Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17.A játék

2010.01.03

17. A JÁTÉK

Az eső éppen akkor kezdett szemerkélni, amikor befordultunk az utcánkba. Egészen addig a legkisebb kétségem sem volt afelől, hogy velem marad abban a néhány köztes órában is, amelyet a való világban töltök.

És ekkor megpillantottam a Charlie felhajtóján parkoló fekete autót, egy viharvert, öreg Fordot − és Edward halkan, nyersen mormolt valamit, amit nem értettem.

Az eső elől az eresz alá húzódva ott állt Jacob Black, az apja tolószéke mögött. Billy arca kemény és szenvtelen volt, s amikor Edward leparkolt a járda mentén, Jacob is rosszkedvűen nézett ránk.

  Hát, ez keresztbe tett. − Edward halk hangjából csak úgy sütött a düh.
   Azért jött, hogy figyelmeztesse Charlie-t? − találgattam. Én inkább rémült voltam, mint dühös. Edward némán bólintott, és összehúzott szemmel viszonozta Billy pillantását az eső függönyén keresztül.

Igazán örültem, hogy Charlie még nem ért haza.

   Bízd ezt rám! −  kérleltem Edwardot. Sötét, kihívó tekintete megijesztett.

Nagy meglepetésemre bólintott.

   Igen, alighanem az lesz a legjobb. De légy óvatos! A gyerek semmit sem sejt az egészből!

Kissé felhúztam az orrom, amiért a „gyerek” szót használta.
  Jacob nem sokkal fiatalabb, mint én! − emlékeztettem. Rám nézett, a dühe hirtelen elpárolgott.
  Igen, tudom − biztosított egy mosollyal. Sóhajtozva a kilincsre tettem a kezem.
  Vidd be őket a házba − rendelkezett−, hogy el tudjak menni! Alkonyattájt érted jövök.
   Kéred a furgonom? − ajánlottam föl, de közben azon aggódtam, mit mondok majd Charlie-nak, hová lett a kocsi.

Edward legyintett.
  Gyalog gyorsabban hazaérek, mint ezzel a csotrogánnyal!
  Nem muszáj elmenned −  mondtam vágyakozva. Gyászos arckifejezésem láttán Edward felkacagott.
  De, ami azt illeti, muszáj. Ha sikerült megszabadulnod tőlük − sötét pillantást vetett a két Black felé −, még mindig ott van Charlie: fel kell készítened rá, hogy bemutatod neki az új fiúdat!

Szélesen elvigyorodott, mind a harminckét foga kivillant. Felnyögtem.
  Kösz szépen!
  Nemsokára visszajövök! −  ígérte csibészes, féloldalas mosolyával, melyet annyira szerettem. Újra a veranda felé pillantott, aztán előrehajolt, és gyorsan megcsókolt közvetlenül az állam alatt. A szívem egy pillanatra megállt, aztán vadul összevissza vert, és a szemem sarkából láttam, hogy Billy arca immár minden, csak nem szenvtelen, keze a tolószéke karfáját markolta.
  Nemsokára! −  hangsúlyoztam. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és kiléptem az esőbe.

Éreztem a hátamban Edward tekintetét, miközben majdnem futva tettem meg az utat a könnyű, szemerkélő esőben a verandáig.
  Hello, Billy! Szia, Jacob! − üdvözöltem őket olyan derűsen, amennyire csak tőlem telt. −  Charlie nincs itthon. Remélem, nem vártok túl régóta!
− Nem túl régóta −  mondta Billy fojtott hangon. Fekete szeme áthatóan meredt rám. − Csak ezt akartam odaadni neki. −  Az ölében pihenő barna papírzacskóra mutatott.
− Köszönjük! −  mondtam, bár fogalmam sem volt róla, mi lehet benne. − Nem jöttök be egy percre, hogy megszárítkozzatok?

Úgy tettem, mintha észre se venném, milyen feszült figyelemmel vizslat, ahogy kinyitom az ajtót, és előretessékelem őket.
  Ezt elvehetném esetleg? −  intettem a zacskó felé, és amikor megfordultam, hogy becsukjam az ajtót, engedélyeztem magamnak egy utolsó pillantást Edwardra. Ott várt, mozdulatlanul, a tekintete komoly.
− Talán be kellene tenni a hűtőbe! −  jegyezte meg Billy, mikor átadta nekem a zacskót. −  Harry Clearwater-féle házilag készített panír van benne sült halhoz, Charlie kedvence. A hűtőben szárazabb marad.
   Köszönjük! −  ismételtem, de ezúttal őszintén. −  Kezdtem kifogyni az ötletekből, hogyan készítsem el neki a halat, és ma este alighanem megint hoz egy újabb adagot.
   Már megint horgászni ment? −  Billy szeme ravaszul megcsillant. −  Odalenn, a szokott helyén? Lehet, hogy arra kerülök, és megkeresem.
  Nem − hazudtam gyorsan. −  Ma valami új helyre készült... fogalmam sincs, hová.

Észrevette arcomon a riadalmat, és gondolkodóba esett. −Jake − mondta lassan −, behoznád Rebecca legújabb fényképét a kocsiból? Azt is itt akarom hagyni Charlie-nak.
  Hol van? − Jacob durcásan bámulta a padlót.
  Azt hiszem, a csomagtartóban −  felelte Billy. −  Szerintem legalul lesz!

Jacob kikullogott az esőbe.

Billyvel némán néztük egymást. Néhány másodperc múlva a csönd kezdett kínossá válni, úgyhogy megfordultam, és elindultam a konyha felé. Billy követett: hallottam, ahogy a nedves kerekek megnyikordulnak a linóleumon.

Besuvasztottam a zacskót a hűtő már amúgy is zsúfolt, felső polcára, és szembefordultam vele. Billy barázdált arcából nem tudtam kiolvasni semmit.
   Charlie még sokáig nem jön haza! −  közöltem csaknem gorombán.

