Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14.Ösztön és akarat

2010.01.03

14. ÖSZTÖN ÉS AKARAT

El kellett ismernem, normális sebességnél Edward kifejezetten jól vezet. Mint annyi mindent, ezt is erőfeszítés nélkül művelte. Alig nézett az útra, fél kézzel a volánt fogta, a másikkal a kezemet. Néha belebámult a lenyugvó napba, néha egy pillantást vetett rám −  az arcomra, a nyitott ablaktól lobogó hajamra, egymásba fonódó ujjainkra.

Egy régi slágereket játszó állomásra tekerte a rádiót, és az előadóval együtt énekelt egy dalt, amelyet én még sose hallottam. Ő kívülről fújta a teljes szövegét.

− Szereted az ötvenes évek zenéjét? −  kérdeztem.

  Az ötvenes éveknek jó volt a zenéje. Jobb, mint a hatvanas vagy pláne a hetvenes éveké, uhh! − Megborzongott. −  A nyolcvanas éveké tűrhető volt.

  Elárulod nekem valaha, hogy igazából hány éves vagy? − puhatolóztam óvatosan, mert nem akartam kizökkenteni jókedvéből.

  Nem mindegy? − Továbbra is felhőtlen maradt a mosolya.

  Mindegy, de azért én kíváncsi lennék... − grimaszoltam. − Semmi nem űzi el úgy az álmot, mint egy megoldatlan rejtély.

  Nem tudom, nem fog-e túlságosan fölzaklatni. −  Belebámult a napba, teltek a percek.

  Próbáld ki! − javasoltam végül.

Felsóhajtott, aztán a szemembe nézett, és úgy tűnt, teljesen megfeledkezett az útról. Akármit is olvasott ki a tekintetemből, biztatónak találta. Megint a nap felé fordult −  az alkonyat fénye rubin árnyalatú szikrákban verődött vissza a bőréről −, és beszélni kezdett.

   Chicagóban születtem 1901-ben. −  A szeme sarkából rám lesett. Ügyeltem rá, hogy az arcomon ne látsszék meglepetés. Kicsit elmosolyodott, és folytatta. −  Carlisle talált egy kórházban 1918 nyarán. Tizenhét éves voltam, és spanyolnáthában haldokoltam.

Akaratlanul is felszisszentem. −  Nem nagyon emlékszem rá. Régen történt, és az emberi emlékek elhalványulnak. −  Egy kis időre a gondolataiba merült, aztán folytatta. −  De arra nagyon is emlékszem, milyen érzés volt, amikor Carlisle megmentett, azt nehéz lenne elfelejteni.

  A szüleid?

   Ők már korábban meghaltak a járványban. Egyedül voltam. Ezért választott Carlisle éppen engem. Abban a káoszban, ami a járvány idején uralkodott, senki nem vette észre, hogy eltűntem.

  És hogyan... mentett meg?

Eltelt néhány másodperc, mielőtt válaszolt. Úgy láttam, gondosan megválogatja a szavait.

− Nem volt könnyű. Nem sok fajtánkbelinek van annyi önuralma, hogy képes legyen rá. De Carlisle mindig is a legemberségesebb volt köztünk, a leginkább együtt érző... Nem hiszem, hogy akadt volna párja, mióta világ a világ. Számomra egyszerűen csak nagyon, nagyon fájdalmas volt.

Szorosra zárt ajka láttán sejtettem, hogy ennél többet erről nem hajlandó mondani. Leküzdöttem hát a kíváncsiságomat, bár ez korántsem volt csak puszta kíváncsiság. Egy csomó olyasmit végig kellett gondolnom ezzel kapcsolatban, amik mindeddig eszembe se jutottak. Edward azonban a maga gyors észjárásával már jóval korábban átgondolta ezeket is.

Lágy hangja kizökkentett a mélázásból.

  Azért tette, mert magányos volt. Aki ezt a megoldást választja, többnyire ezért teszi. Én voltam az első Carlisle családjában, bár Esmét nem sokkal utánam találta. Egy szikláról zuhant le. Egyenesen a kórház halottasházába szállították, noha a szíve még dobogott.

− Vagyis az embernek a halálán kell lennie ahhoz, hogy... − Azt a szót soha nem használtuk, és én most se bírtam kimondani.

  Nem. De Carlisle csak akkor és csak azzal teszi meg, akinek nincs más esélye az életben maradásra. − Valahányszor fogadott apjáról beszélt, mélységes tiszteletről árulkodott a hangja. − De azt mondja, könnyebb olyankor, amikor a vér már gyönge. −  Előrenézett az immár sötét országútra, és éreztem, hogy a témát tanácsosabb nem feszegetni tovább.

− És Emmett meg Rosalie?

− Carlisle harmadiknak Rosalie-t hozta a családunkba. Csak sokkal később jöttem rá, hogy abban reménykedett, Rosalie az lesz az én számomra, ami az ő számára Esme. Úgyhogy amikor a közelemben volt, ügyelt rá, hogy sose gondoljon ilyesmire. De én Rosalie-t mindig is csak a tesvéremnek tekintettem. Két évvel később ő találta meg Emmettet. Az Appalache-hegységben vadásztunk, és Rosalie ott bukkant rá, amikor egy medve éppen végezni készült vele. Több mint száz mérföldön át cipelte Carlislehoz, mert félt, hogy ő nem lesz képes megtenni, amire szükség van. Csak most kezdem sejteni, milyen nehéz lehetett neki az az út!

  Jelentőségteljesen felém villant a szeme, aztán megemelte egymásba kulcsolódó kezünket, hogy kézfejével végigsimítson az arcomon.

− De megtette −  mondtam biztatóan, és elfordítottam a tekintetemet Edward gyötrelmesen szép szeméről.

