Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12.Egyensúlyozás

2010.01.03

12. EGYENSÚLYOZÁS

  Billy! −  kiáltotta Charlie, amint kiszállt az autóból. A verandára érve intettem Jacobnak, hogy kövessen. Charlie a hátam mögött harsányan üdvözölte a két Blacket.

  Nem fogok úgy tenni, mintha nem láttam volna, hogy te ültél a kormánynál, Jake! −  mondta szigorúan.

   Mi a rezervátumban hamarabb kapunk jogsit! −  bizonygatta Jacob, miközben én kinyitottam az ajtót, és felkattintottam a villanyt a verandán.

  Ezt el is higgyem? −  nevetett Charlie.

  Valahogy be kell jutnom a városba! −  Bár sok év telt el azóta, hogy utoljára hallottam Billy zengő hangját, könnyen felismertem. Ettől a hangtól hirtelen újra gyereknek éreztem magam.

Bementem a házba, nyitva hagytam magam mögött az ajtót, és fölkapcsoltam a villanyt, aztán felakasztottam a dzsekimet a fogasra. Utána a küszöbről figyelem, ahogy Charlie és Jacob kisegítik Billyt a kocsiból, és beültetik a tolószékébe.

Félreálltam az útból, azok hárman pedig beviharzottak a székkel a házba, és lerázták magukról az esővizet.

  Ez ám a meglepetés! −  örvendezett Charlie.

− Rég jártam itt −  felelte Billy. −  Remélem, nem jöttem rosszkor! Sötét szeme újra felém villant, a pillantása kifürkészhetetlen

volt.

  Dehogyis, nagyszerű, hogy eljöttél! Remélem, itt maradsz és megnézed a meccset.

Jacob elvigyorodott.

− Szerintem apám is pont így gondolja, a mi tévénk ugyanis lerobbant a múlt héten.

Billy csúnyán nézett a fiára.

   És persze Jacob is alig várta már, hogy viszontlássa Bellát! −  kontrázott az idősebb Black. Jacob haragosan pislogott az apjára, és lesunyta a fejét, nekem pedig lelkifurdalásom támadt. Lehet, hogy túlságosan meggyőző voltam a tengerparton?

− Éhesek vagytok? − A konyha felé iramodtam, csak hogy kikerüljek Billy hatósugarából.

  Nem, ettünk már, mielőtt elindultunk −  felelte Jacob.

− És te, Charlie? −  Bemenekültem a sarok mögé.

   Meghiszem azt! −  harsogta Charlie, útban a nappali és a tévé felé. Billy tolószéke nyikorogva követte.

A sajtos melegszendvicsek már sültek, és épp egy paradicsomot szeleteltem, amikor valaki a hátam mögé lépett.

  Mi újság? Hogy vagy? −  kérdezte Jacob.

− Elég jól! −  Jacob jókedve ragadósnak bizonyult. − Na, és veled mi a helyzet? Befejezted már az autódat?

− Még nem. − Összeráncolta a homlokát. − Még mindig hiányzik pár alkatrész. Ezt, amivel jöttünk, úgy kértük kölcsön! − Hüvelykujjával az udvar felé bökött.

  Sajnálom. Eddig még nem találkoztam olyan izével... mit is mondtál a múltkor, mire van még szükséged?

   Hengerfejre. −  Elvigyorodott. −  Valami baj van a furgonnal? − kérdezte váratlanul.

  Nem, miért?

− Hát csak mert nem azzal jöttél haza.

Lebámultam a szendvicsre, megemeltem a szélét, hogy nem égett-e még oda az alja.

− Egy barátom hozott haza.

  Jó kis kocsija van! − csettintett Jacob elismerően. −  De nem ismertem meg a fickót, aki vezette. Pedig azt hittem, a legtöbb helybéli srácot ismerem.

Diplomatikusan biccentettem, és közben megfordítottam a szendvicseket.

− Apám viszont mintha ismerné valahonnan.

− Jacob, adnál pár tányért? Ott vannak a polcon, a mosogató fölött.