Bólintott, de nem mondott semmit.
  Még egyszer köszönöm a panírt −  részemről ez már célzatos volt.

Billy újra bólintott. Sóhajtva keresztbe fontam a karomat a mellemen.

Megérezhette, hogy felhagytam az udvariaskodással.
− Bella... − kezdte, aztán habozva elhallgatott. Vártam.
− Bella − kezdte újra −, Charlie az egyik legjobb barátom.
− Úgy vettem észre −  folytatta mély, dörmögő hangján, minden szót gondosan artikulálva −, hogy sok időt töltesz az egyik Cullen fiúval.
  Igen − ismételtem kurtán. Billy szeme összeszűkült.
− Lehet, hogy nem rám tartozik, de azt hiszem, ez nem túl jó ötlet.
  Igaz! −  vetettem oda keményen. −  Csakugyan nem tartozik! Ellenséges hangom hallatán fölvonta őszülő szemöldökét.
− Talán nem tudod, de a Cullen-családnak igen rossz híre van a rezervátumban.
−Ami azt illeti, tudok róla! − vágtam vissza keményen. Ez meglepte. −  De a rossz hírükre nem szolgálhattak rá, igaz? Mivel Cullenék soha be nem teszik a lábukat a rezervátumba, ugye? −  Láttam rajta: meghökkent, hogy ilyen nyíltan emlékeztettem a paktumra, amely megvédelmezte, ugyanakkor kötelezte is a törzsét.
  Ez igaz −  ismerte el, és óvatos pillantást vetett rám. − Úgy látom, te... sokat tudsz Cullenékről. Többet, mint hittem.

Farkasszemet néztem vele.
  Talán még annál is többet.

Elhúzta a száját, miközben fontolóra vette, amit mondtam.
  Talán igen −  ismerte el, de aztán megvillant a szeme, jelezve, hogy átlát rajtam. −  Na és Charlie is ilyen tájékozott, mint te?

Mi tagadás, megtalálta a rést a pajzson.
  Charlie nagyon kedveli Cullenéket − próbáltam kitérni a válasz elől. Billy nagyon jól értette, mit jelent ez a köntörfalazás. Az arcán szomorúságot láttam, meglepetést nem.
   Lehet, hogy nem tartozik énrám ez a dolog − mondta. − De talán Charlie-ra igen.
  Mivel elsősorban rám tartozik, annak eldöntése is rám tartozik, hogy Charlie-ra tartozik-e vagy sem, rendben?

Annyira igyekeztem, hogy semmi kompromittálót ne mondjak, hogy végül abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán megértette ezt a zavarosra sikeredett kérdést. De úgy tűnt, igen. Gondolkodott egy kicsit, miközben az eső a háztetőn kopogott −  más hang nem is törte meg a csöndet.
   Igen − adta meg magát végül. − Azt hiszem, ez is csak rád tartozik.

Felsóhajtottam.
  Kösz, Billy!
  De azért jól gondold meg, mit csinálsz, Bella! −  unszolt.
  Rendben − vágtam rá.

Billy összevonta a szemöldökét.
  Ezt úgy értettem, hogy ne csináld, amit csinálsz!

A szemében nem láttam semmi mást, csak irántam érzett aggodalmat, és nem tudtam mit felelni.

Ebben a pillanatban a bejárati ajtó hangosan bevágódott.
   Feltúrtam az egész kocsit, de nincs ott semmiféle fénykép! −  Jacob panaszos hangja előbb ért el hozzánk, mint ő maga. Pólója elázott, és a hajából is csöpögött a víz.
  Nahát... − horkant fel Billy, és mire megfordult a tolószékével, hogy szembenézzen a fiával, közönyös képet vágott. − Biztos otthon felejtettem.

Jacob teátrálisan pislogott a plafonra.
  Nagyszerű!
   Nos akkor, Bella, mondd meg Charlie-nak −  Billy elhallgatott egy pillanatra, mielőtt folytatta −, hogy beugrottunk egy kicsit!
  Megmondom −  motyogtam.
  Máris megyünk? − kérdezte Jacob meglepetten.
   Charlie ma későn jön haza! −  magyarázta Billy, miközben elgördült a székével Jacob mellett.  Ó... − Jacob csalódottnak tűnt. − Hát akkor, gondolom, majd legközelebb beszélgetünk, Bella.
  Persze − feleltem.
− Vigyázz magadra! − intett Billy. Nem feleltem.

Jacob kisegítette az apját az ajtón. Kurtán utánuk intettem, miközben gyors pillantást vetettem immár üres furgonomra, aztán még mielőtt elhajtottak volna, bevágtam az ajtót.

Egy percig csak álltam az előszobában, hallottam őket kitolatni és elhajtani. Nem moccantam, vártam, hogy csillapuljon az ingerültségem és a nyugtalanságom. Amikor a feszültség végre enyhült, fölmentem, hogy elegánsra hangolt délutáni szerelésem valami kényelmesebbre cseréljem.

Egy csomó felsőrészt felpróbáltam, de nem tudtam eldönteni, mire számítsak este. Minél többet gondoltam arra, ami vár rám, annál jelentéktelenebbnek tűnt az imént lezajlott incidens. Most, hogy sem Jasper, sem Edward nem volt a közelemben, szabad folyást engedtem korábban elfojtott reakcióimnak. Gyorsan letettem róla, hogy alkalomhoz illő öltözéket keressek − magamra kaptam egy régi flanelinget és egy farmert −, mert rájöttem, hogy úgyis dzsekiben leszek egész éjszaka.

Megszólalt a telefon, én meg ész nélkül rohantam fölvenni. Egyetlen hangra vágytam, minden más hang csak csalódást okozhatott. Közben tudtam, hogy ha ő akarna beszélni velem, akkor egyszerűen előtűnne a semmiből.

− Halló! − szóltam bele a kagylóba kifulladva.

− Bella? Én vagyok az! − hallottam Jessica hangját.