− Igen, meg −  mormolta. −  Látott valamit Emmett arcában, ami elegendő erőt adott neki. És azóta is együtt vannak. Néha különválnak tőlünk, és úgy élnek, mint egy házaspár. De minél fiatalabbnak tettetjük magunkat, annál hosszabb ideig maradhatunk egy adott helyen. Forks tökéletesnek tűnt, így aztán mindnyájan beiratkoztunk a középiskolába. − Felnevetett. − Azt hiszem, néhány éven belül újra megüljük majd a lakodalmukat.

− És Alice és Jasper?

− Alice és Jasper nem mindennapi teremtések. Ők mindenfajta külső irányítás nélkül, önállóan fejlesztették ki a lelkiismeretüket, ahogy mi nevezzük. Jasper korábban egy másik családhoz tartozott, egy nagyon-nagyon másfajta családhoz. De ott depresszióba esett, és egymagában kezdett kóborolni. Alice talált rá. Akárcsak nekem, neki is vannak bizonyos különleges képességei a fajtánkra jellemző tulajdonságokon kívül is.

− Tényleg? −  vágtam közbe kíváncsian. −  De hát azt mondtad, te vagy az egyetlen, aki olvasni tud mások gondolataiban!

− Így is van. Alice-nak másféle képességei vannak. Ő látja a dolgokat... dolgokat, amik megtörténhetnek, amik még csak ezután jönnek majd el. De mindez persze nagyon szubjektív. A jövő nincsen kőbe vésve. Minden változik.

Az arca megkeményedett, amikor ezt mondta.

  És miféle dolgokat lát Alice?

   Látta Jaspert, és tudta, hogy az őt keresi, mielőtt még maga Jasper tudta volna. Látta Carlisle-t és a családunkat, és együtt elindultak, hogy megkeressenek minket. Rendkívül érzékeny a mi fajtánkra. Mindig látja például, ha egy csoport felbukkan a közelünkben. És hogy jelentenek-e valamilyen veszélyt.

  Sokan vannak a... te fajtádból? −  Meglepődtem. Vajon hányan sétálgatnak közöttünk, anélkül, hogy tudnánk róluk?

  Nem, nem sokan. De a többségük nem telepszik le sehol. Csak azok, akik hozzánk hasonlóan, nem vadásznak többé rátok, emberekre... − Sejtelmes pillantást vetett felém. − Csak azok tudnak hosszabb ideig emberek között élni. Eddig még csak egy, a miénkhez hasonló családot találtunk, egy kis alaszkai faluban. Egy darabig együtt laktunk, de olyan sokan lettünk, hogy kezdtünk feltűnni a környezetünknek. Akik közülünk másként élnek, általában összetartanak.

  És a többiek?

   Ők többségükben nomádok. Mindannyian úgy éltünk egy darabig. Idővel unalmassá válik, mint bármi más. De néha összefutunk egymással, mert többségünk az északi vidékeket részesíti előnyben.

  Miért?

Ekkor már a házunk előtt parkoltunk, és Edward leállította a motort. Teljes volt a csönd és a sötétség: nem sütött a hold. A verandán nem égett a villany, innen tudtam, hogy apám még nem ért haza.

  Hát hová tetted a szemedet ma délután? − ugratott. − Szerinted végigmehetnék egy napsütötte utcán anélkül, hogy egész sor közlekedési balesetet ne okoznék? Megvan az oka, hogy miért az Olympic-félszigetet választottuk: nem sok hely akad a világon, ahol ilyen keveset sütne a nap. El nem tudod képzelni, mennyire meg lehet unni nyolcvan-egynéhány év alatt a sötétséget, ha kizárólag éjszaka mozdulhatsz ki.

− Hát akkor innen erednek azok a mindenféle mesék?

− Valószínűleg.

− És Alice is egy másik családból jött hozzátok, mint Jasper?

− Nem, de az ő esete kész rejtély. Alice egyáltalán nem emlékszik az emberi életére. És azt sem tudja, ki teremtett belőle magunkfajtát. Egyedül volt, amikor felébredt. Bárki is tette azzá, ami, elsétált onnét, és egyikünk sem érti, miért vagy hogyan. Ha nem rendelkezne azzal a bizonyos képességgel, ha nem látja meg Jaspert és Carlisle-t, ha nem tudja előre, hogy egy nap a családunkhoz fog tartozni, akkor, azt hiszem, Alice teljesen elvadult volna.

Annyi minden volt, amit át kellett gondolnom, annyi mindent szerettem volna még kérdezni! De ekkor, szörnyű zavaromra, megkordult a gyomrom. Észre sem vettem eddig, hogy éhes lennék. Ekkor azonban rádöbbentem, hogy farkaséhes vagyok.

− Sajnálom, hogy föltartottalak. Ideje vacsoráznod.

− Nem, kösz, teljesen jól vagyok.

− Sose töltöttem hosszabb időt senkivel, aki normális ételt eszik. Megfeledkeztem róla.

− Veled szeretnék maradni! −  Könnyebb volt kimondani a sötétben, bár azonnal éreztem, hogy a hangom elárulja, milyen menthetetlenül odavagyok érte.

− Nem jöhetnék be? − kérdezte.

− Szeretnél? − Nem tudtam elképzelni, amint ez a „görög isten” ott ül apám ütött-kopott konyhai székén.

− Igen, ha nem gond. − Hallottam, amint a kocsiajtó halkan csukódik, és csaknem ugyanabban a pillanatban már ott is állt az én oldalamon, és kitárta előttem az ajtót.

− Micsoda emberi gesztus! − bókoltam neki.

− Határozottan kezdenek visszatérni bizonyos szokásaim... Olyan hangtalanul lépdelt mellettem, hogy örökösen oda kellett pislognom, vajon ott van-e még. A sötétben sokkal hétköznapibbnak tűnt. Még mindig sápadt volt, még mindig olyan gyönyörű, mint egy álom, de már nem az a fantasztikus csillámlény, aki a napsütötte délutánunkon volt.