  Persze.

É már hozta is a tányérokat. Abban reménykedtem, hogy ezzel letudtuk a témát.

  Szóval ki volt az? −  feszegette mégis. Fölsóhajtottam: úgy látszik, nincs menekvés.

  Edward Cullen.

Jacob felkacagott. Csodálkozva néztem rá. Ettől mintha kissé zavarba jött volna.

   Ez mindent megmagyaráz − mondta. −  Nem értettem, miért viselkedik apám olyan furán.

  Aha −  ártatlan képet vágtam. −  Nem szereti Cullenéket.

  Babonás vénember − mormolta Jacob alig hallhatóan.

  De azért, ugye, szerinted se fog szólni Charlie-nak? − szaladt ki a számon, mielőtt észbe kaptam volna.

Jacob egy pillanatig rám bámult, de fekete szeméből semmit nem tudtam kiolvasni.

  Nem hinném −  felelte végül. − Azt hiszem, Charlie már a múltkor is nagyon lehordta, amikor szóba hozta ezt a dolgot. Azóta nem is igen beszéltek egymással. Szerintem a mai este afféle kibékülés. Nem, nem hinném, hogy apa újra szóba hozná Cullenéket.

  Értem −  mondtam tőlem telhetőlen közömbös hangon. Bevittem Charlie vacsoráját, úgy tettem, mintha én is a meccset  nézném, Jacob pedig mellém telepedett. Valójában azért ültem oda, hogy halljam, miről beszélnek a férfiak, feszülten figyeltem minden szóra, és azon rágódtam, hogy ha Billy mégis árulkodásra vetemedne, miként akadályozzam meg.

Hosszúra nyúlt az este. Lett volna egy csomó leckém, de nem mertem Billyt egyedül hagyni Charlie-val. Végre vége lett a meccsnek.

  Lejöttök valamikor a barátaiddal a partra? −  firtatta Jacob, miközben áttolta az apja székét a küszöbön.

  Még nem tudom −  hárítottam el.

  Kellemes este volt, Charlie −  mondta Billy.

  Gyertek át a következő meccsre is! −  biztatta Charlie.

  Persze, persze −  bólogatott Billy. −  Ne félj, itt leszünk! Jó éjszakát! −  Felém fordult, és a mosoly eltűnt az arcáról. −  Vigyázz magadra, Bella! − mondta komolyan.

− Köszönöm! − motyogtam, és nem néztem rá.

Az emeletre vezető lépcső felé tartottam, de Charlie utánam szólt.

− Várj egy kicsit, Bella!

Összerezzentem. Mégiscsak mondott valamit Billy, mielőtt csatlakoztam hozzájuk?

De Charlie nyugodt volt és derűs, és még mindig vigyorgott a váratlan látogatás feletti örömében.

− Ma este még nem is tudtunk beszélgetni. Milyen napod volt?

− Jó. −  Fél lábbal az első lépcsőfokon azon törtem a fejem, a napom melyik részletéről számolhatnék be neki. −  A tollaslabdában mi nyertük mind a négy játszmát.

− Tyűha, nem is tudtam, hogy tudsz tollasozni.

− Hát, ami azt illeti, nem tudok, de a partnerem tényleg jól játszik.

− Ki az? −  érdeklődött.

− Öhm... Mike Newton −  feleltem kelletlenül.

− Tényleg... már említetted, hogy jóban vagy a Newton-gyerekkel −  mondta felélénkülve. −  Nagyon rendes család. −  Egy pillanatra eltöprengett. −  Miért nem hívod meg a szombati bálra?

− Apu! − nyögtem fel. − A barátnőmmel, Jessicával jár. És különben is, tudod, hogy nem tudok táncolni.

  Na igen −  motyogta. Aztán bocsánatkérően rám mosolygott. −  Különben talán jobb is, ha nem leszel itthon szombaton. Úgy tervezem, elmegyek horgászni pár fickóval az őrsről. Állítólag remek idő lesz. De ha elhalasztód a Seattle-i kirándulást, és mégis megvárod, amíg akad valaki, aki elkísér, akkor inkább itthon maradok. Tudom, hogy túl sokat hagylak egyedül.

