

   Fogalmam sincs. Mindenki más azt mondja, egész emberi életükből az átalakulás fájdalmára emlékeznek a legélesebben. Én semmire nem emlékszem az emberi életemből... −  mondta Alice szomorkás, sóvárgó hangon.

Némán feküdtünk, ki-ki a saját gondolataiba merülve.

Teltek a percek, kis híján elfeledkeztem Alice jelenlétéről, annyira elfoglaltak a gondolataim.

Aztán minden figyelmeztetés nélkül Alice felpattant az ágyról, és zajtalanul talpra szökkent. Ijedten kaptam fel a fejem.

− Valami megváltozott. −  Alice hangja sürgető volt, de nem hozzám beszélt.

Ugyanabban a pillanatban ért az ajtóhoz, mint Jasper, aki nyilván hallotta a beszélgetésünket és Alice váratlan felkiáltását. Jasper a lány vállára tette mindkét kezét, visszakormányozta az ágyhoz, és leültette a szélére.

− Mit látsz? −  kérdezte feszülten.

Alice szeme valami távoli dologra fókuszált. Melléültem, és előrehajoltam, hogy jobban halljam halk, pergő beszédét.

  Egy szobát látok. Hosszú, a falat mindenütt tükrök borítják. A padló fából van. A nyomkereső ott van, és vár. Egy arany... egy arany csík húzódik a tükrökön.

− Hol van ez a szoba?

− Nem tudom. Valami még hiányzik... Még nem döntött.

− Mennyi idő van addig?

− Nem sok. Még ma odamegy ebbe a tükörszobába, vagy legkésőbb holnap. Attól függ. Még vár valamire. Most sötétben van.

Jasper hangja nyugodt volt, módszeres, érezni lehetett, hogy gyakorlata van Alice kikérdezésében.

− Mit csinál?

  Tévét néz... nem is, egy videokazettát futtat a sötétben, egy másik helyen.

− Látod, hogy hol van?

− Nem, túl sötét van hozzá.

  És abban a tükrös szobában, ott mi van még?

   Csak a tükrök meg az az arany csík. Valami pántféle, körben végigfut a szobán. És van még egy fekete asztal, rajta egy nagy hifi berendezés meg egy tévé. Ott is megérinti a videólejátszót, de nem nézi végig a kazettát úgy, mint ebben a sötét szobában, ahol várakozik. −  Semmibe révedő tekintete Jasper arcára vándorolt.

  Nem láttál semmi mást?

Alice megrázta a fejét. Egymást nézték, mozdulatlanul.

  Mit jelent ez? −  faggattam.

Egy pillanatig egyikük sem felelt, aztán Jasper végre rám nézett.

  Azt jelenti, hogy a nyomkereső tervei megváltoztak. Valamilyen döntést hozott, aminek következtében el fog jutni a tükrös szobába és a sötét szobába.

  De azt nem tudjuk, hogy hol vannak ezek a szobák. -Nem.

  De azt nagyon is tudjuk, hogy a nyomkereső nem a hegyekben lesz, ahol vadásznak rá. Meg fog lépni előlük − mondta Alice színtelen hangon.

És akkor megszólalt a telefon.

Alice szempillantás alatt a nappaliban termett, előbb, mint ahogy felkaptam a fejem a csörgésre.

Lenyomott egy gombot, és a füléhez tartotta a telefont, de nem ő szólalt meg először.

   Carlisle −  lehelte. Nem látszott rajta, hogy hozzám hasonlóan meglepődött vagy megkönnyebbült volna. −  Igen −  mondta és rám pillantott. Aztán egy hosszú pillanatig nem szólt, csak figyelt.

   Épp az előbb láttam a nyomkeresőt! −  Carlisle-nak is beszámolt a látomásáról. −  Akármiért is szállt repülőre... ugyanaz vezette el azokba a szobákba is. − Kis szünetet tartott.

− Igen − felelte Alice, aztán hozzám fordult. − Bella! − és meglengette a telefont. Rohantam.

  Halló!

  Bella! −  szólalt meg Edward hangja. −Jaj, Edward! Annyira aggódtam!

  Bella − tromfolt le Edward türelmetlenül −, mondtam már, hogy ne aggódj semmiért, csak magadért! − Olyan hihetetlenül jó volt hallani a hangját... Amint megszólalt, éreztem, hogy a kétségbeesés fölöttem tornyosuló felhője egyszerre könnyebb lesz és tovasodródik.

  Hol vagy?