Előbb ért az ajtóhoz, mint én, és szélesre tárta előttem. Beléptem, de a küszöbön megtorpantam.

− Nem volt bezárva?

− De igen. Azzal a kulccsal nyitottam ki, amelyik ott volt az eresz alatt.

Fölkattintottam a verandán a villanyt, aztán kérdőn csípőre tettem a kezem, ugyanis biztos voltam benne, hogy soha nem használtam még azt a kulcsot az ő jelenlétében.

− Mindenre kíváncsi voltam veled kapcsolatban −  mentegetőzött.

− Kémkedtél utánam? −  De sehogy se sikerült kellő mennyiségű méltatlankodást sűrítenem a hangomba. Inkább hízelgett a dolog.

Edward semmiféle bűnbánatot nem tanúsított.

− Mi mással lehet agyonütni az éjszakákat?

Erre inkább nem feleltem. Átvágtam a halion a konyha felé. Előbb ott volt, mint én. Mintha ismerné a járást. Pontosan arra a székre ült le, ahová az előbb odaképzeltem. Szépsége beragyogta a konyhát. Alig bírtam levenni róla a tekintetemet.

Megpróbáltam a vacsorámra összpontosítani, kivettem a hűtőből a tegnapi lasagnát, egy négyszögletű darabot tányérra tettem, és beraktam a mikroba. Paradicsom−  és oreganoillattal telt meg a konyha. A forgó tányéromat bámulva, odavetve megkérdeztem:

− Milyen gyakran?

− Hmmm? − Ez úgy hangzott, mintha egészen másutt járt volna az esze.

Még mindig a mikrót bűvöltem.

− Milyen gyakran jöttél ide?

− Majdnem minden éjjel itt vagyok. Megpördültem, azt hittem, elájulok.

− De hát miért?

− Érdekes vagy, amikor alszol − közölte tárgyilagosan. −  Beszélsz álmodban.

− Na neee! −  szisszentem fel, és elöntött a forróság. Meg kellett ragadnom a mosogató peremét, hogy el ne essek. Tudtam, hogy beszélek álmomban, anyám gyakran ugratott vele. De azt nem gondoltam volna, hogy itt emiatt aggódnom kellene.

Edward erre már bűnbánó képpel nézett rám:

− Nagyon haragszol?

  Az attól függ! − Mintha valaki kiszorította volna belőlem a szuszt, és úgy is éreztem magam.

− Mitől? −  kérdezte sürgetően.

− Attól, hogy mit hallottál! −  nyöszörögtem.

A következő pillanatban nesztelenül mellettem termett, és óvatosan felemelte a kezemet.

− Ne haragudj! −  kérlelt. Lehajolt, míg egy vonalba nem került a szememmel, és bilincsbe nem vert a pillantásával. Zavaromban megpróbáltam elfordulni.

− Hiányzik neked az édesanyád − suttogta. − Aggódsz miatta, és amikor esik, az eső hangjától nyugtalan leszel. Azelőtt sokat beszéltél az otthonodról, most már kevesebbet. Egyszer azt mondtad: „Itt minden annyira zöld!”. − Halkan nevetett, reménykedve, hogy nem bánt meg mindezzel.

− Van még valami? − kérdeztem. Tudta, mire célzok.

− Kimondtad párszor a nevemet − vallotta be. Megadóan sóhajtottam.

− Sokszor?

− Mit értesz pontosan azon, hogy sokszor?

− Jaj, nem! −  Lehajtottam a fejemet. Lágyan, magától értetődően vont a mellére.

− Ne legyél zavarban! − suttogta a fülembe. − Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyellném!

Aztán mindketten meghallottuk a kerékcsikorgást a felhajtón, a fényszórók bevilágították az előszobát, és egyenesen ránk szegeződtek. Megmerevedtem Edward karjában.

− Baj, ha apád megtudja, hogy itt vagyok? −  kérdezte.

− Nem is tudom... − Megpróbáltam villámgyorsan átgondolni a helyzetet.

− Akkor talán majd máskor...

És máris egyedül voltam a konyhában.

− Edward! −  méltatlankodtam.

Kísérteties kuncogást hallottam, aztán már csak azt, ahogy apám kulcsa megfordul a zárban.

  Bella? −  kiáltotta. Ez korábban mindig bosszantott: ugyan ki más lehetne a házban rajtam kívül? Most hirtelen nem is tűnt olyan alaptalannak a kérdés.

  Itt vagyok, a konyhában! −  Reméltem, nem tűnik fel neki a hangom hisztérikus árnyalata. Kikaptam a tányért a mikróból, és már az asztalnál ültem, mire apám belépett. A léptei zajosnak tűntek az Edwarddal töltött nap után.

− Adnál nekem is egy kicsit abból a lasagnából? Mindjárt éhen halok! − Edward széktámlájába kapaszkodva rálépett a csizmája sarkára, hogy kibújjon belőle. Magammal vittem a tányéromat, és miközben apám vacsoráját készítettem, bekaptam egy falatot. Olyan forró volt, hogy megégette a nyelvemet. Megtöltöttem két poharat tejjel, és gyorsan belekortyoltam az enyémbe, hogy lehűtse a számat. Amikor leeresztettem a poharat, láttam, hogy a tej ide-oda lötyög benne, és rádöbbentem, hogy reszket a kezem. Charlie leült a székre; annyira különbözött attól a másik istenlénytől, aki korábban ült ott, hogy kis híján elnevettem magam.

− Kösz! −  mondta, ahogy leraktam eléje a lasagnát az asztalra.

  Hogy telt a napod? − kérdeztem hadarva. Alig vártam, hogy bemenekülhessek a szobámba.

− Jól. Jó kapás volt... és veled mi a helyzet? Sikerült minden, amit elterveztél?

− Nem igazán... olyan szép idő volt, vétek lett volna egész nap itthon ülni! − mondtam, és megint bekaptam egy falatot, jó nagyot.

