Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13.Vallomások

2010.01.03

13. VALLOMÁSOK

Megdöbbentő látványt nyújtott a napfényben. Egész délután egyfolytában bámultam, mégsem tudtam betelni vele. A bőre, amely a tegnapi vadászkiránduláson kapott ugyan egy kis színt, de azért hófehér volt, a szó szoros értelmében szikrázott, mintha sok ezer parányi gyémánttal lenne kirakva. Mozdulatlanul feküdt a fűben, inge szétnyílt szoborszerű, sugárzó mellkasán, szikrázó karja meztelen. Csillámló, halvány levendulaszín szemhéja csukva, bár természetesen nem aludt. Olyan volt, mint egy ismeretien, márványsima és kristálycsillámos kőből faragott tökéletes szobor.

Időnként megmoccant az ajka, mintha remegne. Amikor megkérdeztem, azt felelte, dúdolgat magában, csak olyan halkan, hogy én nem hallom.

Élveztem a napsütést, bár az én ízlésemnek a levegő nem volt elég száraz. Szerettem volna én is hanyatt dőlni, mint Edward, és átengedni magam a napnak. De ülve maradtam, összegömbölyödve, államat felhúzott térdemen nyugtattam, és nem bírtam levenni róla a szememet. Enyhe szél fújt, összekócolta a hajamat, és megborzongatta a mozdulatlan alakja körül hullámzó füvet.

A rét, amelynek látványa annyira lenyűgözött az első pillanatban, jelentéktelenné halványult Edward szépsége mellett.

Még most is attól féltem, hogy a következő pillanatban eltűnik, mint egy látomás, mert túl szép ahhoz, hogy igaz legyen... Tétován kinyújtottam a ujjam, és megcirógattam csillámló kézfejét. Újra elálmélkodtam bőrének tökéletes, selymes simaságán és márványos hűvösségén. Amikor újra felnéztem, a szeme nyitva volt, engem figyelt. Ma karamella színe volt a szemének, világosabb és melegebb, mint vadászat után mindig. Tökéletes ajka futó mosolyra húzódott.

− Nem félsz tőlem? − kérdezte játékosan, de kihallottam mögüle az igazi kíváncsiságot.

  Nem jobban, mint máskor.

Még szélesebben elmosolyodott, fogsora megvillant a napfényben.

Közelebb araszoltam hozzá, most már az egész kezemet feléje nyújtottam, és az ujjam hegyével körülrajzoltam a felsőkarját. Megremegtem, és tudtam, hogy ezt ő is észrevette.

  Nem baj? −  kérdeztem, mert újra lehunyta a szemét.

  Nem −  felelte, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna. −  El nem tudod képzelni, milyen érzés! − Felsóhajtott.

Könnyedén végighúztam az ujjam tökéletes karizmain, követtem a könyökhajlatában kékesen kanyargó erek halvány mintázatát. A másik kezemmel már nyúltam, hogy megfordítsam a kezét, de rájött, mit szeretnék, és fölfelé fordította a tenyerét azzal a szemfényvesztő gyorsasággal, ahogy mozogni szokott. Ettől megriadtam: az ujjaim egy pillanatra megdermedtek a karján.

− Sajnálom − lehelte. Még időben néztem fel, hogy lássam, amint aranyszínű szeme újra lecsukódik. − Veled túlságosan könnyű önmagamnak lenni.

Fölemeltem a kezét, ide-oda forgattam, és néztem, ahogy a nap megcsillan a tenyerén. Közelebb húztam az arcomhoz, megpróbáltam benézni a bőre alá.

− Mondd el, hogy mire gondolsz most! − suttogta. Lenéztem, és láttam, hogy nyitva a szeme, és hogy most egyszerre feszült figyelemmel néz rám. − Még mindig fura érzés, hogy sose tudom, mit gondolsz!

− Tudod, mi többiek egyfolytában így érezzük magunkat.

− Nehéz élet lehet... − Csak képzeltem volna, hogy a hangjában szomorúság bujkál? − De még mindig nem mondtad meg, mire gondolsz.

  Éppen azt kívántam, bár tudnám, te mire gondolsz... − Haboztam.

− És?

− Azt is kívántam, bárcsak el tudnám hinni, hogy tényleg létezel. És azt is kívántam, bárcsak ne félnék!

− Nem akarom, hogy félj! −  mormolta nagyon halkan. De én azt is meghallottam, mi volt az, amit nem mondott, mert nem mondhatott ki: azt, hogy nem kell félnem, hogy nincs mitől félnem.

− Nem éppen arra a fajta félelemre gondoltam, bár kétségkívül arról se kellene megfeledkeznem.

Olyan hirtelen ült fel, hogy észre se vettem, csak arra eszméltem, hogy ott ül, a jobb karjára támaszkodva, a bal tenyere még mindig a kezemben. Angyali szépségű arca néhány centire volt az enyémtől. Hátrahőkölhettem volna − hátra kellett volna hőkölnöm − ettől a váratlan közelségtől, de nem bírtam megmozdulni. Aranyszeme mozdulatlanná bűvölt.

− Hát akkor mitől félsz? −  sürgetett.

De én nem tudtam felelni. Mint ahogy egyszer már korábban is, az arcomon éreztem hűvös lélegzetét. Olyan csodálatosan édes, olyan jó illatú volt, hogy összefutott a nyál a számban. Soha nem éreztem még hasonlót. Ösztönösen, mielőtt ráébredtem volna, hogy mit teszek, közelebb hajoltam hozzá, hogy belélegezzem.

A következő pillanatban már ott sem volt: kitépte a kezét az enyémből, és mire át tudtam fókuszálni a szememet, húsz lépésnyire tőlem, a kis rét szélén, egy hatalmas fenyőfa sötét árnyékában állt. Mintha pofon vágtak volna. Az üres kezem valósággal fájt.

