Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


16.Carlisle

2010.01.03

16. CARLISLE

Edward visszavezetett az ajtóhoz, amely Carlisle rendelőjébe nyílt. A küszöbön megtorpantunk, de máris hallottuk odabentről Carlisle hangját.

  Szabad!

Edward benyitott a magas mennyezetű szobába. A nagy ablakok nyugat felé néztek. A falak itt is fával burkolva −  már ahol egyáltalán látni lehetett a falat, ugyanis nagy részét roskadozó könyvespolcok takarták − több könyv tornyosult itt fölém, mint amennyit valaha is könyvtáron kívül láttam.

Carlisle egy bőr karosszékben ült egy hatalmas mahagóni íróasztal mögött. Éppen egy könyvjelzőt helyezett a kezében tartott, vaskos kötet lapjai közé. A szoba pont úgy festett, amilyennek az egyetemi dékánok irodáját képzeltem − csak Carlisle látszott túl fiatalnak ahhoz, hogy dékán lehessen.

  Miben segíthetek? − kérdezte nyájasan, és fölemelkedett a helyéről.

   Szeretném megismertetni Bellával a történetünk egy részét −  mondta Edward. −  Vagyis igazából a te történetedet.

  De igazán nem akartunk zavarni! −  mentegetőztem.

  Egyáltalán nem zavartok. Hol akarod kezdeni?

  Nos, lássuk az útikalauzt − Edward egyik kezét könnyedén a vállamra téve az ajtó felé fordított. Valahányszor megérintett, még ha csak futólag is, a szívem hangosan feldörömbölt. Carlisle jelenlétében ettől még inkább zavarba jöttem.

Az előttem lévő falat nem könyvek, hanem a legkülönbözőbb méretű, bekeretezett képek borították, némelyik élénk színekben ragyogott, mások fakóak voltak és egyszínűek. Sietősen végigfutott a szemem a képeken. Kerestem valami logikát az elrendezésben, valamilyen közös motívumot, de nem találtam semmit, talán mert nagyon siettem.

Edward magával húzott balra, egy egyszerű fakeretbe foglalt, négyszögletű kis olajfestmény elé. Ez a kis kép egészen elveszett a nagyobb és élénkebb színű festmények között: a szépia különböző árnyalatában megfestett, aprócska várost ábrázolt; meredek tetők közül néhány karcsú torony emelkedett ki. A kép előterében széles folyó, fölötte híd ívelt át, amelyet parányi katedrálisoknak látszó építmények szegélyeztek.

  London az 1650-és években −  mondta Edward.

   Fiatalságom Londonja −  szólalt meg Carlisle a hátam mögül. Összerezzentem: nem hallottam, mikor lépett mögénk. Edward megszorította a kezemet.

  Elmondod te a történetet? −  kérdezte Edward. Hátrafordultam, hogy lássam, mit szól ehhez Carlisle.

Találkozott a tekintetünk, és elmosolyodott.

  Szívesen megtenném − felelte. − De az a helyzet, hogy máris késésben vagyok. Reggel hívtak a kórházból, hogy Dr. Snow betegszabadságot vett ki mára. Különben is, te éppolyan jól ismered a történetet, mint én magam −  kacsintott Edwardra.

Időbe telt, míg megemésztettem ezt a furcsa kettősséget −  a 17. századi Londonról beszélnek, aztán egyszer csak minden átmenet nélkül egy kórházi orvos ügyes-bajos dolgaira terelődik a szó.

Az is eléggé nyugtalanított, hogy a doktor csak az én kedvemért mondta ki hangosan, amit gondol.

Carlisle újra melegen rám mosolygott, aztán kiment.

Egy hosszú pillanatig némán bámultam a Carlisle szülővárosát ábrázoló képecskét.

− Aztán mi történt? −  sürgettem Edwardot. − Amikor ráébredt, hogy mi történt vele?

Követtem Edward pillantását egy újabb festményre, ezúttal egy jókora, színes, de megfakult tájképre −  elhagyatott, árnyas erdei tisztást ábrázolt, a távolban sziklás hegycsúcsok látszottak.