− Ó, szia, Jess! − Visszaküzdöttem magam a valóságba. Úgy tűnt, mintha nem is napokkal, hanem hónapokkal ezelőtt beszéltem volna utoljára Jessicával. − Milyen volt a bál?

− Fantasztikus! −  lelkendezett Jessica, és máris hozzáfogott, hogy percről percre elmesélje az előző estét. Én a megfelelő időpontokban felnyögtem, hogy: óh! és ah!, de nem nagyon sikerült odafigyelnem. Jessica, Mike, a bál, az iskola − most valahogy mindegyik lényegtelennek tűnt. Állandóan az ablakot lestem, próbáltam eldönteni, alkonyodik-e már a nehéz felhők mögött.

− Hallottad egyáltalán, amit mondtam, Bella? − kérdezte Jess ingerülten.

− Bocs, nem figyeltem. Mit mondtál?

− Azt, hogy Mike megcsókolt! Hát nem hihetetlen?

− Ez nagyszerű, Jess! −  helyeseltem.

  Na és te mit csináltál tegnap? −  szegezte nekem a kérdést Jessica, még mindig sértődötten, amiért nem mutattam az elvárt érdeklődést. Vagy azért, mert nem kértem, hogy részletezze.

− Semmi különöset. Kinn tébláboltam a szabadban, és élveztem a napsütést.

Hallottam, amint Charlie kocsija behajt a garázsba.

− Edward Cullen jelentkezett azóta?

Csapódott a bejárati ajtó, Charlie matatása hallatszott, ahogy elrámolja a horgászfelszerelését.

  Ööö... −  Fogalmam sem volt, mit adtam be neki legutóbb.

  Hello, kislány! − rikkantotta Charlie, miközben belépett a konyhába. Üdvözlésképpen odaintettem neki.

Jess meghallotta a hangját.

− Ja, hallom, apád is ott van. Semmi baj, majd holnap beszélgetünk. Akkor viszlát matekon!

   Viszlát, Jess! −  Letettem a kagylót. −  Szia, apu! −  mondtam. Charlie a kezét sikálta a mosogató csapjánál. −  Hol van a hal?

  Beraktam a hűtőbe.

   Megyek, kiveszek párat, mielőtt megfagyna. Billy itt járt ma délután, és hozott egy adag Harry Clearwater-féle panírt! −  Sikerült a hangomba némi lelkesedést csempésznem.

  Tényleg? − Charlie szeme felragyogott. − Az a kedvencem! Charlie összetakarított, én pedig nekiálltam vacsorát készíteni.

Nem telt bele sok idő, már ott is ültünk az asztalnál, és némán ettünk. Charlie-nak ízlett az étel. Én pedig törtem a fejem, hogyan hajtsam végre a megbízatásomat, próbáltam kitalálni, hogyan tudnám bedobni a témát.

   Mit csináltál ma egész nap? − Charlie kérdése rezzentett föl töprengésemből.

  Hát délután csak itt tébláboltam a ház körül... -Jobban mondva a délután egy igen kis részében, tettem hozzá gondolatban. Megpróbáltam szenvtelen hangon beszélni, de a gyomrom összeszorult. −  Délelőtt pedig átmentem Cullenékhoz.

Charlie kezéből kiesett a villa.

  Te Dr. Cullen lakásán jártál? − ámélkodott.

Úgy tettem, mintha nem venném észre, mennyire meghökkent. − Aha.

   De mi a csudát csináltál ott? − Még mindig nem vette föl a villáját.

  Hát igazából Edward Cullennel randizom ma este, és be akart mutatni előtte a szüleinek. − Charlie úgy festett, mint akit menten megüt a guta. −  Apu? Apu, jól vagy?

  Te Edward Cullennel találkozgatsz? −  mennydörögte. Hajjaj...

  Eddig azt hittem, kedveled Cullenéket!

  Túl öreg hozzád!

  Az osztálytársam! −  vetettem ellene, bár Charlie közelebb járt az igazsághoz, mint sejtette.

  Várjál csak... −  emelte fel a kezét. −  Melyik is az az Edwin?

   Edward. A legfiatalabb, akinek olyan vörösesbarna haja van. −  És aki gyönyörű, mint egy isten, folytattam magamban.

   Na jó, ez már valamivel... − hápogott − valamivel elfogadhatóbb, gondolom. Nem tetszik nekem az a nagy darab testvére. Biztosan nagyon rendes fiú, meg minden, de túl... érettnek tűnik hozzád. Ez az Edwin a fiúd?

  Edwardnak hívják, apu.

  Udvarol?

  Valami olyasmi.

   A minap még azt mondtad, nincs a városban olyan fiú, aki érdekelne! − De közben újra felvette a villáját, úgyhogy a nehezén túljutottunk.

  Edward nem is a városban lakik.

Lesújtó pillantást vetett rám, de közben tovább rágott.

  És különben is −  folytattam −, még nagyon kezdeti stádiumban van a dolog. Úgyhogy ne is hozzál zavarba ezzel az udvarlás-szöveggel, jó?

− Mikor jön érted?

− Pár percen belül itt lesz.

− És hová akar vinni téged? Hangosan felnyögtem.

− Tisztára, mint a spanyol inkvizíció. Baseballozni fogunk a családjával.

A homloka ráncba szaladt, de aztán felkuncogott.

− Azt akarod mondani, hogy baseballozni fogsz? Te?

− Hát, azt hiszem, többnyire inkább csak nézni fogom.

  Te nagyon odalehetsz ezért a fiúért! − jegyezte meg gyanakodva.

Fölsóhajtottam, és égnek emeltem a szememet, hogy érzékeltessem vele, képtelenségeket beszél.

Ekkor meghallottam a motorzajt, Edward kocsija megállt a házunk előtt. Felpattantam, és hozzáfogtam, hogy elmosogassak.
− Hagyd csak, most az egyszer én is elmosogathatok. Úgyis túlságosan elkényeztetsz!