− Sajnálom... Edward! −  suttogtam, de tudtam, hogy úgyis meghallja.

− Várj egy kicsit! − szólt vissza, kicsit hangosabban, hogy az én kevésbé érzékeny fülem is meghallja. Mozdulatlanul ültem.

Tíz hihetetlenül hosszú másodperc telt el így, aztán elindult felém. Lassabban mozgott, mint szokott. Néhány lépésnyire tőlem megállt, kecsesen leereszkedett a fűre, és leült, törökülésben. Közben egyfolytában a szemembe nézett. Mély lélegzetet vett, aztán bocsánatkérően elmosolyodott.

− Nagyon sajnálom! −  Egy pillanatig habozott. − Megértenéd, hogy gondolom, ha most azt mondanám, hogy én is csak ember vagyok?

Bólintottam egyet, de nem igazán bírtam nevetni a tréfáján. A vércukorszintem az egekbe szökött, ahogy lassan ráébredtem, milyen veszélyben forogtam. Hiába ült messzebbre tőlem, mégis megorrontotta. A mosolya csúfondárossá változott.

  Hát nem én vagyok a világ legkiválóbb ragadozója? Minden porcikámmal magamhoz csalogatom a zsákmányt. A hangommal, az arcommal, még a szagommal is! Mintha bizony szükségem lenne rá! − Váratlanul megint talpra szökkent és eliramodott, eltűnt a szemem elől, hogy aztán felbukkanjon ugyanannál a fánál, ahol az előbb állt, miután fél másodperc alatt megkerülte a rétet. −  Mintha bizony el tudnál futni előlem! −  nevetett keserűen.

Aztán felnyúlt fél kézzel, és fülsiketítő reccsenéssel, minden erőfeszítés nélkül letört egy fél méter vastag ágat egy fenyő törzséről. Egy pillanatig az egyik kezében egyensúlyozta, aztán villámsebesen elhajította, neki egy másik hatalmas fának −  az megrázkódott és hosszan reszketett az ütéstől.

És aztán megint ott állt előttem, mozdulatlanul, mint egy kőszobor.

  Mintha bizony meg tudnád védeni magad tőlem! − mondta gyöngéden.

Mozdulatlanul ültem, és elfogott a félelem, ahogy még soha. Eddig még sose láttam így, teljesen megszabadulva attól a gondosan őrzött látszattól, amelyet a külvilág felé mutatni szokott. Még sose volt kevésbé emberi... sem ennél gyönyörűbb. Tágra nyílt szemmel, hamuszürke arccal ültem, mint egy madár, amelyet megbűvölt a kígyó pillantása.

  Ne félj! −  bársonyos hangja csábító volt, ha akarta, ha nem. − Megígérem... − Egy pillanatig habozott. − Megesküszöm rá, hogy nem bántalak! −  Láttam, hogy nem is annyira engem akar meggyőzni, mint inkább saját magát.

− Ne félj! − suttogta újra, miközben lassan, nagyon lassan közelebb lépett. Könnyedén, de szándékos lassúsággal leereszkedett a fűre, míg csak az arcunk egy magasságba nem került, karnyújtásnyira egymástól.

− Kérlek, bocsáss meg! − mondta merev udvariassággal. − Általában tudok uralkodni magamon. Csak éppen most kiborítottál egy pillanatra. De mostantól, ígérem, kifogástalanul fogok viselkedni.

Várt, de én még mindig nem bírtam megszólalni.

− Különben is, ma tényleg nem vagyok szomjas! −  Rám kacsintott.

Ezen már nevetnem kellett, bár a hangom reszketett és kissé elfulladt.

− Jól vagy? −  kérdezte gyöngéden, aztán lassan, óvatosan kinyújtotta márványfehér kezét, és az enyémbe helyezte.

Lenéztem sima, hűvös kezére, aztán a szemébe. A pillantása gyöngéd volt, bűnbánó. Újra a kezére néztem, aztán az ujjam hegyével ismét végigsimítottam a vonalakat a tenyerében. Félénken elmosolyodtam.

Kápráztató mosollyal válaszolt.

− Hol is tartottunk, mielőtt olyan lehetetlenül viselkedtem? −  kérdezte olyan előkelő hanghordozással, ahogy az elmúlt századokban beszélhettek az emberek.

− Esküszöm, nem emlékszem. Még mindig szégyenkezett.

− Azt hiszem, arról beszéltünk, miért is félsz, a legkézenfekvőbb okoktól eltekintve.

− Aha, tényleg. − Nos?

Ujjam szórakozottan kóborolt sima, csillámló tenyerén. Teltek a másodpercek.

− Milyen könnyen elveszítem a türelmemet! − sóhajtott fel. És hirtelen ráébredtem, hogy ez a dolog pontosan ugyanolyan új az ő számára is, mint nekem. Hiába van annyi év felmérhetetlen

tapasztalat a birtokában, ez az egész neki is nehéz. Ebből a gondolatból bátorságot merítettem.

− Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna. − Nehéz volt mindezt hangosan kimondani.

− Igen − helyeselt lassan, elgondolkodva. −  Ettől csakugyan félned kell. Attól, hogy velem akarsz lenni. Óvakodnod kell tőlem, a saját érdekedben. Már régen el kellett volna mennem −  sóhajtott. − Legalább most meg kéne tennem. De nem hiszem, hogy képes lennék rá.

  De én nem akarom, hogy elmenj! −  motyogtam, és megint a kezét néztem.

  Pontosan ezért kellene elmennem. De ne aggódj! Alapjában véve önző alak vagyok. Túlságosan vágyódom a társaságodra, semhogy képes lennék azt tenni, ami helyes.

− Örülök neki.