− Amikor rájött, hogy mi lett belőle −  mondta Edward csöndesen −, föllázadt a sors ellen. Megpróbálta elpusztítani magát. Csakhogy ez nem megy olyan könnyen.

− Hogyan? −  Annyira megrendültem, hogy egyszerűen kitört belőlem a kérdés.

  Szédítő magasságokból ugrott le − felelte Edward szenvtelenül. −  Megpróbálta az óceánba fojtani magát... de még nagyon fiatal volt, új létében is, és nagyon erős. Elképesztő, hogy egyáltalán ellen tudott állni a kísértésnek... hogy táplálkozzék... amikor pedig még olyan új volt neki ez a dolog! Az ösztön olyankor még elsöprőbb, mindenen felülkerekedik. De ő annyira elborzadt önmagától, hogy inkább úgy döntött, hogy halálra éhezteti magát.

− Ez lehetséges? − kérdeztem elhaló hangon.

− Nem. Nagyon kevés módon lehet minket megölni.

Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, miként lehet, de mielőtt megszólalhattam volna, Edward folytatta.

− Szóval nagyon éhes volt, és végül már nagyon gyönge is. Olyan messzire elkóborolt az emberektől, amennyire csak bírt, mert ráébredt, hogy az akaratereje is gyengül. Hónapokon át éjszaka vándorolt, a legelhagyatottabb helyeket kereste, annyira undorodott önmagától.

Egyik éjszaka szarvascsorda vonult el a rejtekhelye mellett. Carlisle félőrülten a szomjúságtól, gondolkodás nélkül rájuk vetette magát. Ettől visszatért az ereje, és rádöbbent, hogy létezik más megoldás, nemcsak az, amitől rettegett, hogy gonosz szörnyeteggé válik. Mert hát nem evett-e vadhúst előző életében is? A következő néhány hónapban megszületett Carlisle új életfilozófiája. Mégiscsak életben maradhat anélkül, hogy gonosz démon lenne belőle. Újra magára talált.

Elkezdte hasznosan tölteni az idejét. Eleve intelligens volt, teli tudásszomjjal. Most pedig korlátlan mennyiségű idő állt rendelkezésére. Éjszakánként tanult, napközben tervezgetett. Átúszott Franciaországba, és...

Átúszott Franciaországba?

  Mindennapos dolog, hogy valaki átússza a Csatornát, Bella! − emlékeztetett türelmesen.

  Igen, tényleg, így van. Csak olyan murisán hangzott ebben a szövegkörnyezetben. Folytasd, kérlek!

− Az úszás könnyen megy nekünk...

− Nektek minden könnyen megy! − legyintettem bánatosan. Edwardról lerítt, hogy mulat rajtam.

− Többet nem szakítalak félbe, ígérem! Komoran felnevetett, és befejezte a mondatot:

− ...mivel gyakorlatilag nem kell lélegeznünk.

− Nektek...

− Nem, nem, megígérted! −  nevetett, és hideg ujját könnyedén az ajkamra tette. −  Akarod hallani a történetet, vagy sem?

− Nem várhatod tőlem, hogy még csak meg se nyikkanjak, amikor csak úgy ukmukfukk közölsz velem egy ilyen dolgot − méltatlankodtam az ujjával az ajkamon.

A keze a számról a nyakamra vándorolt. A szívem, szokás szerint, vad kalimpálásra váltott, de azért nem adtam fel.

− Szóval nektek nem kell lélegezni? − feszegettem.

  Nem, nincs rá szükségünk. Puszta megszokásból tesszük. − Vállat vont.

− Mennyi ideig tudtok meglenni... lélegzetvétel nélkül?

− Gondolom, akármeddig: még sose próbáltam ki. Egy idő után kezd kissé kényelmetlenné válni... mert ilyenkor persze szagokat sem érzünk.

− Kezd kissé kényelmetlenné válni −  visszhangoztam bambán.

Nem ügyeltem rá, milyen képet vágok, de kellett lennie valaminek az arcomon, amitől elkomorodott. A kezét leejtette az oldala mellé, arca megint egy szoboré.

− Mi a baj? −  suttogtam, és megérintettem. Az érintésemtől ellágyult, és felsóhajtott.

− Folyton várom, mikor történik már meg.