Megszólalt a csengő, és Charlie a bejárathoz masírozott, velem a sarkában.

Eddig észre se vettem, hogy zuhog odakint. Edward ott állt a veranda lámpájának fénykörében, és úgy festett, mint egy esőkabátot reklámozó férfi modell.
− Gyere beljebb, Edward!

Fellélegeztem, hogy Charlie mégsem tévesztette el Edward nevét.
  Köszönöm, Swan rendőrfőnök úr! −  mondta Edward tiszteletteljes hangon.
  Szólíts nyugodtan Charlie-nak! Add csak ide a dzsekidet, fölakasztom.
− Köszönöm, uram.
− Foglalj helyet, Edward! Grimaszt vágtam.

Edward könnyedén leereszkedett az egyetlen székre, így én kénytelen voltam Swan rendőrfőnök mellé ülni a díványra. Gyorsan Edwardra öltöttem a nyelvem, ő pedig válaszként rám kacsintott Charlie háta mögül.
− Hallom, baseballmeccsre viszed a lányomat! −  Talán csak Washington államban nem tűnik fel senkinek, hogy a szakadó eső nemigen kedvez a szabadtéri sportoknak.
  Igen, uram, úgy tervezzük! − Edward szemlátomást nem lepődött meg rajta, hogy megmondtam apámnak az igazat. Persze, lehet, hogy kihallgatott bennünket.
− Hát nem semmi, hogy ilyesmire rá tudtad venni! −  Charlie felnevetett, és Edward is vele kacagott.
− Oké! −  pattantam fel. −  Most már eleget humorizáltatok az én rovásomra. Akár mehetünk is! − Kisiettem az előszobába, és fölvettem a dzsekimet. Apám és Edward követtek.
− De ne maradj túl sokáig, Bell!
− Ne aggódjon, Charlie, korán hazahozom! − ígérte Edward.
− Aztán vigyázz a lányomra, rendben? Felnyögtem, de azok ketten tudomást sem vettek rólam.
− Biztonságban lesz velem, uram, ezt megígérem.

Charlie nem kételkedhetett Edward őszinteségében, mert az csak úgy sütött minden szavából.

Méltóságteljesen kivonultam. Mindketten nevettek, Edward elindult utánam.

A verandán földbe gyökerezett a lábam. Furgonom mögött egy dzsip állt, egy valóságos szörnyeteg. A kereke magasabban volt, mint a derekam. A fényszórókat meg a hátsó lámpákat fémrács védte, az ütközőhöz négy jókora reflektort erősítettek. A motorháztető vörösen csillogott. Charlie halkan füttyentett.
  Ne felejtsd el bekapcsolni a biztonsági övet! − Csak ennyit bírt kinyögni.

Edward követett az utasülés felőli ajtóhoz, és kinyitotta előttem. Felmértem, milyen távol van az ülés, és ugráshoz készülődtem. Edward felsóhajtott, aztán egy kézzel felemelt. Szívből reméltem, hogy Charlie nem vette észre.

Miközben normális, emberi tempóban megkerülte a kocsit, hogy a volánhoz üljön, megpróbáltam bekapcsolni a biztonsági övet. De túlságosan sok szíjat-csatot találtam.
  Mi ez a sok izé?
  Terepautózásra kitalált biztonsági hám.
  Hűha!

Megpróbáltam összehozni a megfelelő csatot a megfelelő szíjjal, de nem volt könnyű dolgom. Edward megint sóhajtott, és odahajolt, hogy segítsen. Hálát adtam az égnek, amiért olyan sűrűn esik, hogy alig látom Charlie-t és a verandát. így ő sem láthatta, ahogy Edward keze megpihen a nyakamon, és végigsimítja a kulcscsontomat. Fölhagytam a próbálkozással, hogy hasznossá tegyem magam, ehelyett arra koncentráltam, hogy ne ájuljak el.

Edward végül indított, és a motor dorombolva életre kelt. Hamar magunk mögött hagytuk a házat.
  Milyen... ühm... nagy dzsiped van!
  Emmetté. Gondoltam, nem szeretnéd futva megtenni az egész utat.
  Hol tartjátok ezt a valamit?
  Az egyik melléképületet garázzsá alakítottuk.
− Te nem akarod bekapcsolni a biztonsági övedet? Hitetlenkedő pillantást vetett rám.

Aztán hirtelen leesett a tantusz.
− Azt mondod, az egész utat? Vagyis egy részét mégiscsak futva fogjuk megtenni? − A hangom néhány oktávval magasabbra csúszott a megszokottnál.

Magabiztosan elvigyorodott.
− Te nem fogsz futni.
− Azt nem, viszont hányingerem lesz.
− Csak tartsd csukva a szemed, és nem lesz semmi bajod! Az ajkamba harapva próbáltam leküzdeni a pánikot. Odahajolt hozzám, hogy csókot nyomjon a fejem búbjára, aztán felnyögött. Értetlenül néztem rá.
− Olyan jó illatod van az esőben! −  panaszolta.
− A szó jó vagy rossz értelmében? −  kérdeztem óvatosan. Felsóhajtott.
− Mindkettőben, mindig mindkettőben!

Nem tudom, miként találta meg az utat abban a sötétben és zuhogó esőben, de valahogy mégis sikerült rábukkannia egy mellék-útra, mely inkább hegyi ösvény volt. Hosszú ideig megnyikkanni sem bírtam, úgy pattogtam le-föl az ülésen, mint egy légkalapács. Edward azonban élvezte a dolgot, egész úton vigyorgott.

Aztán elértük az ösvény végét: a fák a dzsip három oldalán áthatolhatatlan, zöld falat alkottak. Az eső már csak szemerkélt, és pillanatról pillanatra enyhült, az ég mind nagyobb foltokban derengett elő a felhők mögül.
− Sajnálom, Bella, innentől gyalog kell mennünk.
− Tudod mit? Inkább itt megvárlak.
− Hová lett a bátorságod? Ma délelőtt még nagy volt a szád.
   Még nem hevertem ki a legutóbbit. −  Létezik, hogy az csak tegnap történt?