− De ne örülj! −  Megint elhúzta a kezét, igaz, most gyöngédebben, de a hangja élesebb lett. Élesebb, mint máskor, de mégis gyönyörűbb bármilyen más emberi hangnál. Nehéz volt lépést tartani a hirtelen hangulatváltozásaival −  elkábultam tőlük, és mindig lemaradtam egy lépéssel.

  De én nemcsak a társaságodra vágyódom! Ezt sose felejtsd el! Ne felejtsd el, hogy rád nézve veszélyesebb vagyok, mint bárki másra! − Elhallgatott, és ködös tekintettel meredt az erdő felé.

Egy pillanatra elgondolkodtam.

− Nem értem, mire gondolsz, legalábbis az utolsó részt biztosan nem értem − mondtam.

Mosolygott megint, a hangulata szemlátomást újra megváltozott.

  Hogy magyarázzam meg neked? − kezdte elgondolkodva. − Méghozzá anélkül, hogy megint megijesztenélek? ...Hmmm. − Ösztönösen visszacsúsztatta kezét az enyémbe: én szorosan a két tenyerem közé fogtam. Edward lenézett összekulcsolódó ujjainkra.

− Ez elképesztően kellemes érzés, ez a meleg! − Fölsóhajtott. Kis időbe telt, amíg összeszedte a gondolatait.

− Azt tudod, ugye, hogy mindenki más ízeket kedvel? Van, aki a csokoládéfagylaltot, mások az epret?

Bólintottam.

− Elnézést, ezért az ennivalós hasonlatért, de máshogy nem tudom megmagyarázni.

Nevettem.

− Tudod, minden embernek más az illata, más az eszenciája. Ha bezárnál egy alkoholistát egy poshadt sörrel teli szobába, ő boldogan eliszogatna ott. De ha éppen leszokófélben lenne az alkoholról, azért meg tudná állni, hogy ne igyon belőle. Ám tegyük fel, hogy ugyanebben a szobában talál egy pohár százéves brandyt, a legritkább, legfinomabb konyakot, amelynek meleg illata belengi a helyiséget. .. Nos, mit gondolsz, mi történne akkor az emberünkkel?

Némán ültünk, egymás szemébe nézve próbáltunk olvasni a másik gondolataiban.

Edward törte meg a csöndet.

− De talán nem is ez a jó hasonlat. A brandynek talán túl könnyű lenne ellenállni. Az alkoholista helyett inkább heroinistát kellett volna mondanom.

  Szóval én vagyok a kedvenc kábítószered? − ugrattam, hogy enyhítsek egy kicsit a hangulat komolyságán.

Futólag elmosolyodott, láthatólag méltányolta az erőfeszítésemet.

  Igen, az a helyzet, hogy pontosan az vagy nekem: a legtisztább heroin!

− És ez gyakran előfordul? − kérdeztem.

Elnézett a fák csúcsa felé, miközben a válaszon gondolkodott.

   Beszélgettem erről a fivéreimmel. Jaspernek nagyjából mindnyájan egyformák vagytok. Ő csatlakozott legkésőbb a családunkhoz. Neki még állandó küzdelmet jelent, hogy ellenálljon a kísértésnek. Még nem volt ideje, hogy kifejlessze magában a különféle illatok, aromák iránti érzékenységet. − Gyors, bocsánatkérő pillantást vetett rám. −  Sajnálom.

   Nem zavar. Kérlek, ne aggódj állandóan, hogy esetleg megbántasz, vagy megijesztesz, vagy bármi! Ti így gondolkodtok. Meg tudom érteni, legalábbis megpróbálom. Magyarázd el úgy, ahogy neked a legegyszerűbb.

Mély lélegzetet vett, és újra felbámult az égre.

  Szóval Jasper úgy gondolja, hogy ő még soha nem találkozott senkivel, aki annyira... − Habozott, a megfelelő szót kereste. − ...annyira vonzotta volna, mint te engem. Márpedig ha így véli, akkor szerintem sem élt át ilyesmit. Emmett, úgymond már régóta egy csónakban evez velünk, ő pontosan értette, miről beszélek. Azt mondta, vele ez kétszer megesett, és hát az egyik esetben erősebb volt a vonzás...

  És veled előfordult már?

  Soha.

A szó mintha megállt volna a meleg levegőben.

− És mit csinált Emmett? −  kérdeztem, csak hogy megtörjem a csendet.

De rögtön láttam, hogy ez rossz kérdés volt. Edward arca elsötétült, két tenyerem közt ökölbe szorult a keze. Elfordította a fejét. Vártam, de tudtam, hogy nem fog válaszolni.

  Azt hiszem, sejtem −  mondtam végül. Könyörgőn, sóváran nézett rám.

  Még a legerősebbek is kibuknak a csónakból, nem igaz?

  Mit kérsz tőlem? Az engedélyem? −  kérdeztem élesebben, mint ahogy szerettem volna. Megpróbáltam kedvesebb hangot megütni, hiszen nehezére eshetett nyíltan beszélni ezekről a dolgokról. − Úgy értsem, hogy nincs remény? − Milyen nyugodtan tudok beszélni a tulajdon halálomról!

  Nem, nem! −  Már meg is bánta, amit egy pillanattal előbb mondott. −  Hát persze, hogy van remény! Már úgy értem, persze, hogy nem foglak... − Félbehagyta a mondatot. Izzó tekintete az enyémbe fúródott. − Velünk egészen más a helyzet. Emmett... Azok idegenek voltak, akikkel összeakadt. És nagyon régen történt, akkor még nem volt ennyire... gyakorlott, ennyire óvatos, mint most.

Feszült figyelemmel fürkészett, míg átgondoltam a dolgot.

  Szóval, ha véletlenül találkoztunk volna... egy sötét sikátorban, vagy ilyesmi... − kezdtem, de aztán elakadtam.

  Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ugorjak fel az osztályterem kellős közepén, és... −  Hirtelen elhallgatott, és elfordította a fejét. −  Amikor elmentél mellettem, kevésen múlott, hogy ott helyben tönkre nem tettem mindazt, amit Carlisle felépített számunkra. Ha nem gyakorlom az utóbbi, hát, igen sok évben, hogy leküzdjem a szomjúságomat, akkor nem bírtam volna fékezni magam... − Szünetet tartott, megint a fákat fixírozta.

Mindkettőnknek az a bizonyos első találkozás járt a fejében.

  Biztosan azt hitted, valami megszállottal van dolgod.

  Csak nem értettem, miért. Hogyan utálhattál meg olyan hirtelen...

   Nekem te olyan voltál, mint valami démon, aki egyenesen a poklomból szállt fel a földre, hogy tönkretegyen. A bőrödből áradó illat... azt hittem, megőrjít, azon az első napon. Egyetlen óra alatt vagy százféleképpen elterveztem, hogyan foglak kicsalogatni a teremből, hogy kettesben legyünk. De leküzdöttem minden egyes kísértést, mert a családomra gondoltam, arra, hogy mennyit árthatnék neki. Ki kellett rohannom a teremből, el kellett menekülnöm, nehogy kimondjam azokat a szavakat, amelyekkel ráveszlek, hogy kövess...

Fölnézett, és látta, milyen megrendült arccal próbálom megemészteni a keserű emlékeket. Aranyszínű szeme izzó, veszedelmes pillantást lövellt rám a pillái alól.

− Velem jöttél volna! Megpróbáltam nyugodtan felelni.

− Kétségtelenül.

Hipnotikus tekintete végre eleresztette az enyémet.

  Amikor megpróbáltam átalakítani az órarendemet, remélve, hogy akkor el tudlak kerülni, egyszer csak ott termettél abban a szűk, meleg irodában. Egyszerűen őrjítő volt az illatod! Akkor hajszál híján rád vetettem magamat. Rajtunk kívül csak egy törékeny emberi lény volt a helyiségben, könnyedén elintézhettem volna.

Összeborzongtam a meleg napsütés ellenére. Most, hogy az ő szemén keresztül láttam újra a történeteket, most ébredtem rá, mekkora veszélyben forogtam. Szegény Ms. Cope... kis híján a halálát okoztam.

− De ellenálltam a kísértésnek. Magam sem tudom, hogy sikerült. Kényszerítettem magam, hogy ne várjak rád, ne kövesselek hazáig. A szabad levegőn, amikor már nem éreztem az illatodat, könnyebb volt világosan gondolkozni és helyesen dönteni. A többieket kitettem a házunk közelében, szégyelltem bevallani nekik, milyen gyönge vagyok, csak annyit vettek észre, hogy valami nagyon nincs rendben velem, aztán egyenesen bementem Carlisle-hoz a kórházba, hogy megmondjam neki, elmegyek. Meglepetten meredtem rá.

   Kocsit cseréltünk, az övének tele volt a tankja, és én nem akartam sehol megállni. Nem mertem hazamenni, szembenézni Esmével. Ő biztosan nem eresztett volna el szépszerével. Megpróbált volna meggyőzni, hogy erre semmi szükség... Másnap reggel már Alaszkában voltam. −  Ezt úgy mondta, mint aki valami szégyenletes gyöngeséget ismer be. −  Két napot töltöttem ott, pár régi ismerősömmel... de honvágyam támadt. Fájt a gondolat, hogy aggodalmat okozok Esmének és a többieknek, a fogadott családomnak. A hegyek tiszta levegőjében nehéz volt elhinnem, hogy te tényleg olyan ellenállhatatlan vagy. Meggyőztem magam, hogy gyöngeség elmenekülni. Már máskor is sikerült megküzdenem a kísértéssel, igaz, az közel sem volt ilyen erős. Végtére is ki vagy te, csak egy jelentéktelen kislány... −  Elvigyorodott. − 

− hogy jössz te ahhoz, hogy elűzz engem arról a helyről, ahol lenni szeretnék? így hát visszajöttem... − Elrévedt.

Meg se bírtam szólalni.

   Megtettem minden óvintézkedést, a szokásosnál többet vadásztam és táplálkoztam, mielőtt viszontláttalak. Biztosra vettem, elég erős vagyok hozzá, hogy ugyanúgy bánjak veled, mint bármely más emberi lénnyel. Ilyen elbizakodott voltam. Az kétségkívül komoly nehézséget jelentett, hogy nem tudtam egyszerűen olvasni a gondolataidban, így nem tudhattam, hogyan vélekedsz rólam. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen körülményes módon lessem ki valakinek a gondolatait, a tieidet Jessica agyából hallgattam ki... Jessicának meglehetősen hétköznapi elméje van, és bosszantott, hogy az ő színvonalára kell süllyednem. Ráadásul nem tudhattam, komolyan gondolod-e, amit mondasz neki. Rendkívül idegesítő volt...

A puszta emléktől is bosszús ráncokba szaladt a homloka. Hallgattam tovább.

   Úgy döntöttem, megpróbálom elfeledtetni veled, milyen gorombán viselkedtem az első napon, úgyhogy igyekeztem úgy beszélni hozzád, mint bárki máshoz. Ami azt illeti, kíváncsi is voltam, azt reméltem, néhányat mégiscsak el tudok fogni a gondolataid közül. De túl érdekes voltál, azon kaptam magam, hogy lebilincsel, amit mondasz és ahogy mondod... időről időre pedig egy mozdulatoddal vagy a hajaddal felkavartad a levegőt, és én újra elkábultam attól az illattól... És aztán jött az, hogy majdnem elgázoltak a szemem láttára. Később tökéletes mentséget találtam magamnak arra, miért léptem közbe abban a pillanatban: ha nem mentelek meg, ha az orrom előtt folyni kezd a véred, akkor aligha lett volna annyi önuralmam, hogy ne leplezzem le ott mindenki előtt, hogy mik vagyunk. De csak később hivatkoztam erre az ürügyre. Abban a pillanatban csak egy dologra tudtam gondolni: „Őt ne!”.