− Micsoda?

  Tudom, hogy egyszer, valami, amit mondok, vagy valami, amit látsz, túl sok lesz neked. És akkor sikoltozva elrohansz, elmenekülsz tőlem. − Halványan elmosolyodott, de a szeme komoly maradt. −  Nem foglak visszatartani. Nem bánom, ha így lesz, mert azt szeretném, hogy biztonságban legyél. Ugyanakkor veled szeretnék maradni. Ezt a két kívánságot lehetetlen összeegyeztetni... − elharapta a mondat végét.

  Nem rohanok el sehová! − ígértem.

  Majd meglátjuk! − Már megint mosolygott. Nyelvet öltöttem rá.

  Hát akkor folytasd! Ott tartottunk, hogy Carlisle átúszott Franciaországba.

Mielőtt folytatta volna a történetet, pillantása egy következő képre vándorolt −  ez volt a legszínesebb mind között, a kerete is ennek volt a legdíszesebb, és ez volt a legnagyobb is: kétszer olyan széles, mint az ajtó. A vásznon lepelbe öltözött, fénylő alakok sokasága. Palástjaik magas oszlopok köré csavarodtak vagy márvány erkélyekről lobogtak lefelé. Nem tudtam eldönteni, mit ábrázol: lehetett egy jelenet a görög mitológiából, de a felhők közt lebegő férfiak és nők éppúgy lehettek bibliai alakok is.

  Carlisle átúszott Franciaországba, és onnét továbbhaladva bejárta Európát, azokat a városokat, ahol a legjobb egyetemek voltak. Éjszaka zenét, természettudományt és orvostudományt tanult. Megtalálta a hivatását, amely egyszersmind vezeklést is jelentett számára: orvos akart lenni, hogy emberi életeket mentsen −  mondta Edward tiszteletteljes, már-már áhítatos arccal. −  Elmondhatatlan, micsoda küzdelem zajlott benne: Carlisle-nak két évszázadnyi gyötrődés árán sikerült tökéletesítenie az önuralmát. Ma már jóformán teljesen érzéketlen az emberi vér szagára, és képes kín nélkül végezni azt a munkát, amit szeret. Ott, a kórházban megtalálta a lelki békéjét... − Edward egy hosszú pillanatig a semmibe bámult. Aztán hirtelen ráébredt, mit is akart mondani. Ujjával megkocogtatta a hatalmas festményt, amely előtt álltunk.

  Tanulmányai során eljutott Itáliába, és ott fölfedezte a többieket. Ők sokkal civilizáltabbak és műveltebbek voltak, mint azok a nyomorultak ott a londoni csatornákban.

Négy alakra mutatott a festményen; a legmagasabb balkonon álltak, és higgadtan szemlélték az alattuk tomboló zűrzavart. Gondosan megvizsgáltam a kvartettet, és döbbenten felnevettem, mert egyiküket, az aranyhajú férfit már ismertem.

  Solimenát gyakran megihlették Carlisle barátai. Sokszor festette meg őket isteneknek. −  Edward kuncogott. −  Aro, Marcus, Caius −  sorolta a másik három figurára mutatva. Kettőnek közülük fekete volt a haja, a harmadiké hófehér. −  A művészetek éjszakai patrónusai!

  Mi lett velük? −  Az ujjam hegye ott tétovázott alig egy centire a vásznon látható figuráktól.

