Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19.Búcsúzások

2010.01.03

19. BÚCSÚZÁSOK

Charlie ébren várta, hogy hazaérjek. A házban mindenütt égett a villany. Megpróbáltam kitalálni, mit mondjak neki, hogy elengedjen, de egyszerűen semmi nem jutott az eszembe. Nem lesz kellemes, ami most következik.

Edward lassan kanyarodott a ház elé, és biztos távolban maradt a furgonomtól. Mindhárman olyan egyenesen ültek a helyükön, mintha nyársat nyeltek volna, és éberen figyeltek: fülelték az erdő felől érkező zajokat, átható tekintettel néztek minden árnyék mélyére, megszimatoltak minden szagot, nem érzékelnek-e valami szokatlant a közelben. A motort Edward már leállította, én még mozdulatlanul ültem, Ők pedig tovább figyeltek.

  Nincs itt! −  jelentette végül Edward. −  Gyerünk!

Emmett odahajolt, és segített kikapcsolni a biztonsági övemet.

− Ne aggódj, Bella! − mondta halkan, de jókedvűen. − Mi itt nagyon hamar elintézzük a dolog ránk eső részét!

Könnybe lábadt a szemem, ahogy Emmettre néztem. Alig ismertem, és mégis rossz volt arra gondolni, hogy ki tudja, látom-e még valaha. Sejtettem, hogy ez még csak halvány ízelítő abból a sok elválásból, amit a következő órában túl kell élnem, és erre már elsírtam magam.

  Alice, Emmett! −  szólalt meg Edward parancsoló hangon. És azok ketten hangtalanul tovasiklottak, a következő pillanatban már belé is vesztek a sötétségbe. Edward kinyitotta az én ülésem melletti ajtót, megfogta a kezemet, aztán védelmezőén a karjába vett. Gyors léptekkel vitt a ház felé, szeme közben az éjszakát pásztázta.

− Tizenöt perc! − figyelmeztetett alig hallhatóan.

− Megoldom! − szipogtam. Az arcomon végiggördülő könnyektől támadt egy ötletem. Megálltam a verandán, és a két kezem közé fogtam Edward arcát. Merően a szemébe néztem.

− Szeretlek! − mondtam halkan, szenvedélyesen. −  És mindig is szeretni foglak, bármi történjék is most!

  Semmi nem fog történni veled, Bella! −  felelte ugyanolyan szenvedélyesen.

− Csak tartsátok magatokat a tervhez, oké? Vigyázzatok Charlie-ra a kedvemért! Azok után, amit most tenni készülök, haragudni fog rám, én viszont szeretném, ha lenne esélyem később bocsánatot kérni tőle.

− Menj már, Bella! Sietnünk kell! −  sürgetett Edward.

− Csak még egy dolog! − suttogtam lázasan. − Mostantól kezdve bármit mondok ma este, egyeden szavamat se hidd el!

Felém hajolt, és nekem mindössze lábujjhegyre kellett emelkednem, hogy megcsókoljam meglepett, fagyos ajkát, olyan erősen, ahogy csak bírtam. Aztán megfordultam, és berúgtam az ajtót.

   Menj innét, Edward! − ordítottam rá, aztán berohantam, és képébe vágtam az ajtót. Edward szinte bambán nézett utánam.

  Te vagy az, Bella? −  Charlie már egy ideje ott téblábolhatott a nappaliban, azonnal ott termett.

  Hagyj békén! −  bőgtem, mert most már megállíthatatlanul ömlött a könnyem. Fölrohantam a lépcsőn a szobámba, bevágtam az ajtót, és kulcsra zártam. Az ágyamhoz rohantam, és a padlóra hasalva kihalásztam alóla az útitáskámat. Aztán gyorsan benyúltam a matrac alá rejtett, összecsomózott öreg zokniért, amelyben a spórolt pénzemet dugdostam.

Charlie már ott dörömbölt az ajtómon.

  Bella, jól vagy? Mi ez az egész? − rémüldözött.

   Megyek haza! − kiabáltam, és a hangom éppen a megfelelő ponton csuklott el.

   Bántott téged? − Charlie már nem annyira rémült volt, mint inkább haragos.

  Nem! − sikítottam néhány oktávval magasabban. A sublótnál már ott állt Edward, és némán, találomra egymás után rángatta ki a ruháimat.