Lehunyta a szemét, vallomása nyomán újraélte a gyötrelmes emlékeket. Mohón ittam a szavait, minden ésszerűségről megfeledkezve. A józan ész azt parancsolta volna, hogy féljek tőle. Ehelyett megkönnyebbültem, hogy végre mindent értek. És elöntött a részvét Edward iránt, hogy annyit kellett szenvednie, holott éppen azt vallotta be, hogy ki akarta oltani az életemet. Végre meg bírtam szólalni, bár még mindig csak suttogtam.

  És a kórházban?

Fölpattant a szeme, és az enyémbe villant.

   Megrémültem. Nem tudtam elhinni, hogy végül mégis veszélybe sodortam mindnyájunkat, hogy a kezedbe adtam magam − és éppen a te kezedbe. Mintha szükségem lett volna további indokra, hogy megöljelek! − Mindketten összerezzentünk, amikor ez a szó kicsúszott a száján. − De végül éppen az ellenkező hatást érte el − folytatta gyorsan. − Rettenetesen összevesztem Rosalie-val, Emmett-tel és Jasperrel, amikor fölvetették, hogy itt az ideje... soha még ilyen komolyan nem vesztünk össze. De Carlisle a pártomra állt, és Alice is. −  Grimaszt vágott, amikor kimondta Alice nevét. El sem tudtam képzelni, miért. −  Esme azt mondta, tegyek meg mindent, amit jónak látok, annak érdekében, hogy maradhassak. − Elnézően csóválta a fejét.

  Másnap belehallgattam mindenkinek a gondolataiba, akivel szót váltottál, és döbbenten tapasztaltam, hogy megtartottad a szavadat. Egyáltalán nem értettem, miért teszed. De azt tudtam, hogy nem kerülhetek közelebbi kapcsolatba veled. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy olyan távol maradjak tőled, amennyire csak lehetséges. És minden áldott nap a bőröd illata, a lélegzeted, a hajad... ugyanolyan erővel hatott rám, mint az első alkalommal.

A pillantása újra az enyémet kereste, és meglepően gyöngéd volt.

   És mindennek ellenére −  folytatta −, jobban tettem volna, ha tényleg leleplezem mindnyájunkat az első pillanatban, mint ha itt és most, itt, ahol nincsenek tanúk, és semmi nem állíthat meg, kárt tennék benned!

Kibújt belőlem az embere úgyhogy muszáj volt megkérdeznem:

  De hát miért?

− Isabella! − Lágyan, puhán ejtette ki a teljes nevemet, aztán játékosan összeborzolta a hajamat a szabad kezével. Ettől a könnyed érintéstől mintha áramütés szaladt volna végig a testemen. − Bella, nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy bántottalak! El sem tudod képzelni, mennyit kínzott a gondolat. − Újra szégyenkezve lesütötte a szemét. − Elképzeltelek, amint ott fekszel, mozdulatlanul, fehéren, hidegen... hogy sose látom többet, amint elpirulsz, hogy nem látom felvillanni a szemedben a megértést, amikor hirtelen átlátsz rajtam... elviselhetetlen lenne! − Csodálatos, elgyötört tekintete az enyémet kereste. − Nekem most te vagy a legfontosabb dolog az életemben! És mindig is az maradsz!

Beleszédültem, olyan hirtelen vett új fordulatot a beszélgetésünk. Közeli elhalálozásom kedélyes témájáról hirtelen áttértünk a vallomásokra. Elmerültem kettőnk közt nyugvó kezünk tanulmányozásában, de éreztem, hogy aranyszín szemét le nem veszi rólam.

− Azt már úgyis tudod, hogy én miként érzek − mondtam végül. − Itt vagyok... amit nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy inkább meghalnék, mintsem elszakadjak tőled −  fintorogtam. -Vagyis bolond vagyok.

− Tényleg bolond vagy! − helyeselt nevetve. Összenéztünk, és én is felnevettem. Együtt kacagtunk az egész őrületen és a helyzetünk képtelenségén.

− És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba... −  suttogta, és én lesunytam a fejem, nehogy meglássa, milyen boldog izgalmat keltett bennem ez a szó.

− Micsoda buta bárány! −  sóhajtottam.

− Micsoda beteg, mazochista oroszlán! −  Megint az árnyas erdő felé bámult, én meg azon töprengtem, hová ragadhatták a gondolatai.

− Miért...? −  kezdtem, aztán elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan folytassam.

Rám nézett, és elmosolyodott: a napfény csillogva verődött vissza arcáról és fogsoráról.

− Igen?

− Mondd meg, miért menekültél el előlem? A mosolya lehervadt.

− Tudod, hogy miért.

− Nem, úgy értettem, hogy mit csináltam rosszul? Tudod, szeretnék résen lenni, úgyhogy legjobb, ha minél előbb megtanulom, mit nem szabad tennem. Ezzel például −  megcirógattam a keze fejét −, úgy látom, nincs semmi baj.

Edward újra elmosolyodott.

  Semmit nem csináltál rosszul, Bella! Az egész az én hibám volt.

− De én szeretnék segíteni, hogy ne nehezítsem meg a dolgod.