− Még most is ott vannak. − Edward vállat vont. − Mint ahogy már ott voltak ki tudja, hány ezer éve. Carlisle csak rövid ideig maradt velük, mindössze pár évtizedig. Mélységesen csodálta az udvariasságukat, a kifinomultságukat, de ők mindenáron ki akarták gyógyítani a „természetes tápanyagforrásuk” iránti ellenszenvéből, ahogyan ők nevezték. Megpróbálták meggyőzni Carlisle-t, Carlisle pedig őket, de nem tudtak zöldágra vergődni. Ekkor Carlisle úgy döntött, megpróbálkozik az Újvilággal. Arról ábrándozott, hogy talál majd hozzá hasonlókat. Nagyon magányos volt. Sokáig nem talált senkit. De ahogy lassanként elterjedt az a felfogás, hogy szörnyetegek csak a mesékben léteznek, Carlisle rájött, hogy kapcsolatot teremthet az emberekkel, mintha közülük való lenne. Elkezdett orvosként praktizálni. De társakat találnia nem sikerült, bármennyire sóvárgott is utánuk, azt pedig nem merte megkockáztatni, hogy az emberekhez igazán közel kerüljön. Éjszakánként egy chicagói kórházban dolgozott, amikor kitört a járvány. Már régóta forgatott egy tervet a fejében, és megérett benne az elhatározás: ha nem tud társat találni, hát teremt magának egyet. De még vacillált, hiszen azt sem tudta pontosan, hogy mi vezetett a saját átalakulásához. Elborzadt a gondolattól, hogy ellopja valakitől az életét, ahogy az övét ellopták. Kétségek közt vergődött, amikor rám bukkant. Az orvosok már lemondtak rólam: magamra hagytak a haldoklók kórtermében. Carlisle a szüleimet is kezelte, tudta, hogy senkim sincs a világon. Úgy döntött hát, megpróbálja...

Hangja suttogássá halkult, majd elcsöndesedett. A semmibe meredve bámult ki a nyugatra néző ablakon. Azon tűnődtem, mi járhat a fejében? Carlisle emlékei, vagy a sajátjai? Türelmesen vártam.

Amikor újra felém fordult, gyöngéd, angyali mosoly ragyogott fel az arcán.

  Így hát a kör bezárult − fejezte be.

  És onnantól mindig is Carlisle-lal éltél?

  Majdnem mindig. − Könnyedén a derekamra tette a kezét, és magával húzott, ki az ajtón. Visszanéztem a képekkel teli falra: vajon megismerhetem egyszer a többi történetet is?

Edward hallgatásba burkolózott, miközben végigmentünk a folyosón, úgyhogy kénytelen voltam rákérdezni:

  Csak „majdnem”?

Felsóhajtott, szemlátomást nem akarózott válaszolnia.

   Volt egy tipikus, kamaszkori lázadásom, körülbelül tíz évvel azután, hogy megszülettem... vagy megteremtettek, nevezd, ahogy akarod. Elegem lett Carlisle önmegtartóztató életmódjából, és dühös voltam rá, amiért korlátozni próbált. Úgyhogy egy ideig magányosan csavarogtam.

− Tényleg? − Inkább kíváncsiságot éreztem, mint félelmet, pedig talán az utóbbi volna praktikus.

Edwardnak is feltűnt. Ködösen érzékeltem, hogy már a következő lépcsőfordulónál járunk, de nemigen figyeltem a környezetre.

− Ez sem taszít? − Nem.

− Miért nem?

− Hát, gondolom azért, mert... ésszerűen hangzik. Fölnevetett, jó hangosan. Közben fölértünk egy másik, szintén lambériás folyosóra.

  Új születésemtől fogva, megvolt az az előnyöm, hogy olvastam mások gondolataiban, az emberekében csakúgy, mint a magunkfajtákéban. Ezért telt tíz évbe, hogy képes legyek szembefordulni Carlisle-lal, hiszen tudtam, milyen őszinte, és pontosan megértettem azt is, miért él úgy, ahogy él. És mindössze néhány év kellett ahhoz, hogy visszatérjek hozzá, és újra elkötelezzem magamat az ő életmódja mellett. Azt hittem, sikerül megúsznom azt a... depressziót..., amely együtt szokott járni a lelkifurdalással. Mivel én ismertem a zsákmányaim gondolatait, megtehettem, hogy elkerüljem az ártatlanokat, és csak a gonoszokat vegyem üldözőbe. Ha egy gyilkos nyomába eredtem, aki egy fiatal lányt követett egy sötét sikátorban, és én megmentettem a lányt, akkor mégse lehetek olyan rettenetes.

Kirázott a hideg, mert túlságosan is tisztán láttam magam előtt mindazt, amiről beszélt −  az éjszakai sikátort, a rémült lányt, és mögötte a sötét férfit. És Edwardot, amint vadászik −  borzalmas és csodálatos, mint egy fiatal isten, és nincs erő, amely az útjába állhat. Vajon hálás volt neki az a lány, vagy még jobban megrémült, amikor meglátta?