  Szakított veled? − kérdezte Charlie tanácstalanul.

   Nem! −  kiáltottam elfulladva, miközben az összes ruhát belegyömöszöltem a táskámba. Edward egy újabb fiók tartalmát kezdte odahajigálni nekem. A táskám most már rendesen megtelt.

  Mi történt, Bella? −  Charlie újra dörömbölni kezdett.

− Én szakítottam vele! − zokogva ráncigáltam a táskám zipzárját. Edward ügyes keze félretolta az enyémet, és simán behúzta. Aztán gondosan eligazgatta a táska pántját a vállamon.

− A furgonban leszek, indulj! − Lágyan megtaszított, majd eltűnt az ablakon keresztül.

Feltéptem az ajtót, félrelöktem Charlie-t, és a nehéz táskát vonszolva lerohantam a lépcsőn.

− Mi történt? −  Charlie utánam vetette magát. −  Azt hittem, kedveled!

A konyhában elkapta a könyökömet. Bár még mindig nem értett semmit, a szorítása igen határozott volt.

Megfordított, hogy a szemembe nézzen, és én láttam az arcán, esze ágában sincs elengedni. Tudtam, mindössze egyetlen dolog van, ami rábírja, hogy elengedjen, de azt is tudtam, ezzel annyira megbántom, hogy már előre utáltam magam. De nem volt időm, és gondoskodnom kellett róla, hogy biztonságban legyen.

Dacosan néztem apám arcába, és a szememből újra kibuggyantak a könnyek.

  Nagyon is kedvelem! Éppen ez a baj! Ez képtelenség! Nem ereszthetek itt gyökeret! Nem akarok én is csapdába esni ebben a hülye, unalmas városban, mint anyu! Nem fogom elkövetni ugyanazt az ostobaságot, mint ő! Gyűlölöm ezt a várost, egy másodperccel sem maradok itt tovább!

Charlie keze úgy hullott le a karomról, mintha áramütés érte volna. Elfordultam döbbent, megbántott arcától, és az ajtó felé rohantam.

− Bells, most nem mehetsz el! Éjszaka van! −  suttogta mögöttem.

Meg se fordultam.

− Majd alszom a kocsiban, ha elfáradok.

  Várj még legalább egy hetet! −  könyörgött, még mindig kábultan a váratlan csapástól. − Akkorra Renée is hazaér.

Ez váratlanul ért, és teljesen kizökkentett a szerepemből.

  Micsoda?

Charlie mohón folytatta, és szinte bugyborékolt belőle a megkönnyebbülés, látva, hogy habozni kezdtem.

− Telefonált, míg nem voltál itthon. A dolgok nem alakultak igazán jól Floridában, és ha Philt nem szerződtetik a hét végéig, akkor visszamennek Arizonába. A Sidewinders edzője szerint lehet, hogy szükségük lesz rá.

Megráztam a fejem, próbáltam elrendezni összezavarodott gondolataimat. Charlie minden egyes másodperccel nagyobb veszélyben van.

− Van kulcsom! − motyogtam, és lenyomtam a kilincset. Charlie egyik kezét felém nyújtotta, az arca döbbent, érteden. Nem pazarolhattam több időt vitára. Kénytelen voltam még jobban megsebezni.

  Engedj el, Charlie! − Anyám, sok-sok évvel ezelőtt, ezekkel a szavakkal sétált ki ugyanezen az ajtón. Megpróbáltam dühösen odavetni, majd fölrántottam az ajtót. −  Ez nem jött össze. Sajnálom, oké? Gyűlölöm Forksot, gyűlölöm, gyűlölöm!

Kegyetlen szavaim megtették a hatásukat − Charlie kővé dermedve állt az ajtóban, én pedig kirohantam az éjszakába. Iszonyatosan féltem, amíg átvágtam az üres udvaron. Ész nélkül rohantam a kocsimhoz, és közben úgy láttam, mintha egy sötét árny követne. Behajítottam a táskát az ülésre, és felrántottam az ajtót. A slusszkulcs már a gyújtásban volt.

   Holnap felhívlak! −  kiáltottam. Mindennél jobban szerettem volna, ha ott mindjárt elmagyarázhatok mindent Charlie-nak, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Gyorsan indítottam, és kikanyarodtam a ház elől.

Edward a kezem után nyúlt.