Egy szempillantás alatt az oldalamnál termett, és a szíjakat kezdte kioldozgatni.
  Ezt majd én megoldom, te csak menj! −  tiltakoztam.
  Hmmm... − mondta eltöprengve, miközben gyorsan befejezte kiszabadításomat. − Úgy látom, módosítanom kell némileg a memóriádat...

Mielőtt felelhettem volna, kirántott a dzsipből, és talpra állított odakinn. Már csak alig-alig szemerkélt, Alice-nak igaza volt.
  Módosítani? A memóriámat? − Ideges lettem.
  Valami olyasmi! − Merően nézett rám, de szemében vidámság csillogott. A fejem két oldalán a dzsipnek támaszkodott, és előrehajolt, amivel arra kényszerített, hogy az ajtóhoz préselődjek. Még közelebb hajolt, az arca néhány ujjnyira volt az enyémtől. Nem volt hová menekülnöm.
  Mondd csak −  lehelte, amikor az illata már kezdte összezavarni a gondolataimat −, mitől is félsz tulajdonképpen?
   Hát, például attól, hogy nekimegyünk egy fának... −  Nagyot nyeltem. −  ... meg attól, hogy meghalok. És hogy hányni fogok.

Elfojtott egy mosolyt. Aztán lehajtotta a fejét, és hideg ajkával gyöngéden megérintette a gödröcskét a nyakam tövénél.
  Még most is félsz? −  mormolta bele a bőrömbe.
  Igen. −  Keményen próbáltam koncentrálni. −  Attól, hogy fának ütközünk, és a hányingertől.

Az orra hegye végigsúrolta a bőrömet a nyakamtól az állam hegyéig. A lélegzete csiklandozott.
  És most? − suttogta bele az államba.
  Fák! − ziháltam. − Tengeribetegség!

Megcsókolta a szemhéjamat.
− Bella, ugye nem gondolod komolyan, hogy én nekimegyek egy fának?
− Te nem, de én igen! − mondtam nem túl nagy meggyőződéssel. Edward észrevette, hogy a győzelem küszöbén áll.

Lassan végigcsókolta az arcomat, aztán megállt, pontosan a szájam sarkánál.
Hagynám, hogy egy fa ártson neked? − Az ajka leheletfinoman súrolta reszkető alsó ajkamat.
− Nem −  nyögtem. Volt még egy második része is zseniális védőbeszédemnek, de az valahogy nem akart az eszembe jutni.
  Na látod! −  mondta, és az ajka lassan az enyémre csúszott. −  Nincs mitől félni, igaz?
− Nincs − sóhajtottam, és megadtam magam.

Ekkor a két tenyere közé fogta az arcomat, majdnem durván, és istenigazában csókolni kezdett, ajka szorosan tapadt az enyémhez.

Nincs mentségem arra, amit tettem. Igazán több eszem lehetett volna. És mégsem tudtam megállni, hogy ugyanúgy reagáljak, mint az első alkalommal. Ahelyett, hogy szép nyugodtan, mozdulatlanul álltam volna, a karom önkéntelenül Edward nyakára fonódott, és a testem hirtelen hozzátapadt az ő kőszobor alakjához. Sóhajtottam, és elnyílt az ajkam.

Edward hátratántorodott, és lesöpörte magáról a karomat.

− Az ördögbe is, Bella! −  tört ki, zihálva. −  Te leszel a halálom, esküszöm, hogy az leszel!

Előredőltem, és megtámaszkodtam a térdemen, nehogy elessek.

− De hiszen te elpusztíthatatlan vagy! − motyogtam levegő után kapkodva.

− Én is azt hittem, amíg veled nem találkoztam. És most menjünk innét, mielőtt valami igazán nagy butaságot csinálok! − dörmögte.

A hátára vetett, ahogy előző nap is tette, de úgy éreztem, külön erőfeszítésébe kerül, hogy olyan gyöngéd legyen, mint amilyen volt. Átkulcsoltam lábammal a derekát, a karommal meg olyan szorosan átfontam a nyakát, hogy majdnem megfojtottam.

− El ne felejtsd behunyni a szemed! − intett szigorúan. Gyorsan beletemettem az arcomat a lapockájába meg a tulajdon

karomba, és szorosan lehunytam a szemem.

És jóformán észre sem vettem, hogy megmozdulunk. Éreztem, hogy suhan a levegőben, de olyan simán, mintha csak sétált volna. Néha elfogott a kísértés, hogy kukucskáljak: most is úgy repül-e az erdőn keresztül? De ellenálltam, nem érte volna meg azt a rettenetes szédülést. Beértem annyival, hogy figyeltem, amint egyenletesen ki-be lélegzik.

Észre sem vettem, hogy megálltunk, míg hátra nem nyúlt, hogy megérintse a hajam.

  Megérkeztünk, Bella!

Végre ki mertem nyitni a szemem, csakugyan egy helyben álltunk. Nagy nehezen lefejtettem Edwardról megmerevedett karomlábam, és kecsesen fenékre estem.

  A francba − fújtam a nedves földre huppanva.

Edward szemlátomást nem tudta eldönteni, az előbbiek miatt mérgelődjön-e még, vagy nyugodtan szórakozzon rajtam. De aztán látványom eldöntötte a dolgot, és harsány kacagásra fakadt.

Föltápászkodtam, rá se néztem, miközben lesöpörtem a dzsekimre tapadt földet és páfrányt. Edward ezen csak még jobban nevetett. Bosszús, ámde öles léptekkel indultam az erdő felé. A következő pillanatban ott éreztem Edward karját a derekamon.

  Hová mész, Bella?

   Baseballmeccset nézni. Téged, úgy látom, már nem érdekel a játék, de a többiek biztosan nélküled is remekül szórakoznak majd.

  Rossz irányba indultál.

Megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. Elkapta a derekamat.

  Ne mérgelődj már, tényleg nem tudtam megállni nevetés nélkül. Látnod kellett volna, milyen képet vágtál! −  Megint kuncogni kezdett, de aztán erőt vett magán.

  Aha, szóval kizárólag neked szabad mérgelődnöd? −  ripakodtam rá.

  Én nem voltam rád mérges.

  „Bella, te leszel a halálom!” − idéztem savanyúan.

  Ez egyszerű ténymegállapítás volt.

Megint el akartam fordulni tőle, de szorosan tartott.

  Dühös voltál! −  kötöttem az ebet a karóhoz.

  Igen.

  De az előbb még azt mondtad...

  Hogy nem rád voltam dühös. Hát nem látod, Bella? −  Hirtelen nagyon komoly lett, minden incselkedés eltűnt a hangjából. −  Hát nem érted?

  Mit kellene megértenem? − kérdeztem. Hirtelen hangulatváltozása sokkal jobban összezavart, mint a szavai.

  Sose vagyok dühös rád... hogy is lehetnék? Valakire, aki ilyen bátor, bizalommal teli... melegszívű, mint te.

   De akkor miért? −  suttogtam, azokra az alkalmakra gondolva, amikor hirtelen támadó, sötét rosszkedvében eltaszít, s amit én mindig úgy értelmeztem, hogy dühös rám, és teljes joggal.

Dühös a gyöngeségem, a lassúságom, a kiszámíthatatlan emberi reakcióim miatt...

Óvatosan a két tenyere közé fogta az arcomat.

− Saját magamra vagyok dühös − mondta lágyan. − Azért, mert úgy látom, képtelen vagyok rá, hogy ne tegyelek ki komoly veszélynek. A puszta létezésemmel veszélybe sodorlak. Néha valósággal gyűlölöm magamat. Erősebbnek kéne lennem, képesnek arra, hogy...

Befogtam a tenyeremmel a száját.

− Ne!

Megfogta a kezemet, elvette az ajkáról, de az arcához simította.

  Szeretlek − mondta. − Gyönge mentség arra, amit teszek, de azért igaz.

Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan kimondta: szeret. Ő talán nem volt ennek tudatában, de én annál inkább.

− Most pedig, légy szíves, próbálj rendesen viselkedni! − kérte, aztán lehajolt, és az ajka lágyan súrolta az enyémet.

Illedelmesen, mozdulatlanul álltam. Aztán felsóhajtottam.

  Megígérted a rendőrfőnöknek, hogy korán hazaviszel, nem emlékszel? Úgyhogy jobb, ha most megyünk.

− Igenis, hölgyem!

Szomorkásán elengedte a derekamat, csak a kezemet fogta továbbra is. Elindultunk a magas, nedves páfrányok és mohával borított fatörzsek között, megkerültünk egy vaskos kanadai fenyőt, és már ott is voltunk egy hatalmas, hegylánccal körbevett nyílt mező peremén. Kétszer akkora volt, mint a legnagyobb baseballstadion.

A többiek már mind ott voltak: Esme, Emmett és Rosalie egy kopár sziklanyúlványon ültek úgy százlépésnyire. Jóval távolabb Jasper és Alice, legalább negyed mérföld távolságra álltak egymástól, és úgy tűnt, ide-oda dobálnak valamit, de labdát egyáltalán nem láttam. Carlisle mintha éppen a pályát jelölte volna ki, de hogy a csudába lehetnek olyan messzire egymástól?

Amikor előléptünk a fa mögül, a sziklán ülő három alak felállt. Esme elindult felénk. Emmett követte, de előbb még hosszú pillantást vetett Rosalie hátára. Rosalie kecsesen fölemelkedett, aztán nagy léptekkel megindult a mező felé, ránk se nézve. A gyomrom kínosan görcsbe rándult.

− Téged hallottunk az előbb, Edward? − kérdezte Esme.

− Mintha egy medve fuldokolt volna − vigyorgott Emmett. Tétován Esmére mosolyogtam.

− Igen, ő volt az.

− Bella megnevettetett, ha nem is szándékosan −  közölte Edward, visszaadva a kölcsönt.

Alice szaladni, jobban mondva táncolni kezdett felénk. A lábunktól hajszálnyira kecsesen lefékezett.

− Idő van −  jelentette be.

Amint kimondta, a mennydörgés moraja rázta meg az erdőt, aztán a vihar nagy csattanással nyugatnak fordult, a város felé.

− Félelmetes, mi? −  kérdezte Emmett barátságosan, és rám kacsintott.

− Gyerünk már! −  Alice Emmett keze után nyúlt, és elszáguldottak a túlméretezett pálya felé. Alice úgy szökellt, mint egy gazella. Emmett majdnem ugyanolyan kecsesen és éppen olyan gyorsan futott, bár róla senkinek nem gazella jutott az eszébe.

− Akarsz látni egy igazi, jó kis meccset? − kérdezte Edward élénken ragyogó szemmel.

Megpróbáltam kellőképpen lelkesedni:

− Hajrá, mieink!

Edward összeborzolta a hajamat, aztán a másik kettő nyomába eredt. Ő sokkal lendületesebb volt náluk, inkább egy gepárdra emlékeztetett, és egykettőre beérte őket. Olyan kecsesen és erőteljesen mozgott, hogy a látványtól elállt a lélegzetem.

− Lemenjünk? − kérdezte Esme lágy, dallamos hangon. Csak ekkor döbbentem rá, hogy tátott szájjal bámulok Edward után. Gyorsan összekaptam magamat, és bólintottam. Esme változatlanul tartotta köztünk a két lépés távolságot − azért ilyen óvatos, mert nem akar megijeszteni? Hozzám igazította a lépteit, és semmi jelét nem adta, hogy zavarná ez a lassú tempó.

− Te nem játszol? − kérdeztem szégyenlősen.

− Nem, én inkább bíráskodom és ügyelek, hogy tisztességesen játsszanak − magyarázta.