  De aztán, ahogy múlt az idő, kezdtem meglátni a szörnyeteget a tulajdon szememben. Óhatatlanul lelkiismeret-furdaláshoz vezetett az a sok kioltott emberélet, hiába érdemelték meg sorsukat az áldozataim. És akkor visszatértem Carlisle-hoz és Esméhez. Úgy fogadtak, mint a tékozló fiút. Ez több volt, mint amit érdemeltem.

Megálltunk a folyosó végén, a legutolsó ajtó előtt.

  Az én szobám! −  Edward benyitott, és maga után húzott. Déli fekvésű szobája egyik fala ugyanolyan hatalmas ablak volt,

mint a lenti nagyszobáé. Úgy látszott, a ház teljes hátsó frontja üvegből van. Edward ablaka az Olympic Mountain erdejének ember nem járta sűrűjében kanyargó Sol Duc folyóra nézett. A hegyek sokkal közelebb voltak, mint képzeltem.

A nyugati falat teljes egészében zsúfolásig megrakott CD-állványok borították. Több CD volt itt, mint egy zeneműboltban. A sarokban a hifi berendezések csúcsmodellje. Ilyesmihez még hozzányúlni se merek, nemhogy bekapcsolni. Ágy sehol, csak egy széles, hívogató, fekete bőrkanapé. A padlón vastag, aranyszín szőnyeg, a falakon szőttesek, valamivel sötétebb árnyalatban.

  Az akusztika kedvéért? −  találgattam. Kuncogva bólintott.

Fölkapta a távirányítót, és bekapcsolta a lejátszót. A halkan felcsendülő, lágy dzsessz úgy szólt, mintha a zenekar itt lenne velünk a szobában. Közelebbről is szemügyre vettem lélegzetelállító CD-gyűjteményét.

   Milyen rendszer szerint tárolod ezeket? −  kérdeztem, mert képtelen voltam bármiféle rendszert felfedezni a címekben.

Csak fél füllel figyelt rám.

− Uhm, hát a megjelenés éve szerint, azon belül pedig aszerint, melyiket mennyire kedvelem − mondta szórakozottan.

Megfordultam, és láttam, hogy valahogy furcsán néz rám.

− Mi baj?

  Azt sejtettem, hogy meg fogok könnyebbülni. Most, hogy mindent tudsz rólunk, nem kell többé titkolóznom előtted. De arra nem számítottam, hogy ennél többet is fogok érezni. Hogy tetszik nekem ez a dolog. Hogy... boldog leszek tőle! − Vállat vont, és elmosolyodott.

− Ennek örülök! − Eddig attól féltem, megbánja, hogy mindebbe beavatott. Jó érzés volt, hogy nem így történt.

De aztán megint az arcomat fürkészte, és lehervadt a mosolya.

− Még mindig azt várod, mikor rohanok el sikoltozva, igaz? −  találgattam.

Bólintott.

− Nem szeretnélek kiábrándítani, de egyáltalán nem vagy olyan félelmetes, mint amilyennek képzeled magad. Ami azt illeti, én egy csöppet sem félek tőled! −  hazudtam könnyedén.

Szemöldökét felvonva, hitetlenkedve meredt rám. Aztán hirtelen széles, gonosz mosoly terítette be a képét.

− Ezt most tényleg nem kellett volna mondanod!

Halkan felmordult, valahonnét a torka mélyéből: ajkát hátrahúzta tökéletes fogsoráról. Hirtelen testtartást váltott, félig lelapult, izmai megfeszültek, olyan volt, mint egy ugrani készülő oroszlán.

Hátrálni kezdtem előle, és közben kihívóan incselkedtem.

− Úgysem teszed meg!

Nem láttam, ahogy rám vetette magát − túlságosan gyorsan történt. A következő pillanatban a levegőben találtam magam, aztán zuhantunk a kanapéra, az meg nekiszánkázott a falnak. A karja közben egész idő alatt, mint védelmező vaspánt fogott körül − jóformán meg se ütöttem magam. Levegő után kapkodva megpróbáltam kiszabadulni.