  Engedj a kormányhoz! − kérte, miközben a ház és Charlie eltűntek mögöttünk.

  Tudok vezetni! −  bizonygattam, és hullott a könnyem, mint a záporeső.

Edward váratlanul megragadta a derekamat, a lába lelökte az enyémet a gázpedálról. Odahúzott az ölébe, a kezemet lefeszegette a kormánykerékről, és egyszer csak ott ült a vezetőülésen. Közben a kocsi egy fél centit sem tért el az egyenestől.

  Te nem találnád meg a házat! − magyarázta.

Fények villantak mögöttünk. Szemem kitágult a rémülettől, ahogy hátranéztem.

  Csak Alice az! − nyugtatott Edward. Újra megfogta a kezemet. Nem tudtam kiverni a fejemből Charlie képét, ahogy ott áll az

ajtóban.

  És a nyomkereső?

  Hallotta a végét a színjátékodnak − mondta Edward komoran.

  És Charlie? − kérdeztem rettegve.

  A nyomkereső minket követett. Most is itt rohan mögöttünk. A testem hirtelen kihűlt.

  Le tudjuk rázni?

  Nem − felelte Edward, de azért gyorsított. A furgon tiltakozva felnyöszörgött.

A tervem egyszeriben nem tűnt olyan ragyogónak.

Hátrafele pislogtam Alice kocsijának reflektoraira, amikor a furgon megrázkódott, és egy sötét árny szökkent fel az ablak mellett.

Vérfagyasztó sikolyt hallattam, aztán Edward tenyere a számra tapadt.

  Csak Emmett az!

Elvette a kezét a számról, és átölelt.

   Minden rendben lesz, Bella! −  fogadkozott. −  A hajad szála sem fog görbülni!

Átszáguldottunk a kihalt városon az északi főút felé.

   Nem is tudtam, hogy ennyire torkig vagy a kisvárosi élettel − jegyezte meg Edward könnyedén, és mindjárt tudtam, hogy csak a figyelmemet akarja elterelni. −  Nekem úgy tűnt, egészen jól beilleszkedtél, különösen az utóbbi időben. Azzal hízelegtem magamnak, hogy sikerült egy kissé érdekesebbé tennem számodra az életet Forksban, de lehet, hogy tévedtem.

  Ronda dolog volt tőlem −  vallottam be, a térdemet bámulva. Nem mentem bele a játékba, nem hagytam, hogy Edward szórakoztasson. −  Ugyanazt mondtam, amit az anyám, amikor faképnél hagyta. Övön aluli ütés volt.

  Ne aggódj! Meg fog bocsátani!

Elmosolyodott egy kicsit, de a szeme komor maradt, mert látta rajtam a leplezetlen pánikot.

  Bella, hidd el, minden rendben lesz!

  Nem lesz rendben, ha egyszer nem lehetek melletted! − suttogtam.

  Pár napon belül újra együtt leszünk −  Szorosabban ölelt magához. −  És ne felejtsd el, a te ötleted volt!

  Ez volt a legjobb ötlet, naná, hogy az enyém! Válaszul halványan rám mosolygott.

  Miért kellett ennek így történnie? −  fakadtam ki. −  Miért éppen velem?

Edward sötéten bámult maga elé az útra.

  Az én hibám. Bolond voltam, hogy ekkora veszélynek tettelek ki! −  A hangjából csak úgy sütött a düh, de tudtam, hogy önmagára haragszik.

− Nem úgy értettem − erősködtem. − Ott voltam, amikor megérkeztek, na és? A másik kettőt csöppet sem izgattam. Miért döntött úgy ez a James, hogy éppen engem fog megölni? A világ tele van emberekkel, miért éppen én kellek neki?

Edward alaposan megfontolta a választ.