− Nos... Az volt a baj, hogy olyan közel hajoltál hozzám. A legtöbb ember ösztönösen hátrahőköl tőlünk, taszítja őket, hogy mi olyan mások vagyunk... Nem számítottam rá, hogy olyan közel jössz hozzám. És aztán a nyakad illata... − Elhallgatott, és rám nézett, nem ijesztett-e meg.

− Oké, rendben! − mondtam hetykén, hogy enyhítsek a hirtelen támadt feszültségen. Leszegtem az államat. −A jövőben tartózkodni fogok a nyakam felfedésétől!

Sikerült. Edward elnevette magát.

− De nem, tényleg, inkább csak az volt a baj, hogy olyan váratlanul ért!

Felemelte a szabad kezét, és gyöngéden a nyakam oldalára helyezte. Mozdulatlanul ültem, érintésének hűvösségével mintha maga a Természet figyelmeztetett volna arra, hogy rettegnem kellene tőle. De bennem nem volt semmi félelem. Másféle érzések viszont annál inkább...

− Látod! − mondta. − Minden a legnagyobb rendben van!

A vér vadul száguldott az ereimben, és én azt kívántam, bárcsak fékezni tudnám ezt a száguldást, mert féltem, hogy ez még jobban megnehezíti a helyzetét, hiszen érzi, milyen gyorsan lüktet a pulzusom.

  Gyönyörű vagy, amikor elpirulsz! − mormolta. Gyöngéden kiszabadította a másik kezét. Az én kezem ernyedten hullott az ölembe. Finoman megcirógatta az arcomat, aztán két márvány tenyere közé vette.

   Ülj nagyon nyugodtan! −  suttogta, mintha nem dermedtem volna mozdulatlanná már amúgy is.

Nagyon lassan hajolt felém, és közben egyfolytában a szemembe nézett. Aztán hirtelen, de nagyon gyöngéden hozzásimította hideg arcát a nyakam tövében lévő gödröcskéhez. Akkor sem bírtam volna moccanni, ha akartam volna. Hallgattam Edward egyenletes lélegzetét, néztem, ahogy a napsugár és a szél játszik bronzszínű hajával, amely a legemberibb volt rajta.

Megfontolt lassúsággal lecsúsztatta a kezét a nyakam két oldalán. Megborzongtam, és hallottam, ahogy ő is sebesebben lélegzik. De a keze gyöngéden továbbcsúszott a vállamra, és ott megpihent.

Az arcát oldalt fordította, az orra súrolta a kulcscsontomat. Aztán ismét mozdulatlanná vált, a fél arcát gyöngéden a mellemhez szorította.

És hallgatta a szívverésemet.

  Ah −  sóhajtott fel.

Nem tudom, meddig ültünk ott mozdulatlanul. Talán órákig. Végül a pulzusom lenyugodott, de Edward nem moccant, szótlanul tartott a karjában. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban túl sok lehet neki ez az egész, és akkor az én életemnek vége − olyan gyorsan, hogy talán észre sem veszem. És mégsem féltem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy átölel.

Aztán, túl hamar, eleresztett. A pillantása békés volt.

− Legközelebb már nem lesz ilyen nehéz − mondta elégedetten.

− Nagyon nehéz volt?

− Közel sem olyan rossz, mint hittem. És neked?

− Nem, nem volt rossz... nekem.

Edward elmosolyodott ezen a hangsúlyozáson.

− Tudod, mire gondolok. Elmosolyodtam.

− Nézd csak! −  Megfogta a kezem, és az arcára helyezte. −  Érzed, milyen meleg?

És tényleg, Edward máskor jéghideg bőre most csaknem meleg volt. De erre alig figyeltem, mert megtörtént, amiről az első naptól fogva egyfolytában álmodoztam: megérinthettem az arcát.

− Ne mozdulj! − suttogtam.

Senki nem tudott olyan mozdulatlanul ülni, mint Edward. Lehunyta a szemét, és kővé vált, mintha egy szobrot simogatnék.

Még lassabban, mint ő az előbb, megsimítottam az arcát, ügyelve, hogy semmiféle váratlan mozdulatot ne tegyek. Finoman végighúztam a kezem a szemhéján és a szeme alatti, lilás árnyékon. Követtem ujjammal hibátlan orrának ívét, és aztán, még óvatosabban, tökéletes ajkáét is. Az ajka elnyílt a kezem alatt, ujjam hegyén éreztem hűvös lélegzetét. Szerettem volna ráhajolni, és belélegezni az illatát. De nem akartam tovább feszíteni a húrt. Kezem visszahullott az ölembe.

Kinyitotta a szemét, és éhesen nézett rám. Nem azzal az ijesztő fajta éhséggel, hanem úgy, hogy a gyomrom összerándult, és a vérem megint vadul meglódult.

− Bárcsak... − suttogta −, bárcsak te is éreznéd ezt a... zűrzavart... hogy milyen bonyolult nekem ez az egész! Hogy könnyebben megértsed!

A hajamhoz emelte a kezét, aztán óvatosan végigsimított az arcomon.

− Mondd el! −  leheltem.

  Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Ott van egyfelől az az éhség... az a szomjúság... amit én, amilyen szörnyeteg vagyok, érzek irántad. És azt hiszem, ezt meg is tudod érteni bizonyos fokig. Bár −  mondta kis félmosollyal − mivel te nem vagy a rabja semmiféle tiltott anyagnak, valószínűleg nem tudsz teljes mértékben együtt érezni velem.

− De... − Az ujjai könnyedén megérintették az ajkamat, és megborzongtam. − Vannak bennem másféle éhségek is. Olyanok, amiket nem is értek, amik idegenek nekem.

− Ezt a részét, azt hiszem, jobban értem, mint gondolod.

− Nem szoktam hozzá, hogy ennyire emberien érezzék. Ez mindig ilyen?

− Nekem? −  Elhallgattam. −  Nem, soha. Soha ezelőtt.