De Edward nem hagyta. Ehelyett összecsomagolt, és a mellére szorított, biztosabban tartott, mintha vasláncokkal fűzött volna magához. Rémülten pislogtam, de ura volt a helyzetnek, az arca nyugodt és kisimult, szeme a jókedvtől ragyogott.

  Mit is mondtál az előbb? −  morogta játékosan.

   Azt, hogy egy nagyon-nagyon félelmetes szörnyeteg vagy! gúnyolódtam, bár vagányságomat némileg csorbította, hogy még mindig alig kaptam levegőt.

− Így már sokkal jobb! −  helyeselt.

−Jaj... −  fészkelődtem. −  Most már fölkelhetek? De csak nevetett.

  Bejöhetünk? −  érdeklődött egy lágy hang a folyosóról. Próbáltam kiszabadulni a vasmarkok közül, de Edward mindössze eligazgatott kissé, így már valamivel illedelmesebben ültem az ölében. Aztán láttam, hogy Alice áll az ajtóban, mögötte Jasper. lángolt az arcom, de Edward csöppet sem zavartatta magát.

  Gyertek csak! −  Edward még mindig halkan rotyogott.

Alice nem talált semmi kivetnivalót az ölelkezésünkben: besétált, vagy inkább betáncolt kecsesen a szoba közepére, és leereszkedett a padlóra. Jasper azonban megtorpant, Edwardot méregette, én meg azon agyaltam, hogy biztos a köztünk lévő érzelmeket igyekszik elmérni a maga különleges érzékével.

  Úgy hangzott, mintha éppen elfogyasztanád Bellát ebédre, és azért jöttünk, hogy megkérdezzük, jut-e nekünk is belőle − közölte Alice.

Egy pillanatra a vér is meghűlt bennem, de aztán láttam, hogy Edward mosolyog − hogy Alice megjegyzésén-e, vagy az én reakciómon, azt nem tudtam eldönteni.

− Sajnálom, de nekem sem jut elég belőle − tiltakozott, és önfeledten magához szorított.

  Igazából − Jasper elmosolyodott, miközben beljebb lépett − azért jöttünk, mert Alice azt mondja, ma éjjel igazi, nagy vihar lesz, és Emmett játszani szeretne. Van kedved hozzá?

A szavakban külön-külön nem volt semmi különös, de így együtt zavarba hoztak. Bár azt sejtettem, hogy Alice alighanem megbízhatóbb időjós lehet, mint a meteorológusok.

Edward szeme felcsillant, de még habozott.

− Természetesen Bellát is el kell hoznod! − csiripelte Alice. Úgy rémlett, mintha Jasper gyors, figyelmeztető pillantást vetne rá.

  Van kedved eljönni? −  kérdezte Edward izgatott, élénk arccal.

− Hát persze! −  feleltem. Egy ilyen arcnak nem okozhattam csalódást. − Ehm, hová is?

− Előbb meg kell várnunk a mennydörgést, csak aztán kezdhetjük a játékot, majd meglátod, miért.

− Hozzak esernyőt? Mindhárman hangosan felkacagtak.

− Hozzon? −  kérdezte Jasper Alice-t.

− Ne! − vágta rá Alice habozás nélkül. − A vihar a város felé tart. A tisztáson nem fog esni.

  Akkor jó! −  lelkesedett Jasper, és lelkesedése természetesen mindenkire átragadt. Azon vettem észre magam, hogy én is alig várom a játék kezdetét, ahelyett, hogy frászt kapnék.

  Kérdezzük meg Carlisle-t, beszáll-e ő is! − Alice felpattant, és az ajtóhoz szökkent, ruganyosságát egy balett-táncosnő is megirigyelhette volna.

  Mintha nem tudnád −  ugratta Jasper, és a következő pillanatán már kinn is voltak a szobából. Mire észbe kaptam, már az ajtó ; becsukódott.

  Mit fogunk játszani? −  kérdeztem.

  Te csak néző leszel −  nyugtatott meg Edward. −  Mi pedig baseballozni fogunk.

Égnek emeltem a szemem.

  Nahát, a vámpírok kedvelik a baseballt?

  Vérbeli amerikai időtöltés − közölte ünnepélyesen.