  Ma este szétnéztem a fejében −  kezdte halkan. −  Attól fogva, hogy észrevett, semmit sem tehettem, hogy megakadályozzam a történéseket. Részben a te hibád is! −  kacagott fanyarul. −  Ha nem lenne olyan észvesztően csodálatos az illatod, lehet, hogy ügyet sem vetett volna rád. És amikor védelmembe vettelek... hát, az sokat rontott a helyzeten. Nem szokott hozzá, hogy akár a legjelentéktelenebb dologban is keresztezzék az útját. Úgy gondol önmagára, mint vadászra, és semmi egyébre. Az élete egyet jelent a nyomkereséssel, és az a legfőbb vágya, hogy valami igazán komoly küzdelemben diadalmaskodjon. És akkor mi egyszerre csak tálcán kínáljuk neki a kihívást: harcosok egész csapata próbál mindenre elszántan megvédelmezni egyetlen, sebezhető személyt. Nem is hinnéd, mennyire magánkívül van most az örömtől. Ez a kedvenc játéka, és mi gondoskodtunk róla, hogy ez legyen élete legizgalmasabb vadászata − fejezte be Edward mélységesen undorodva. Aztán egy pillanatnyi szünet után még hozzátette: − De ha nem védelek meg, akkor ott helyben végzett volna veled.

   Azt hittem, a többiek számára nem olyan vonzó a szagom, mint neked.

− Nem is. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagy komoly kísértés mindegyiküknek. Ha a nyomkeresőt vagy bármelyiküket ugyanannyira vonzanád, mint engem, akkor ott helyben kitört volna a harc.

Összeborzongtam.

− Azt hiszem, nem maradt más hátra, meg kell ölnöm −  mormolta. − Carlisle-nak nem fog tetszeni a dolog.

Hallottam, hogy a kerekek átzötyögnek a hídon, bár a folyót nem láttam a sötétségben. Tudtam, hogy már egészen közel vagyunk a Cullen házhoz. Most kellett megkérdeznem.

− Hogyan lehet megölni egy vámpírt? Kifürkészhetetlen pillantással nézett rám.

  Csak egyféleképpen −  mondta váratlanul nyers hangon. − Ha foszlányokra szaggatod, és a darabjait elégeted.

− És vajon a másik kettő is beszállna a harcba?

− A nő biztosan. Ami Laurentet illeti, abban nem vagyok biztos. Ő nem áll szoros kapcsolatban a másik kettővel, csak azért van velük, mert így kényelmesebb neki. Ott a mezőn eléggé zavarba is hozta Jamest...

− De James és a nő... megpróbálnak majd megölni téged? − kérdeztem rekedten.

− Bella, nehogy énmiattam aggódj! Csak a saját biztonságoddal törődj, és kérlek... kérlek, ne csinálj semmi meggondolatlanságot!

− Még mindig követ minket?

− Igen. De a házat nem fogja megtámadni. Ma éjszaka biztosan nem. Edward bekanyarodott a láthatatlan felhajtóra. Alice követte. Közvetlenül a ház mellett álltunk meg. Odabent mindenütt égett

a villany, de az ablakokon kivetülő fény alig enyhítette a házat körülvevő erdő feketeségét. A furgon még meg sem állt, Emmett már nyitotta is az ajtaját, kirántott az ülésről, hatalmas mellkasához szorított, mint valami rögbilabdát, és rohant velem a házba.

Edwarddal és Alice-szal a sarkunkban berontottunk a nagy, fehér szobába. A többiek mind ott voltak, láthatóan már akkor felpattantak, amikor közeledni hallották a furgonomat. Laurent is ott állt közöttük. Emmett torkának mélyéből halk hörgés bugyborékolt elő, miközben lerakott Edward mellé.

  Követ minket! − közölte Edward, és fenyegetően meredt Laurentre.

Laurent boldogtalan képet vágott.

− Én is ettől féltem.

Alice odatáncolt Jasper mellé, és suttogott valamit a fülébe: ajka a hangtalan beszéd ütemére rezgett. Aztán kettesben felrohantak a lépcsőn. Rosalie utánuk nézett, aztán Emmetthez sietett. Gyönyörű szeméből figyelem sugárzott, ami vad dühvé vált, valahányszor önkéntelenül rám pillantott.

− Mire számíthatunk? −  kérdezte Carlisle fagyosan Laurenttől.

− Sajnálom − felelte az. −  Amikor a fiad megvédte a lányt, már akkor attól féltem, hogy nem lehet majd bírni vele.

− Nem tudod leállítani? Laurent megrázta a fejét.

− Semmi nem állíthatja le Jamest, ha egyszer beindult.

− Majd mi leállítjuk! − Emmett hangja semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy érti.

  Nem tudtok elbánni vele. Háromszáz éve, amióta élek, sose láttam hozzá foghatót. Aki ujjat húz vele, annak vége. Ezért is csatlakoztam az ő csapatához.