−Vancouver közelében vagyunk, Bella. Sajnálom... de nyomát veszítettük. Úgy látszik, gyanút fogott, ügyelt rá, hogy elég messze legyen tőlünk, így nem hallom a gondolatait. De most elment, valószínűleg repülőre szállt. Azt gondoljuk, visszamegy Forksba, és elölről kezdi az egészet. − Mögöttem Alice Jaspert tájékoztatta a fejleményekről, de hadarása egyeden, zümmögő hanggá olvadt össze.

  Már tudom. Alice látta, hogy meglépett.

   De azért nem kell aggódnod. Semmilyen nyomot nem talál, ami elvezetné hozzád. Csak maradj, ahol vagy, és várd ki, míg újra rábukkanunk.

  Velem minden rendben. Esme vigyáz Charlie-ra?

   Igen. A nőstény a városban járt. Elment a házatokhoz is, de Charlie éppen munkában volt. Még csak a közelébe se jutott, úgyhogy ne aggódj! Semmi baja nem lesz, Esme és Rosalie vigyáznak rá.

  Mit keresett ott a nő?

−Valószínűleg a nyomodat kereste. Éjszaka bejárta az egész várost. Rosalie látta a repülőtéren, a város környéki utakon, az iskolánál... keresgél, Bella, de semmit nem fog találni.

  Biztos, hogy Charlie-nak nem eshet baja?

  Biztos. Esme egy pillanatra sem téveszti szem elől. És rövidesen mi is ott leszünk. Ha a nyomkereső csak beteszi a lábát Forks környékére, elkapjuk.

  Hiányzol! − suttogtam.

  Tudom, Bella. Hidd el, tudom! Én is úgy érzem, mintha a fél lelkemet magaddal vitted volna.

  Hát akkor gyere ide érte! −  unszoltam.

   Nemsokára, amint tudok, jövök. Előbb gondoskodni akarok róla, hogy biztonságban legyél! −  mondta kemény hangon.

  Szeretlek! −  emlékeztettem.

  Ha hiszed, ha nem, mindannak ellenére, aminek kitettelek, én is szeretlek. El tudod ezt hinni?

  Ami azt illeti, el.

  Rövidesen érted jövök.

  Várni foglak.

Amint a telefon elhallgatott, újra letargiába estem.

Vissza akartam adni a telefont Alice-nak, de ők Jasperrel az asztal fölé hajoltak. Alice a szállodai levélpapírra firkált valamit. A kanapé támlájának dőlve, a válla fölött a rajzra lestem.

Egy hosszú, téglalap formájú helyiséget rajzolt, a végében volt egy kisebb, négyzet alakú rész. A padlódeszkák végighúzódtak a terem teljes hosszában. A falon egymást követő, függőleges vonalak jelezték, hol van vége az egyik tükörnek, és hol kezdődik a következő. Végül, körben a falon, derékmagasságban hosszú csík húzódott. Az a bizonyos csík, amelyről Alice azt állította, hogy aranyból van.

  Ez egy balettstúdió − szaladt ki a számon, mert hirtelen rájöttem, honnan ismerős a kép.

Meglepetten néztek rám.

− Te ismered ezt a helyet? − Jasper nyugalma mélyén valami szokatlan vibrált, bár nem tudtam rájönni, hogy mi az. Alice a munkája fölé hajolt, a keze most már röpült a papíron, a hátsó falon egy vészkijárat körvonalai kezdtek kibontakozni, aztán megjelent a hifi berendezés és a tévé is egy alacsony asztalkán, a terem elülső, jobb sarkában.

− Pont úgy néz ki, mint az a hely, ahová táncórákra jártam nyolc- vagy kilencéves koromban. Az is pont így festett. − A négyzet alakú beszögellésre mutattam, a helyiség hátulsó, elkeskenyedő részére. − Itt voltak a zuhanyozók, oda a másik balett-terem felől lehetett bejutni. De a hifi berendezés akkoriban itt állt −  a bal sarokra mutattam −, régebbi típus volt, és nem volt tévé. A váróból nyílt egy ablak a balett-teremre, és onnan pont ebből a szögből lehetett látni a helyiséget.

Alié és Jasper állhatatosan bámultak.

  Biztos vagy benne, hogy ez ugyanaz a helyiség? − kérdezte Jasper, még mindig nyugodtan.

  Nem, nem egészen, hiszen a legtöbb táncterem egyforma, mindegyikben van tükör meg ilyen rúd − ujjamat végighúztam a tükrökhöz rögzített balettkorláton. −  Csak az összkép tűnt ismerősnek. − Megérintettem az ajtót, amely pontosan ugyanazon a helyen volt, mint az, amelyikre emlékeztem.