A két kezemet a tenyere közé vette, törékeny semmiségnek tűntek az ő vasmarkában.

− Nem tudom, hogyan legyek közel hozzád − vallotta be. − Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

Nagyon lassan előredőltem, közben a szememmel figyelmeztettem, hogy ne moccanjon. Aztán az arcomat odasimítottam Edward márvány mellkasához. Hallottam a lélegzetét, és semmi mást.

− Ennyi elég −  sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Nagyon is embermód átölelt, és az arcát a hajamba fúrta. −Jobban csinálod, mint hinnéd −  jegyeztem meg.

− Élnek bennem emberi ösztönök, ha mélyen eltemetve is.

Így ültünk egy újabb, végtelen percig; közben azon járt az eszem, vajon Edwardnak is annyira ellenére van-e, hogy megmozduljon, mint nekem. De aztán láttam, hogy a napfény már fakulni kezd, az erdő árnyéka lassan felénk kúszik, és felsóhajtottam.

− Menned kell!

− Eddig azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban!

− Kezdek beletanulni! −  Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Megfogta a vállamat.

− Mutathatok neked valamit? −  kérdezte, és az izgalomtól csillogott a szeme.

− Mit akarsz mutatni?

− Megmutatom neked, hogyan közlekedem én az erdőben! Ne aggódj! − tette hozzá rémületem láttán. −  Semmi bajod nem lesz, és sokkal gyorsabban odaérünk a furgonodhoz.

Az ajka arra a féloldalas, huncut mosolyra húzódott, amit úgy imádtam, hogy kis híján elállt tőle a szívverésem.

− De ugye nem akarsz denevérré változni? − gyanakodtam. Még soha ilyen hangosan nem nevetett, mint most.

− Ezt mintha már hallottam volna!

− Oké, tudom, hogy mindenki ezt kérdezi tőled.

− Ne gyere, te kis gyáva, mássz fel a hátamra!

Vártam, hátha csak ugrat, de szemlátomást komolyan gondolta. Elmosolyodott, amikor megértette, miért habozok, és utánam nyúlt. A szívem azonnal reagált: bár a gondolataimban nem tudott olvasni, a pulzusom mindig elárult. A következő pillanatban fellendített a hátára − én a magam részéről jóformán semmit nem tettem annak érdekében, hogy feljussak, azon kívül, hogy amikor már ott voltam, olyan szorosan fontam köré kezem-lábam, hogy egy átlagembert simán megfojtottam volna. Mintha egy kőszoborba csimpaszkodnék.

  Kicsit nehezebb vagyok, mint egy átlagos hátizsák! − figyelmeztettem.

− Eh! − horkant fel fölényesen. Még sose láttam ilyen jókedvűnek. Hirtelen megragadta a kezemet, az arcához húzta a tenyeremet, és mélyen beleszagolt.

− Egyre könnyebb és könnyebb! −  mormolta. És aztán rohanni kezdett.

Ha volt valaha halálfélelmem a jelenlétében, az semmiségnek bizonyult ahhoz képest, amit most éreztem.

Úgy süvített át az erdő sötét, sűrű aljnövényzetén, mint egy puskagolyó, mint egy kísértet. Egyetlen hang nélkül, a legkisebb nesz sem utalt arra, hogy a lába érintené a földet. Még a lélegzetének ritmusa sem változott, mintha a legcsekélyebb erőfeszítésébe sem kerülne a mutatvány. De a fák szédületes gyorsasággal száguldottak el mellettünk, és mindig csak centiken múlt, hogy nem ütköztünk beléjük.

A hideg erdei levegő az arcomba csapott, égette a szememet, mégsem mertem lehunyni, annyira féltem. Úgy éreztem magam, mintha bolond módon kidugtam volna a fejemet egy repülő ablakából, repülés közben. Eletemben először megtudtam, milyen érzés a tengeribetegség: ájulás és hányinger kerülgetett.

Aztán egyszer csak vége lett. Odafelé órákig kutyagoltunk Edward kedvenc rétjéig, most viszont percek alatt visszaértünk a furgonomhoz.

− Ez remek volt, igaz? − lelkesen, felajzottan kacagott.

De hiába várta, hogy lemásszak a hátáról, az izmaim nem engedelmeskedtek. A karom és a lábam továbbra is görcsösen szorította, miközben forgott velem a világ.

− Bella, jól vagy? − kezdett aggódni.

− Azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit! −  ziháltam.

  Sajnálom! −  Várta, hogy leszálljak róla, de képtelen voltam megmozdulni.

− Azt hiszem, segítségre van szükségem − ismertem be. Halkan nevetett, és gyöngéden meglazította a nyakát fojtogató karjaim. A vasmaroknak azonnal engedett a görcsös szorítás. Aztán maga elé húzott, és a karjaiba vett, mint egy kisgyereket. Egy pillanatig átölelve tartott, aztán gondosan lefektetett a páfrányokra.

− Hogy érzed magad?

A fejem annyira kóválygott, hogy fogalmam sem volt, voltaképpen hogyan is érzem magam.

− Azt hiszem, szédülök.

− Tedd a fejed a két térded közé!

Ez valamicskét tényleg segített. Lassan ki-  és belélegeztem, előretartott fejjel. Edward leült mellém. Teltek a másodpercek, és végül úgy éreztem, hogy már baj nélkül fel tudom emelni a fejemet. A fülem tompán csöngött.

− Úgy látom, ez nem volt igazán jó ötlet − szabadkozott. Próbáltam valami biztatót mondani, de a hangom még mindig gyönge volt:

− Dehogyis, nagyon érdekes volt!

  Hah! Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. Sőt, olyan sápadt vagy, mint én!

− Azt hiszem, be kellett volna hunynom a szemem.

− Legközelebb majd ne felejtsd el!