Az ő csapatához gondoltam, hát persze! A tisztáson úgy tettek, mintha Laurent lenne a falkavezér, de az nem volt egyéb puszta színjátéknál.

Laurent a fejét csóválta. Értetlenül méricskélt, aztán visszafordult Carlisle-hoz:

− Biztos vagy benne, hogy megéri?

Edward dühös ordításába beleremegett a ház. Laurent hátrahőkölt.

  Attól tartok, kénytelen leszel választani −  mondta Carlisle higgadtan, de ellentmondást nem tűrve.

Laurent azonnal megértette, mire gondol. Egy pillanatig töprengett. A pillantása sorra vette az összes jelenlévőt, aztán végigpásztázta a ragyogóan világos szobát.

  Kíváncsi lennék az életre, amit itt teremtettetek magatoknak. De nem akarok belekeveredni ebbe az egészbe. Semmi bajom veletek, de Jamesszel sem akarok szembefordulni. Azt hiszem, elindulok északnak, és megkeresem azt a klánt Delaniban. −  Egy pillanatig habozott. − Ne becsüljétek alá Jamest! Ragyogóan értelmes, és páratlanul élesek az érzékei. Ugyanolyan otthonosan mozog az emberi világban, mint ti, és nem fog szemtől szembe támadni... Sajnálom, de úgy látom, itt hamarosan elszabadul a pokol. Tényleg nagyon sajnálom! −  Lehajtotta a fejét, de láttam, hogy újabb, csodálkozó pillantást vet rám.

  Távozz békében! − felelte Carlisle szertartásosan. Laurent újra körbenézett, aztán az ajtóhoz sietett. A csönd nem tartott tovább egy másodpercnél.

  Milyen messze van? − Carlisle Edwardra nézett.

Esme már indult is: megérintett egy billentyűzetet a falon, amelyet addig észre se vettem, és az üvegfalat a következő pillanatban hatalmas fém redőnyök zárták el a külvilágtól. Leesett az állam.

  Olyan három mérföldnyire lehet a folyón túl: ott köröz, hogy a nő beérhesse.

  És mi a tervetek?

   Elcsalogatjuk valahová, és aztán Jasper és Alice gyorsan elviszik Bellát délre.

  És aztán?

   Amint Bella biztonságban van −  mondta Edward rettenetes hangon −, levadásszuk.

− Gondolom, nincs más választásunk −  bólintott Carlisle komoran. Edward Rosalie-hoz fordult.

  Vidd föl Bellát, és cseréljetek ruhát! −  parancsolt rá. Rosalie dühösen meredt rá.

− Miért tenném? − sziszegte. − Ki ő nekem? Azon kívül, hogy fenyegetést jelent, és te gondoskodtál róla, hogy veszélybe sodorjon mindnyájunkat!

Hátrahőköltem a hangjából áradó rosszindulattól.

  De Rose... − mormolta Emmett. A vállára tette a kezét, de Rosalie lerázta magáról.

Ismerve Edward indulatos természetét, tartottam a reagálásától. Nagy meglepetésemre Edward egyszerűen elfordult Rosalie-tól, mintha meg se hallotta volna, amit mondott, vagy mintha nem is létezne.

− Esme, te? − kérdezte nyugodtan.

− Hát persze − mormolta Esme.

Esme fél szívverésnyi idő alatt mellettem termett, könnyedén a karjába emelt, és felsiklott velem a lépcsőn. Meglepődni sem volt időm.

− Most mit csinálunk? −  kérdeztem levegő után kapkodva, amikor lerakott a földre egy sötét szobában, valahol a második emeleten.

− Megpróbáljuk összezavarni a szimatát. Hosszú távon nem működik, de segíthet, hogy biztonságban kijuttassunk innen! −  Esme ruhái a padlóra hullottak.

− Nem hiszem, hogy jó a méret... −  Szerencsétlenkedtem, de a következő pillanatban Esme leráncigálta rólam az inget a fejemen át. Gyorsan kibújtam a farmeremből. Esme a kezembe nyomott valami pólóféleséget. Igyekeztem nem belegabalyodni. Amikor ezt megoldottam, magamra rángattam Esme nadrágját is, de a lábamat nem tudtam kidugni, mert túl hosszú volt nekem. Esme ügyesen fölhajtotta alul néhányszor, hogy tudjak állni benne. Neki valahogy sikerült máris belebújnia az én ruhámba. Aztán kézen fogva visszahúzott a lépcsőhöz. Alice már ott állt, kezében egy kis bőrtáska. Két könyökömnél fogva megragadtak, jóformán a levegőbe emeltek, miközben lerohantak velem a lépcsőn.