− Van most bármiféle okod rá, hogy odamenj? −  Alice kérdése rezzentett fel tűnődésemből.

− Nem, a tájékán sem jártam majdnem tíz éve. Különben is, rémes táncos voltam, a bemutatókon mindig a legutolsó sorba állítottak −  vallottam be.

− Szóval ez a hely most semmi módon nem hozható kapcsolatba veled? −  faggatott Alice feszülten.

  Nem, szerintem már a tulajdonosa sem az, aki az én időmben volt. Ez nyilván egy másik táncterem, valahol másutt.

  És hol volt az, amelyikbe te jártál? −  érdeklődött Jasper könnyedén.

  Mindössze egy saroknyira a házunktól. Gyalog szoktam odamenni iskola után... − elhallgattam. Láttam, hogy Alice és Jasper jelentőségteljesen összenéznek.

  Szóval akkor itt van, Phoenixben? − kérdezte Jasper még mindig lazán.

   Igen −  suttogtam. − Az Ötvennyolcadik és a Cactus utca sarkán.

Némán ültünk, és mindhárman a rajzra meredtünk.

  Alice, telefonálhatok innét?

  Igen − nyugtatott meg. − A hívóazonosító Washington államból érkező hívást jelez majd.

  Akkor fölhívhatom anyámat?

  Azt hittem, Floridában van.

  Ott is van, de rövidesen visszajön, és nem mehet haza abba a házba, amíg... − A hangom elcsuklott. Eszembe jutott valami, amit Edward mondott, hogy az a vörös hajú nőstény járt Charlie házánál és az iskolában: ott hozzáférhetett az adataimhoz.

  Hogy éred el?

  Nincs állandó telefonszámuk, csak a phoenixi házban, de anyu állítólag rendszeresen meghallgatja az üzeneteit.

  Mi a véleményed, Jasper? Jasper megfontolta a kérdést.

  Nem hiszem, hogy baj lenne belőle. De persze vigyázz, nehogy eláruld, hol vagy.

Mohón nyúltam a telefonért, és fölhívtam az ismerős számot. Négyszer kicsöngött, aztán meghallottam anyu élénk hangját, amint arra kér, hagyjak üzenetet.

  Anyu −  mondtam a sípszó után −, én vagyok az. Figyelj, szeretném, ha megtennél valamit! Nagyon fontos! Amint megkaptad az üzenetemet, hívj föl ezen a számon! −  Alice már ott is termett mellettem, és lefirkantotta a számot a rajz aljára. Én gondosan, kétszer is beolvastam. − Kérlek, ne menj sehová, amíg nem beszéltél velem! Ne aggódj, jól vagyok, de azonnal beszélnem kell veled: hívj föl, kérlek, akármilyen késő is van, amikor megkapod az üzenetet! − Tiszta szívből azért fohászkodtam, nehogy valami változás történjék a programjukban, és anya hazajöjjön, mielőtt még lehallgatta volna a rögzítőt.

Felkuporodtam a díványra, elrágtam pár szemet a tányéron maradt gyümölcsből, és lélekben felkészültem a hosszú, eseménytelen estére. Megfordult a fejemben, hogy fölhívom Charlie-t, de nem voltam biztos benne, hogy normális körülmények között már Phoenixbe értem volna vagy sem. Végignéztem a híradót, idegesen figyeltem, nem mondanak-e valamit Floridáról vagy a tavaszi futballszezonról − sztrájkokról, hurrikánokról vagy terrortámadásokról −, bármiről, ami arra késztetné anyámékat, hogy a tervezettnél előbb induljanak haza.

Ha valaki halhatatlan, az, úgy látszik, végtelen türelemmel is rendelkezik. Sem Jasper, sem Alice nem érezte szükségét, hogy bármivel is elfoglalja magát. Egy ideig Alice azzal próbálkozott, hogy felvázolja a látomásában szereplő sötét szoba bizonytalan körvonalait, vagy legalábbis azt a keveset, amit a tévé fényénél ki tudott venni belőle. De aztán csak ült, és az üres falat bámulta időnkén szemével. Jasper sem érezte szükségét, hogy föl-alá járkáljon, kikukkantson a függönyön, vagy sikoltozva kirohanjon az ajtón, ahogy én legszívesebben tettem volna.

Alighanem elbóbiskoltam a kanapén a telefonhívásra várva. Alice hideg érintése fölriasztott pár pillanatra, amikor átvitt az ágyba, de amint letettem a fejem a párnára, máris újra mély, öntudatlan álomba merültem.