− Igen, szép nap volt − helyeselt apám. Az nem kifejezés, gondoltam.

Amikor végeztem az evéssel, fölhajtottam a maradék tejet.

  Sietsz valahová? − kérdezte Charlie. Meglepődve néztem rá: máskor az ilyesmit nem szokta észrevenni.

− Igen, fáradt vagyok. Korán le akarok feküdni.

− Valahogy olyan felspannoltnak látszol −  jegyezte meg. Miért, ó, miért kell neki éppen ma este mindent észrevennie?

− Tényleg? − Gyorsan elmostam a tányérokat, és egy törlőruhára tettem száradni.

− Szombat van − vont vállat apám. Nem feleltem.

− Nincs valami programod ma estére? − kérdezte hirtelen.

− Nem, apu, szeretnék hamar lefeküdni.

  Egyik itteni fiú sem az eseted, mi? −  Charlie nem köntörfalazott.

− Nem, még egyik fiúra se vetettem szemet! −  Gondosan ügyeltem, hogy ne hangsúlyozzam túl erősen a fiú szót abbéli igyekezetemben, hogy ne mondjak kifejezett hazugságot.

− Azt hittem, talán az a Mike Newton... azt mondtad, kedves volt hozzád.

− Mike egyszerűen csak a barátom, apu!

  Különben is, ami azt illeti, túl jó vagy nekik. Ráérsz az egyetemen keresgélni magadnak valakit! − Minden apa álma, hogy a lánya elkerül a háztól, mielőtt istenigazában beindulnának a hormonjai.

− Jó ötlet −  mondtam, miközben a lépcső felé igyekeztem.

− Jó éjt, drágám! − kiáltott utánam. Semmi kétség, egész este fülelni fog, nem lopódzom-e ki a házból.

− Viszlát reggel, apu! − Viszlát éjféltájban, apukám, amikor úgyis leellenőrzöd, hogy az ágyamban vagyok-e.

Lassan vonszoltam fel magam a lépcsőn, hogy meggyőződhessen róla, milyen fáradt is vagyok. Jó hangosan bevágtam magam mögött az ajtót, aztán lábujjhegyen az ablakhoz rohantam. Feltéptem, és kihajoltam az éjszakába. Hunyorogva keresgéltem a sötétben, a fák áthatolhatatlan árnyékában.

− Edward! −  suttogtam, és teljesen ütődöttnek éreztem magam.

− Igen? −  érkezett a halk, nevetős válasz a hátam mögül. A torkomhoz kaptam ijedtemben.

Ott feküdt, szélesen mosolyogva, az ágyamon, a kezét összefonta a feje alatt, a lába lelógott az ágy végén, maga volt a megtestesült nyugalom.

  Ó! −  leheltem, és bizonytalanul lehuppantam a padlóra.

  Sajnálom! −  Megpróbálta elrejteni a mosolyát.

  Várj egy percig, csak újraindítom a szívemet!

Felült, lassan, nehogy újra megijesszen. Előrehajolt, hosszú karját kinyújtotta felém, aztán megragadott a hónom alatt, felkapott, mint egy kisgyereket, és leültetett maga mellé az ágyra.

   Nincs kedved üldögélni velem egy kicsit? −  Hűvös kezét az enyémre simította. − Hogy van a szíved?

  Majd te megmondod, biztos jobban hallod, mint én. Csöndes nevetésétől rázkódott alattunk az ágy.

Pár pillanatig csendben ültünk, mindketten lassuló szívdobogásom hallgattuk. Edward heverészik a szobámban, miközben apám is itt van a házban.

   Kaphatok egy percet bizonyos emberi teendőkre? − ugrottam fel.

  Hát hogyne −  intett nagyvonalúan.

  Itt maradsz! −  szóltam rá szigorúan.

   Igenis, hölgyem! −  Azzal látványosan eljátszotta, ahogy szoborrá dermed az ágyam szélén.

Felkaptam a pizsamámat a padlóról, a neszesszeremet az asztalról. A lámpát leoltottam, aztán kisurrantam az ajtón.

A földszintről felszűrődött a tévé hangja. Hangosan bevágtam a fürdőszoba ajtaját, nehogy Charlie feljöjjön és megzavarjon.

Sietni akartam. Vad fogmosással igyekeztem egyszerre gyorsan és alaposan eltüntetni a lasagna minden nyomát. De a zuhanyozást nem lehetett elkapkodni. A meleg víz ellazította a hátizmaimat, lelassította a pulzusom lüktetését. A samponom ismerős illata mintha arról próbált volna meggyőzni, hogy még mindig ugyanaz vagyok, aki reggel voltam. Megpróbáltam nem gondolni Edwardra, aki ott ül a szobámban, és rám vár, mert akkor kezdhettem volna elölről az egész relaxációs cirkuszt. Végül nem húzhattam tovább az időt. Elzártam a vizet, sietősen megtörülköztem. Belebújtam a lyukas pólóba és a szürke pamut pizsamanadrágba. Most már késő azon bánkódnom, hogy nem hoztam magammal a Victoria's Secret-selyempizsamámat, amit anyámtól kaptam a születésnapomra két évvel ezelőtt, és most valamelyik fiók alján hever Phoenixben.

Átdörzsöltem a hajamat a törülközővel, aztán gyorsan végighúztam rajta a kefét. A törülközőt beledobtam a szennyesládába, a fogkefémet és a fogkrémet belehajítottam a kistáskámba. Aztán levágtattam a lépcsőn, hogy Charlie lássa, pizsamában vagyok, és nedves a hajam.

−Jó éjt, apu!

−Jó éjt, Bella! −  Szemlátomást meghökkent, amikor pizsamában látott. Ez talán elveszi a kedvét, hogy benézzen hozzám az éjszaka ellenőrizni.