− Mert különben csalnának?

− Mi az hogy! Hallanod kellene, hogy vitatkoznak egymással. Bár ami azt illeti, szerintem jobb, ha nem hallod, még azt hinnéd, egy farkasfalka nevelte őket!

− Ez úgy hangzott, mintha az én anyukám mondta volna! − nevettem meglepetten.

Esme is kacagott.

− Hát tényleg, sok szempontból a gyerekeimnek tekintem őket. Soha nem tudtam egészen elfojtani az anyai ösztöneimet. Edward nem mondta, hogy volt egy gyerekem, aki meghalt?

− Nem −  mormoltam döbbenten, és kapkodva találgattam, melyik életére is gondolhat.

  Igen, ő volt az első és egyetlen kisbabám. Csak pár napig élt szegényke − sóhajtott. −  A halála összetörte a szívemet, azért is ugrottam le arról a szikláról, tudod −  tette hozzá tárgyilagosan.

− Edward csak annyit mondott, hogy le., le... leestél −  dadogtam.

  Hiába, Edward igazi gentleman! − Elmosolyodott. − Edward volt az első az új fiaim közül. Mindig is így gondoltam rá, bár ha úgy vesszük, idősebb nálam. − Melegen mosolygott. − Ezért is örülök annyira, hogy megtalált téged, drágám! − Ez a becéző megszólítás Esme szájából egészen természetesen hangzott. − Olyan sokáig volt magányos farkas... Fájt látni, hogy annyira egyedül van!

  Szóval akkor nem bánod? −  kérdeztem tétován. −  Azt, hogy én... nem a megfelelő személy vagyok számára?

− Nem − felelte elgondolkodva. −  Ha egyszer te kellesz neki... Valahogy majd elrendeződnek a dolgok −  mondta, de a homloka ráncba szaladt az aggodalomtól. Újra felhangzott a mennydörgés.

Esme megállt: úgy látszik, elértük a pálya szélét. A játékosok már felálltak. Edward volt a legtávolabb, a mező bal oldalán, Carlisle az első és második alappont között állt, a labda pedig Alice-nál − ő volt a dobó.

Emmett egy alumínium ütőt lóbált, olyan lendülettel, hogy szinte nem is látszott mozgás közben. Mire rájöttem, hol a posztja, már ott is termett a helyén − bár szerintem képtelenül messze a dobótól. Jasper néhány lépésnyire mögötte állt, ő volt a másik csapat fogójátékosa. Természetesen egyikük sem viselt kesztyűt.

− Rendben! −  kiáltotta Esme olyan tisztán csengő hangon, hogy még Edwardnak is hallania kellett, akármilyen messze volt is. − Dobás indul!

Alice egyenesen állt, megtévesztően mozdulatlanul. Az ő stílusa, úgy tűnt, a lopakodás, nem a megfélemlítő rámenősség. Két kézzel tartotta a labdát, derékmagasságban, aztán hirtelen, ahogy a kobra lesújt, jobb keze előrelendült, és a labda Jasper tenyerében csattant.

− Ez akkor most strike volt? − kérdeztem suttogva Esmét.

− Ha nem érte az ütő, akkor igen − felelte.

Jasper visszahajította a labdát Alice tenyerébe. Alice megengedett magának egy gyors vigyort. Aztán a keze újra meglendült.

Ez alkalommal az ütőnek sikerült idejében eltalálnia a szinte láthatatlan labdát. Az ütközés fülsiketítő volt: a hegyek visszaverték a hangokat −  most értettem csak meg, miért várták meg a vihart, hogy elkezdjenek játszani.

A labda meteorként száguldott a pálya fölött, és eltűnt az erdőben.

− Ebből hazafutás lesz − mormoltam.

− Várd ki a végét! −  figyelmeztetett Esme. Fölemelt kézzel, feszülten figyelt. Emmettből csak egy elmosódó, alappontok körül cikázó csík látszott, Carlisle ott rohant a nyomában. Edwardot sehol sem láttam.

  Kint van! − kiáltotta Esme tisztán csengő hangon. Hitetlenkedve bámultam, amint Edward előszökken a fák közül, felemelt kezében a labdával, és olyan szélesen vigyorog, hogy még onnan messziről is látni lehet.

  Emmett ütései a legerősebbek − magyarázta Esme −, de Edward fut a leggyorsabban.

A meccs folytatódott, én meg csak bámultam. A labda olyan elképesztő gyorsasággal repkedett ide-oda, és a játékosok olyan hihetetlen tempóban száguldottak körbe a pályán, hogy lehetetlen volt szemmel követni őket.

Közben rájöttem, hogy még valamiért vártak a játékkal addig, amíg ki nem tört a vihar: Jasper, amikor megpróbálta kikerülni Edwardot, aki soha nem hibázott, Carlisle felé ütött egy földi labdát. Carlisle belerohant a labdába, aztán versenyt futott Jasperrel az  első  alappontig.  Amikor  összeütköztek,  mintha  két  súlyos sziklatömb csattant volna egymáshoz. Felugrottam ijedtemben, de aztán láttam, hogy a hajuk szála se görbült.

  Semmi baj! − kiáltotta Esme nyugodt hangon.

Emmették vezettek egy ponttal −  Rosalie-nak sikerült körberepülnie a bázisokat, miután megérintette Emmett egyik hosszú, repülő labdáját −, amikor Edward megkapta a harmadik „out”-ját és ki kellett állnia a játékból. Odafutott hozzám, és csak úgy vibrált az izgalomtól.

  No, mi a véleményed?

  Egy dolog biztos. Többé képtelen leszek végigülni az unalmas, öreg Major League baseballmeccseit.

  Mert eddig olyan sokszor végigülted! −  nevetett.

  Kicsit csalódott vagyok −  ugrattam.

  De miért? − kérdezte értetlenül.

  Olyan szép lett volna, ha kiderül, hogy van legalább egy dolog a világon, amit nem csinálsz tökéletesebben minden más földi halandónál!