− Legközelebb! −  nyögtem fel.

Edward nevetett, még mindig ragyogó kedvében volt.

− Felvágós! − mormoltam.

− Nyisd ki a szemed, Bella! − mondta csöndesen.

Kinyitottam. Ott volt előttem, az arca egészen közel az enyémhez... A szépségétől valósággal elkábultam − túl sok volt nekem, képtelen voltam megszokni.

− Azon gondolkodtam, amíg futottam... −  Elhallgatott.

− Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat!

  Buta Bella! − kuncogott. −  A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom rajta!

− Felvágós! − morogtam újra. Elmosolyodott.

− Nem −  folytatta. − Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék megpróbálni!

   És azzal újra a két keze közé fogta az arcomat.

Elakadt a lélegzetem.

Habozott − de nem a szokásos értelemben, emberi módon.

Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók.

Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.

Aztán hideg, márvány ajkát nagyon gyöngéden az enyémhez érintette.

Amire egyikünk sem számíthatott, az az én reakcióm volt.

A vérem forrni kezdett, és égett az ajkam. Vadul, zihálva lélegeztem. Az ujjaim görcsösen túrtak a hajába, hogy közelebb húzzam magamhoz a fejét. Az ajkam elnyílt, és belélegeztem kábító illatát.

Kővé vált. Gyöngéden, de ellenállhatatlan erővel eltolta magától az arcomat. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az arca kemény, fegyelmezett.

  Hoppá! −  leheltem.

  Az nem kifejezés!

Szeme vadul villogott, a fogát keményen összeszorította, de most is ugyanolyan tisztán ejtette a szavakat, mint mindig. Kissé eltartott magától. Arcának látványa elkápráztatott.

  Nem kellene inkább...? −  Megpróbáltam elhúzódni tőle, hogy nagyobb mozgásteret adjak neki.

De erős keze nem engedett.

   Nem, egész tűrhető. Várj egy pillanatig, kérlek! − A hangja udvarias volt és fegyelmezett.

A tekintetem egy pillanatra sem engedte el az övét, figyeltem, ahogy lassan kihuny és megszelídül a szemében az izgalom. Aztán csibészes mosollyal ajándékozott meg.

  Na tessék! −  mondta, és szemlátomást elégedett volt magával.

  Elviselhető? − kérdeztem. Hangosan felnevetett.

  Erősebb vagyok, mint hittem. Jó tudni.

  Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról! Sajnálom...

  Végtére is, te csak ember vagy!

  Nagyon köszönöm! −  mondtam maró gúnnyal.

Talpra szökkent, a tőle megszokott ruganyos, szinte érzékelhetetlenül gyors mozdulattal. Odanyújtotta nekem a kezét, amin meglepődtem. Már annyira megszoktam, hogy alaposan meggondolunk minden testi érintkezést... De nagyobb szükségem volt a segítségre, mint gondoltam. Az egyensúlyérzékem még mindig nem állt helyre.

  Még mindig a futástól szédülsz? Vagy az én csókolási tudományomtól? − Milyen vidámnak, milyen emberinek tűnt most, ahogy nevetett, angyalarca nyugodt volt és derűs. Ez egy egészen más Edward volt, mint akit megismertem. Ettől csak még jobban belehabarodtam. Most már szinte fizikai fájdalmat okozna elszakadnom tőle.

  Nem tudom biztosan, mert még mindig elég kába vagyok -ennyit bírtam kinyögni. − De azt hiszem, ettől is, attól is.

− Talán hagynod kéne, hogy én vezessek.

  Megőrültél? − tiltakoztam.

  Félálomban is jobban vezetek, mint te a legjobb napodon! −  ugratott. −Jobbak a reflexeim.

   Ebben biztos vagyok, csak abban nem, hogy az én idegeim meg a furgonom el tudják viselni a vezetési stílusodat.

  Egy kicsit több bizalmat, Bella, ha szabad kérnem!

Zsebre dugtam a kezem, és a markomba szorítottam a kulcsot. Töprengtem egy pillanatig, aztán fülig érő szájjal nemet intettem.

− Szó sem lehet róla! Hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.

Megpróbáltam megkerülni: a vezetőülés felé tartottam. Odaengedett volna, ha nem ingok meg egy pillanatra, de az is lehet, hogy nem. A karja úgy zárult össze a derekam körül, mint egy csapda, amelyből nem lehet kitörni.

  Nézd, Bella, én a magam részéről már eddig is komoly erőfeszítéseket tettem, hogy életben tartsalak. Ugye, nem képzeled, hogy odaengedlek a volánhoz, amikor még járni sem tudsz egyenesen? És különben is, egy igazi jó barát sosem hagyja, hogy a barátja részegen vezessen!

  Részegen? − tiltakoztam.

  Te már a puszta jelenlétemtől is megrészegülsz! −  Megint azzal a vicces-gúnyos mosollyal szédített.

   Ezzel nem tudok vitatkozni... −  sóhajtottam. Hiába is tagadnám: semmiben nem tudok ellenállni neki. Magasra emeltem a kulcsot és elengedtem, aztán figyeltem, amint a keze villámként kinyúl érte, és hang nélkül elkapja.

− De csak kíméletesen hajtsd, mert a furgonom már védett korban van!

  Efelől szemernyi kétségem sincs − nyugtatott meg.

− És terád egyáltalán nem hat? − bosszankodtam. − Mármint a jelenlétem.

Arca megint átalakult, lágy lett, meleg. Először nem válaszolt; egyszerűen odahajtotta az arcát az enyémhez, és lassan végigsúrolta az ajkával az állam vonalát, a fülemtől a nyakamig, oda-vissza. Remegni kezdtem.

− Dehogynem − susogta végül. − De akkor is jobbak a reflexeim!