Felrohantam, kettesével vettem a lépcsőfokokat, de közben igyekeztem minél kevesebb zajt csapni, aztán beröppentem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Edward pontosan ugyanúgy feküdt, ahogy otthagytam −  Adonisz kopott pokrócon. Elmosolyodtam, mire megrándult az ajka, a szobor életre kelt.

Jól megnézte a nedves hajamat, a rongyos pólómat.

  Csinos vagy! Legyintettem.

− De tényleg, neked ez is jól áll.

  Kösz −  suttogtam. Visszamentem hozzá az ágyra, leültem mellé törökülésben, és a padló repedéseit nézegettem.

  Mire kellett ez az egész?

  Charlie azt hiszi, ki akarok lógni a házból.

  Nahát... −  Ezen elgondolkodott. −  Miért? −  Mintha nem ismerné jobban Charlie gondolatait nálam...

  Lehet, hogy túl izgatottnak tűntem. Felemelte az államat.

  Tényleg annak tűnsz.

Lassan odahajolt hozzám, és hideg arcát az arcomhoz simította. Moccanni sem mertem.

  Mmmm... −  Mélyet lélegzett.

Képtelenség bármilyen értelmes mondatot összehozni, amikor hozzám ér. Legalább egy percbe tellett, míg el bírtam kezdeni.

  Mintha most már... sokkal könnyebb lenne a közelemben lenned.

   Úgy látod? −  Orra az állam szögletéhez siklott. Keze lepkeszárny-finoman hátrasimította nedves hajamat, hogy az ajka megérinthesse a gödröcskét a fülem mögött.

   Sokkal, sokkal könnyebb! −  mondtam, és megpróbáltam lélegezni.

  Hmmm.

  Úgyhogy azon gondolkodom... −  kezdtem újra, de ahogy az ujja hegye lassan végigsiklott a kulcscsontomon, elveszítettem a fonalat.

  Igen? −  lehelte.

  Mit gondolsz... −  Szégyenkezve vettem észre, hogy elcsuklik a hangom − ...miért van ez?

Nyakamon vibrált a lélegzete, ahogy felnevetett.

  Az akarat győzelme az ösztönök fölött.

Elhúzódtam. Amint megmoccantam, mozdulatlanná merevedett. A lélegzetét se hallottam.

Egy pillanatig óvatosan méregettük egymást, aztán fokozatosan fölengedett, már nem szorította úgy össze az állkapcsát.

− Valamit rosszul csináltam?

− Épp ellenkezőleg. Kezdesz megőrjíteni − vallottam be. Ezen kissé elgondolkodott, és amikor megszólalt, a hangja elégedettnek tűnt.

− Tényleg? −  Az arcán diadalmas mosoly ragyogott fel.

− Óhajtod, hogy meg is tapsoljalak? Elvigyorodott.

  Csak kellemesen meglepődtem − mentegetőzött. −  Az elmúlt száz évben − mondta ingerkedve − még csak nem is képzeltem, hogy ilyesmi történhet velem. Soha nem hittem volna, hogy találok valakit, akivel szeretnék együtt lenni... másképp, mint a testvéreimmel. És ráadásul kiderül, hogy még jól is csinálnom... ezt a veled való együttlétet...

− Te mindent jól csinálsz −  mutattam rá.

Vállat vont, erre mindketten halkan felnevettünk.

  De hogy lehet ez most olyan könnyű? − nyaggattam. −  Ma délután még...

− Egyáltalán nem könnyű −  sóhajtott fel. −  De ma délután még nem döntöttem. Sajnálom a dolgot, megbocsáthatatlan, ahogy viselkedtem.

− Nem megbocsáthatatlan! −  tiltakoztam.

  Köszönöm. −  Elmosolyodott. −  Tudod − folytatta, és a padlóra szegezte a szemét −, nem voltam biztos benne, hogy van elég erőm... − Fölemelte az egyik kezemet, és gyöngéden az arcához szorította. − És amíg a legkisebb esély is volt arra, hogy esetleg... nem tudok uralkodni magamon... −  Mélyen beszívta a csuklóm illatát. − Féltem, hogy engedek a kísértésnek. De aztán eldöntöttem, hogy igenis, van elég erőm, és nem létezik, hogy valaha is...

Még sose láttam, hogy ilyen küszködve keresné a szavakat. Annyira... emberi volt.

− Szóval most már legyőzted?

− Az akarat győzelme − ismételte mosolyogva, és a foga megvillant a sötétségben.

− Hú, ez aztán könnyen ment! −  mondtam.

Hátravetett fejjel nevetett, olyan halkan, mintha suttogna, de mégis kirobbanó jókedvvel.

− Könnyű csak neked volt! − javított ki, és megérintette az orromat az ujja hegyével.

A következő pillanatban azonban elkomolyodott.

  Megpróbálom − suttogta elkínzott hangon. − Ha pedig... túl sok lesz nekem, nagyjából biztos vagyok benne, hogy képes leszek elmenni.

Utáltam, ha arról beszél, hogy elmegy.

  Holnap már megint nehezebb lesz −  folytatta. −  Ma egész nap itt volt az illatod a fejemben, és meglepő módon eltompultam iránta. Ha bármilyen rövid időre is elválunk, kezdhetem megint elölről az egészet. De azért talán mégsem egészen elölről, azt hiszem.

− Hát akkor ne menj el! −  kértem sóvárogva.

− Részemről rendben! − Az arca ellágyult, szelíden mosolygott. −  Hozhatod a bilincset, a rabod vagyok! −  De azért az ő hosszú ujjai béklyózták a csuklómat, amíg beszélt. Felnevetett csöndes, dallamos nevetéssel. Ma este többet nevetett, mint az egész ismeretségünk alatt összesen.

− Most sokkal... optimistábbnak látszol, mint általában − jegyeztem meg. − Ilyennek még sose láttalak.

− De hát ez így is van rendjén, nem? − Elmosolyodott. −  Az első szerelem csodája, meg ilyesmi. Hihetetlen, micsoda különbség van aközött, hogy olvasol valamiről, a moziban látod, vagy személyesen megtapasztalod, nem?