Rám villantotta azt a bizonyos féloldalas mosolyát.

  Én jövök! − mondta, azzal eliramodott a hazai bázis felé.

Okosan játszott, alacsonyan tartotta a labdát, kívül Rosalie mindig tettre kész kezének hatósugarán, és villámgyorsan két bázis előnyre tett szert, mielőtt még Emmett újra játékba hozhatta volna a labdát. Carlisle egyet olyan messzire elütött − majd belesüketültem −, hogy ő is, Edward is megtették a teljes kört. Alice kecsesen gratulált mindkettőnek egy-egy pacsival.

A továbbiakban az eredmény minduntalan változott, ők pedig utcakölyköket megszégyenítő szidalmakat vagdostak egymás fejéhez. Esme időnként rájuk förmedt, hogy viselkedjenek tisztességesen. A mennydörgés tovább robajlott a távolban, de mi szárazon megúsztuk, ahogy Alice jósolta.

Carlisle-ra került az ütés sora, Edward volt a fogó, amikor Alice hirtelen fölszisszent. Én persze Edwardot bámultam, mint rendesen, így tűnt fel, hogy hirtelen Alice-ra néz. Amikor tekintetük összeakadt, szikra villant ide-oda kettejük között, és Edward abban a másodpercben mellettem termett, még mielőtt a többiek bármit is kérdezhettek volna.
  Mi történt, Alice? −  Esme hangja megfeszült.
   Nem tudom megmondani... Nem láttam tisztán −  suttogta Alice.

Ekkor már mindannyian köréje gyűltek.
  Mi a baj, Alice? −  kérdezte Carlisle nyugodtan.
  Gyorsabban haladnak, mint hittem. Most látom, hogy rosszul mértem fel a távolságot −  mormolta.

Jasper védelmezőén föléje hajolt.
 Mi változott? −  kérdezte.
   Meghallották, hogy játszunk, útirányt változtattak − felelte Alice bűnbánóan, mintha önmagát tenné felelőssé azért, ami megijesztette, bármi legyen is az.

Hét fürge szempár villant rám, és fordult el rólam a következő pillanatban.
  Mennyi időnk van? −  kérdezte Carlisle Edwardhoz fordulva. Láttam Edward arcán, hogy egy pillanatig nagy erőfeszítéssel

összpontosít.
   Kevesebb, mint öt perc. Szaladnak. Játszani szeretnének − mondta komor arccal.
  Elég annyi idő? −  Carlisle pillantása megint felém villant.
  Nem, úgy nem, hogy közben viszem... −  félbehagyta a mondatot. − Különben is, ha valamire végképp nincs szükségünk, hát arra, hogy szagot fogjanak, és vadászni kezdjenek.
  Hányan vannak? −  faggatta Emmett Alice-t.
  Hárman − felelte Alice kurtán.
   Hárman! − horkant fel Emmett gúnyosan. −  Hát akkor csak jöjjenek!

És úgy megfeszítette vaskos karját, hogy kidagadtak rajta acélizmai.

Egy hosszúnak tetsző másodperc töredékéig Carlisle habozott. Csak Emmett tűnt teljesen nyugodtnak: a többiek aggódva várták Carlisle döntését.
   Egyszerűen folytassuk a játékot! −  határozott végül Carlisle. A hangja hűvös volt és fegyelmezett. − Alice azt mondja, csak kíváncsiak.

Mindez pár pillanat alatt zajlott le, és mivel nagyon figyeltem, a javát hallottam is, bár azt már nem értettem, mit kérdezett Esme Edwardtól némán mozgó ajakkal. Csak annyit láttam, hogy Edward kissé megrázza a fejét, és Esme arcát elönti a megkönnyebbülés.
  Most te leszel a fogó, Esme −  közölte Edward. −  Én pedig a bíró! −  És lecövekelt mellettem.

A többiek visszatértek a mezőre, és éberen pásztázták a sötét erdőt. Alice és Esme is a közelembe húzódott.
  Ereszd le a hajad! −  mondta Edward halk, színtelen hangon. Engedelmesen kihúztam a gumit a lófarkamból, és megráztam a

fejem, hogy a hajam körben a vállamra hulljon. Kimondtam, ami már eddig is nyilvánvaló volt:
  Erre tartanak.
   Igen. Állj nagyon nyugodtan, maradj csendben, és kérlek, el ne mozdulj mellőlem! − Igyekezett leplezni a hangjában bujkáló feszültséget, de azért én meghallottam. Előrekotorta a hajamat, az arcom két oldalára.
− Ez nem sokat segít − mondta Alice lágyan. −  Én a mező túloldaláról is éreztem az illatát.
− Tudom! − felelte Edward tehetetlen ingerültséggel.
− Mit kérdezett tőled Esme? −  suttogtam. Edward habozott egy pillanatig.
− Hogy szomjasak-e −  morogta végül vonakodva.

Teltek a másodpercek: a játék most már csak tessék-lássék folytatódott. Senki sem mert keményebben ütni, Emmett, Rosalie és Jasper is csak a belső négyszögben ődöngtek. Időről időre az agyamat megbénító félelem ellenére észrevettem, hogy Rosalie engem néz. A pillantása kifejezéstelen volt, de abból, ahogy a száját elhúzta, sejtettem, hogy dühös lehet.

Edward már egyáltalán nem figyelt a játékra, az erdőt pásztázta.
− Sajnálom, Bella! −  hajtogatta lázasan. −  Ostobaság volt, és felelőtlenség, hogy ilyesminek tettelek ki. Annyira sajnálom!

Hirtelen elakadt a lélegzete, mereven pásztázta a mező jobb szélét. Fél lépést tett oldalazva, hogy eltakarjon az érkezők elől.

Carlisle, Emmett és a többiek is ugyanarra fordultak, nyilván ők is hallották, amit az én fülem még nem: a közeledő léptek zaját.