Úgy tűnt, időközben odalenn minden elrendeződött. Edward és Emmett készen álltak az indulásra, Emmett súlyosnak tűnő hátizsákot vitt a vállán. Carlisle valamilyen apró tárgyat nyomott Esme kezébe. Megfordult, és Alice-nek is átnyújtott egy ugyanolyan mütyürt: egy parányi, ezüst mobiltelefont.

  Esme és Rosalie a te kocsidon mennek, Bella! −  mondta, miközben elhaladt mellettem. Bólintottam, és aggodalmasan Rosalie-ra sandítottam. Rosalie dacos arccal, sötéten nézett Carlisle-ra.

− Alice, Jasper! Ti a Mercedesszel mentek! Jól fog jönni délen a sötétített ablaküveg.

Alice és Jasper is bólintottak.

− Mi pedig a dzsippel megyünk!

Meglepődtem: eszerint Carlisle is Edwarddal tart. Hirtelen rádöbbentem, hogy ők fognak vadászni a nyomkeresőre, és belém nyilallt a félelem.

− Alice − kérdezte Carlisle −, bekapják a csalit?

Mindenki Alice-ra nézett. Alice lehunyta a szemét, és mozdulatlanná merevedett.

Végül kinyitotta a szemét.

− A ti nyomotokba szegődik. A nő a furgont követi. Ezután mi is el tudjuk hagyni a házat! −  mondta magabiztosan.

− Gyerünk! −  Carlisle a konyha felé indult.

Edward hirtelen mellettem termett. Acélkemény karjába kapott, és magához szorított. Mintha megfeledkezett volna a többiekről, akik ott álltak és minket figyeltek, fölemelt a földről, és az arcomhoz szorította az övét. Egyetlen röpke pillanatra hideg, kemény ajka az enyémre tapadt. Aztán már vége is volt. Leeresztett a földre, az arcom még mindig a két tenyere között... Gyönyörű szeme égette az enyémet.

Amint elfordult tőlem, a pillantása üres és élettelen lett.

Aztán már ott sem voltak.

Mi meg csak álltunk, a többiek tapintatosan másfele néztek, miközben a könnyek némán végigcsorogtak az arcomon.

A csönd sehogy sem akart véget érni, míg egyszer csak Esme telefonja vibrálni kezdett. A füléhez kapta.

  Most! − mondta. Rosalie nagy léptekkel a bejárat felé indult, ügyet sem vetve rám. Esme megérintette az arcomat, ahogy elhaladt mellettem.

   Vigyázz magadra! −  Még akkor is ott lebegett ez a mondat, amikor már kisurrantak az ajtón. Felnyekergett a furgonom, aztán lassan elhalkult a bömbölése.

Jasper és Alice álltak és vártak. Úgy tűnt, Alice még azelőtt a füléhez kapta a telefonját, hogy az jelzett volna.

  Edward azt mondja, a nő Esmét követi. Hozom az autót! − Azzal ugyanarra, mint Edward, ő is eltűnt a sötétben.

Jasper és én egymásra néztünk. Messze állt tőlem, a folyosó túlsó végén... a biztonság kedvéért.

  Nincs igazad −  mondta csöndesen.

  Hogyan? −  kérdeztem döbbenten.

  Érzem, hogy mit érzel most. Hidd el, igenis, érdemes mindezt vállalni a kedvedért!

  Nem, nem érdemes − motyogtam. − Nem érek annyit, amennyit kockáztatnak.

− Tévedsz − ismételte Jasper kedvesen.

Nem hallottam semmit odakintről, de a következő pillanatban Alice belépett a bejárati ajtón, és kitárt karral közeledett felém.

− Megengeded? − kérdezte.

− Te vagy az első, aki engedélyt kér! − mosolyogtam fanyarul. Ugyanolyan könnyedén kapott karcsú karjába, mint Emmett, védelmezően átkarolt, aztán kisüvítettünk az ajtón. A villanyt mindenütt égve hagytuk.