  Bizony nagy különbség − helyeseltem. − Ez az egész sokkal erősebb hatású, mint hittem volna.

  Ott van például... − A szavak olyan gyorsan törtek elő belőle, hogy nagyon kellett figyelnem, ha mindent érteni akartam. − ...a féltékenység. Százezer könyvben olvastam róla, láttam, amint a színészek eljátsszák ezer különböző színdarabban és filmben. Azt hittem, erről az érzésről mindent tudok, amit tudni lehet. De egészen megdöbbentett... − elhúzta a száját. −  Emlékszel arra a napra, amikor Mike meghívott a bálra?

Bólintottam, bár nekem az a nap más miatt volt emlékezetes:

− Aznap kezdtél szóba állni velem.

−Váratlanul ért, micsoda ellenszenv, majdhogynem gyűlölet lobbant fel bennem. Először nem is tudtam, mi ez. Még sokkal jobban gyötört, hogy nem tudom, mit gondolsz, miért utasítottad vissza. Tényleg csak a barátnőd miatt? Vagy azért, mert már van valakid? Tudtam, hogy akárhogy is van, nem tartozik rám. Meg is próbáltam nem törődni vele. Aztán kezdtek sorban állni előtted a fiúk −  kuncogott.

Haragos képet vágtam a sötétben. Hadarva folytatta.

− Érthetetlen nyugtalansággal vártam, hogy mit mondasz nekik, figyeltem az arcod minden rezdülését. És nem tagadhattam, mekkora megkönnyebbülést érzek, amikor nem láttam mást rajta, csak bosszúságot. De biztos azért nem lehettem benne... Aznap este jöttem ide először. Egész éjszaka vívódtam, miközben figyeltelek, ahogy alszol: éreztem, mekkora szakadék tátong aközött, amit morálisan helyesnek tartok, és amit akarok. Tudtam, ha továbbra sem veszek rólad tudomást, vagy ha elmegyek pár évre, míg te el nem kerülsz innét, akkor egy napon majd igent mondasz Mike-nak, vagy valamelyik hozzá hasonlónak. És ez a gondolat kiborított.

  És akkor − suttogta −, ahogy ott aludtál, egyszer csak kimondtad a nevemet. Olyan tisztán és érthetően, hogy azt hittem, felébredtél. De aztán nyugtalanul forgolódni kezdtél, újra a nevemet motyogtad, és felsóhajtottál. Az érzés, ami akkor elöntött, olyan erős volt, hogy megijedtem tőle. Tudtam, többé nem leszek képes eljátszani, hogy nem veszek tudomást rólad. − Egy pillanatra elhallgatott, valószínűleg a hirtelen szabálytalanná vált szívverésemet figyelte.

   De a féltékenység... fura egy dolog. Annyival erősebb, mint hittem volna! És teljesen irracionális! Az előbb is, amikor Charlie arról a nyavalyás Mike Newtonról kérdezett... −  Haragosan csóválta a fejét.

  Tudhattam volna, hogy hallgatózol! − nyögtem fel.

  Hát persze.

  És ennyi elég volt hozzá, hogy féltékeny legyél?

   Ne felejtsd el, hogy nekem mindez újdonság! Te feléleszted bennem az embert, és minden érzés nagyon erős, mert még friss.

   De komolyan − ugrattam −, hogyan zavarhat téged egy ilyen csekélység, amikor nekem azt kellett hallanom, hogy Rosalie-t, a megtestesült, tiszta szépséget, Rosalie-t neked szánták. Emmett ide vagy oda, hogyan tudnék én versenyezni ezzel?

  Nem vagytok versenytársak! −  A mosolya megvillant a sötétben. A kezemet a csuklómnál fogva odahúzta a hátára, és a melléhez vont. Moccanni se mertem, még levegőt is csak óvatosan vettem.

   Tudom, hogy nem vagyunk versenytársak −  motyogtam Edward hűvös bőrébe. − Éppen ez a baj!

− Rosalie persze nagyon szép a maga módján, de ha nem lenne a fogadott nővérem, ha nem tartozna Emmetthez, akkor sem vonzana tizedannyira, nem, ezredannyira sem, mint te! −  A hangja most komoly volt. − Majdnem kilencven éven keresztül járkáltam az én fajtám és a tiéd közt... és egész idő alatt azt hittem, elég vagyok önmagamnak, nem jöttem rá, mit is keresek. És nem is találtam semmit, hiszen te sem éltél még akkor.

− Ez nem igazság − suttogtam, miközben az arcom még mindig a melléhez simult, és a lélegzését hallgattam. −  Nekem egyáltalán nem is kellett várnom rád! Én miért úsztam meg ilyen könnyen?

− Igazad van! − helyeselt Edward, szemlátomást mulatva rajtam. − Tényleg meg kéne kicsit nehezítenem a dolgodat! − Kiszabadította az egyik kezét, elengedte a csuklómat, de csak azért, hogy óvatosan a másik kezébe vegye. Lágyan végigcirógatta nedves hajamat a fejem búbjától le egészen a derekamig. − Neked mindössze az életedet kell kockára tenned minden másodpercben, amit velem töltesz, ez igazán nem nagy dolog. Neked csak a természetnek, az emberiségnek kell hátat fordítanod... mit számít az?

− Nagyon keveset! Egyáltalán nem érzem, hogy lemondtam volna valamiről.

− Most még nem. − Hangja hirtelen megtelt valami ősi szomorúsággal.

Megpróbáltam felkönyökölni, és az arcába nézni, de a keze szét-törhetetlen gyűrűbe zárta a csuklómat.

  Mi... −  kezdtem, amikor a teste hirtelen megfeszült, valamire felfigyelt. Én is mozduladanná dermedtem: Edward a következő pillanatban eleresztette a kezemet, és eltűnt mellőlem, én pedig kis híján orra buktam.

   Feküdj le! −  sürgetett. A sötétben nem tudtam megállapítani, honnan jön a hangja.

Bebújtam a takaróm alá, oldalra fordultam és összegömbölyödtem, mert mindig így szoktam aludni. Hallottam, amint az ajtó résnyire nyílik. Charlie bekukucskált, hogy ott vagyok-e, ahol lennem kell. Egyenletesen lélegeztem, kicsit el is túloztam.

Eltelt egy hosszú perc. Füleltem, de nem voltam biztos benne, hogy Charlie már elment. Aztán Edward hűvös karja egyszerre csak átfogott a takaró alatt, az ajka ott volt a fülemnél.

  Rémes színésznő vagy, semmi keresnivalód azon a pályán.

  A csudába! −  morogtam. A szívem valósággal döngette a bordáimat.

Edward valamilyen dallamot dúdolt: úgy hangzott, mint egy altatódal.

Egy pillanatra elhallgatott.

  Énekeljek neked, amíg el nem alszol?

  Persze! −  nevettem. −  Mintha tudnék aludni, amikor itt vagy!

  Eddig is tudtál −  emlékeztetett.

  De akkor nem tudtam, hogy itt vagy! − feleltem fagyosan.

   Hát, ha nem akarsz aludni... −  kezdte, tudomást sem véve szemrehányó hangomról. Elakadt a lélegzetem.

  Ha nem akarok aludni, akkor...? Felnevetett.

  Akkor mit szeretnél csinálni helyette? Először nem is bírtam válaszolni.

  Nem is tudom − mondtam végül.

  Majd szólj, ha eldöntötted!

Hűvös lélegzete bizsergette a nyakam, éreztem, ahogy az orra végigcsúszik az állam vonalán, és beszívja a bőröm illatát.

− Hé, azt hittem, már sikerült érzéketlenné válnod!

  Csak mert nem engedek a kísértésnek, hogy megkóstoljam a bort, ez még nem jelenti azt, hogy nem tudom méltányolni a buké-ját − suttogta. −  Virágillatod van, olyan, mint a levendulának... vagy a fréziának −  jegyezte meg. − Az ember szájában összefut a nyál.

− Igen, ritka az olyan nap, hogy valaki ne közölné velem, milyen étvágygerjesztő illatom van!

Kuncogott, aztán felsóhajtott.

− Eldöntöttem, hogy mit szeretnék! −  mondtam. −  Többet szeretnék tudni rólad!

− Kérdezz bármit!

Gondolatban végigrostáltam a kérdéseimet, majd kiböktem a legfontosabbat.

  Miért csinálod? −  kérdeztem. −  Még mindig nem értem, miért igyekszel annyira, hogy ellenállj annak, ami... ami vagy. Kérlek, ne érts félre, természetesen örülök, hogy így van. Egyszerűen csak nem értem, miért olyan fontos ez neked egyáltalán.

Habozott egy kicsit, mielőtt felelt.

− Jó kérdés, és nem te vagy az első, aki fölteszi. A többiek, mármint a mi fajtánk többsége, akik tökéletesen elégedettek a sorsukkal, ők sem értik, miért élünk így, ahogy élünk. De tudod, csak azért, mert... mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk... ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy, hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek... egy olyan végzetnek, amit egyikünk sem maga választott. Miért ne próbálhatnánk megőrizni az emberi természetünkből annyit, amennyit csak lehet?

Mozdulatlanul feküdtem, megilletődött csöndben.
− Elaludtál?
− Nem.
− Ez minden, amire kíváncsi voltál? A szememet forgattam.
− Hát nem egészen.
− Mit szeretnél még tudni?
  Miért tudsz olvasni mások gondolataiban? És miért csak te? És ott van Alice, aki látja a jövendőt... miért történnek veletek ezek a dolgok?

Éreztem a sötétben, hogy vállat von.

  Nem igazán tudjuk mi sem. Carlisle-nak van egy elmélete... Szerinte valamennyien átmentettünk valamit a legerősebb emberi tulajdonságainkból, és azok a mostani életünkben fölerősödnek, akárcsak az agyunk és az érzékeink működése. Úgy gondolja, valószínűleg már emberként is nagyon érzékeny voltam a körülöttem élők gondolataira. És hogy Alice valamennyire már emberkorában is a jövőbe látott, bárhol élt is akkoriban.

− És Carlisle meg a többiek... ők mit hoztak magukkal az új életükbe?

− Carlisle az együttérzést. Esme azt a képességét, hogy szenvedélyesen tud szeretni. Emmett az erejét, Rosalie az állhatatosságát. De nevezhetjük akár csökönyösségnek is − kuncogott. − Jasper esete nagyon érdekes. Ö már az első életében is karizmatikus személyiség volt, befolyásolni tudta a körülötte élőket, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy ő. Most képes rá, hogy manipulálja a környezetében lévők érzéseit, lecsillapítson egy teremnyi dühös embert például, vagy éppenséggel izgalomba hozzon egy letargikus tömeget. Nagyon titokzatos képesség.

Eltöprengtem ezeken a képtelen dolgokon, emésztgettem a hallottakat. Edward türelmesen várt, amíg gondolkodtam.

  No és hogy kezdődött ez az egész? Már úgy értem, téged Carlisle változtatott át, nyilván őt is át kellett változtatnia valakinek és így tovább...

− Hogy honnan ered ez az egész? Az evolúció hozta volna létre? A teremtés? Nem lehet, hogy ugyanúgy fejlődtünk ki, mint a többi fajok, egyikünk ragadozó, másikunk zsákmány? Vagy ha az ember nem tudja elhinni, hogy ez az egész világmindenség csak úgy véletlenül, magától jött létre, amit én a magam részéről nehezen tudnék elfogadni, olyan nehéz elhinni, hogy ugyanaz az erő, amely megteremtette a törékeny angyalhalat és a cápát, a fókabébit és a gyilkos bálnát, éppígy megteremthette egyszerre a mi fajtánkat meg a tiéteket?
  Egyvalamit azért tisztázzunk! Én a bébifóka vagyok, rendben?
  Rendben. − Nevetett. Valami megérintette a hajamat − az ajka?

Szerettem volna megfordulni és ellenőrizni, csakugyan az ajka ért-e hozzá a hajamhoz. De rendesen kellett viselkednem: nem akartam ezt az egészet még nehezebbé tenni a számára, mint amilyen már amúgy is volt.
− Akarsz most már aludni? −  kérdezte, megtörve a rövid csendet. −  Vagy vannak még kérdéseid?
− Oh, mindössze egy millió, esetleg kettő...
− Ott van nekünk a holnap, aztán a holnapután, aztán a következő nap... −  emlékeztetett. Elmosolyodtam, ez a gondolat túláradó boldogsággal töltött el.
− Nem hagylak el. −  A hangjában ott volt az ígéret pecsétje.
Akkor csak még egyetlen kérdés ma éjszakára... − Elpirultam. A sötétség sem segített − biztos voltam benne, hogy megérzi a hirtelen melegséget a bőröm alatt.
Mi az?
  Nem, hagyjuk! Meggondoltam magam.
  Bella, nyugodtan kérdezhetsz tőlem bármit! Nem feleltem, mire Edward felnyögött.
   Állandóan abban reménykedem, hogy idővel egyre kevésbé lesz frusztráló, hogy nem tudok olvasni a gondolataidban. De csak rosszabb és rosszabb lesz!
  Örülök, hogy nem tudsz olvasni a gondolataimban. Már az is elég rémes, hogy kihallgattad, mit beszélek álmomban.
   Kérlek! −  A hangja olyan rábeszélő volt, olyan ellenállhatatlan...

Megráztam a fejemet.
   Ha nem mondod meg, valami sokkal rosszabbra fogok gondolni ...! − fenyegetett sötéten. −  Kérlek! − Már megint ez az esdeklő hang....
  Hát... − kezdtem, és örültem, hogy nem látja az arcomat.
  Azt mondtad, hogy Rosalie és Emmett rövidesen összeházasodnak... Ez... mármint a házasság... ugyanazt jelenti nálatok, mint az embereknél?

Gyorsan kapcsolt, és most már istenigazában felnevetett.
  Hát erre akartál kilyukadni? Fészkelődtem kicsit, de felelni nem bírtam.
  Igen, gondolom, nagyjából ugyanazt jelenti − felelte. − Mondtam neked, hogy az emberi vágyak többsége megmarad bennünk, csak elfedik őket a még erősebb késztetések.
  Ó... − Ez volt minden, amit mondani bírtam.
  Volt valami okod rá, hogy éppen ezt kérdezd?
   Hát azon gondolkodtam... hogy esetleg te meg én... valamikor...

Mozdulatlanná dermedő teste tudatta velem, hogy elkomorodott. S vele együtt én is.
  Nem hiszem, hogy ez... ez... lehetséges lenne...

   Mert túl nehéz lenne neked, ha én olyan... közel lennék hozzád?

   Kétségkívül ez se lenne könnyű. De én most nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy te olyan lágy vagy, olyan törékeny... Minden mozdulatomra ügyelnem kell, amikor együtt vagyunk, nehogy kárt tegyek benned. Könnyen megölhetnélek, Bella, puszta véletlenségből! − mormolta alig hallhatóan. Felemelte a kezét, és jéghideg tenyerét az arcomra simította. −  Ha túl heves lennék... ha egyetlen másodpercre megfeledkeznék magamról, és jóllehet, csak megérinteni szeretném az arcod, mégis véletlenül összezúznám a koponyádat... Fogalmad sincs, milyen hihetetlenül törékeny vagy! Soha, de soha nem engedhetem meg magamnak, hogy bármilyen okból elveszítsem az önuralmamat, amikor veled vagyok!

Várta, hogy feleljek valamit, és amikor csak hallgattam, nyugtalan lett.
  Megrémítettelek? −  kérdezte.

Vártam egy percet a válasszal, hogy igaz legyen, amit mondok:
  Nem, jól vagyok.

Úgy láttam, egy pillanatra elgondolkodott.
  De azért kíváncsi lennék −  mondta megint könnyed hangon. − Te már....? −Jelentőségteljesen elhallgatott.
  Természetesen nem! −  Elvörösödtem. −  Mondtam már, hogy még soha nem éreztem így senki iránt, még hasonlót sem.
  Tudom. De ismerem a többi ember gondolatait. Tudom, hogy a szerelem meg a testi vágy nem mindig járnak kéz a kézben.
   Nálam igen. Legalábbis most, hogy egyáltalán léteznek számomra! − Felsóhajtottam.
   Ennek örülök. Legalább van valami, ami közös bennünk! -Elégedettnek hangzott.
   Ami az emberi ösztöneidet illeti... − kezdtem. Edward várt. − Hát szóval, egyáltalán vonzónak találsz engem... úgy?

Felnevetett, és könnyedén összeborzolta a már majdnem megszáradt hajamat.
  Ha ember talán nem is, férfi azért vagyok −  biztosított róla. Önkéntelenül ásítottam.
  Feleltem az összes kérdésedre, most már aludnod kéne − unszolt.
  Nem biztos, hogy tudok.
  Akarod, hogy elmenjek?

  Nem! − vágtam rá a kelleténél hangosabban.

Nevetett, aztán újra dúdolni kezdte azt az ismeretien altatódalt, lágyan zümmögött a fülembe, angyalhangon.

Fáradtabb voltam, mint hittem, kimerített az egész napos szellemi és érzelmi feszültség, amihez hasonlót még soha nem éltem át. Edward hűvös karjában lassan elnyomott az álom.