− Dehogy, nagyszerű apa vagy! − Reméltem, hogy nem látszik rajtam a megkönnyebbülés. −  Különben is, én szeretek egyedül lenni, ebben meglehetősen hasonlítok hozzád! − Rákacsintottam, mire szeme körül csak úgy táncolt a sok kis ránc a mosolytól.

Aznap éjjel jobban aludtam, mert olyan fáradt voltam, hogy nem álmodtam semmit. Amikor másnap felébredtem a gyöngyszürke reggeli világosságra, nagyszerű kedvem támadt. Innen nézve az előző, feszült este, Billy és Jacob látogatása teljesen ártalmatlannak tűnt: úgy döntöttem, nem foglalkozom vele többet. Azon kaptam magam, hogy fütyörészek, miközben a hajamat beszorítottam a hajpánt alá, és később is, amikor lefelé szökdécseltem a lépcsőn. Charlie-nak is feltűnt.

− Jó kedved van ma reggel!

− Péntek van − vontam vállat.

Kapkodva készülődtem, hogy amint Charlie kiteszi a lábát, startra kész legyek. A könyveimet már beraktam a táskámba, fölvettem a cipőmet, fogat mostam, de hiába rohantam az ajtóhoz abban a pillanatban, ahogy Charlie látótávolságon kívül került, Edward megint gyorsabb volt nálam. Ott várt a csillogó-villogó autójában, az ablakok lecsavarva, a motor kikapcsolva.

Ezúttal nem haboztam, gyorsan beültem mellé, hogy minél előbb láthassam az arcát. Szokott féloldalas mosolyával köszöntött, amitől máris elállt a lélegzetem és a szívverésem. Lehetséges, hogy az angyalok még nála is szebbek, gondoltam, de én azt már el sem tudom képzelni. Minden vonása tökéletes volt.

− Hogy aludtál? −  kérdezte. Vajon tudja, milyen vonzó a hangja?

− Remekül. És neked milyen éjszakád volt?

− Kellemes. − Láttam rajta, hogy mulat valamin, amibe én nem vagyok beavatva.

− Megkérdezhetem, hogy mit csináltál? − kérdeztem.

− Nem. − Elvigyorodott. − Ma még én kérdezek!

Az életemben szerepet játszó emberekről kérdezgetett: minél többet meg akart tudni Renée-ről, a hobbijairól, arról, hogy mivel töltöttük a szabad időnket. Aztán arról a nagyanyámról, akit ismertem, az egy-két barátomról a suliból − később pedig, nagy zavaromra, fiúkról kezdett kérdezgetni, akikkel jártam. Még szerencse, hogy sose jártam igazából senkivel, úgyhogy a beszélgetésnek ez a része hamar befejeződött. Ugyanúgy meglepődött, mint Jessica és Angela, amikor meghallotta, hogy még sose voltam szerelmes.

− Szóval sose találkoztál még senkivel, aki tetszett volna neked?

− kérdezte nagyon komolyan, én meg azon rágódtam, vajon mi járhat a fejében.

− Phoenixben soha − vallottam be vonakodva. Ajka vékony, kemény vonallá keskenyedett.

Ekkor már a menzán ültünk. A nap egyetlen összefüggő kábulatban suhant el, de ezt már kezdtem megszokni. Kihasználva az alkalmat, hogy egy pillanatra elhallgatott, gyorsan beleharaptam a szendvicsembe.

− Hagynom kellett volna, hogy ma a saját kocsiddal gyere! − jelentette ki váratlanul.

− Miért? −  csodálkoztam.

− Ma ebéd után elmegyünk Alice-szel.

  Ó... −  csalódottan pislogtam. −  Semmi gond, gyalog is elég hamar hazaérek...

− Csak nem képzeled, hogy engedlek hazáig gyalogolni! Elhozzuk a furgonodat, nyugi, itt fog várni!

  Nem hoztam magammal a kocsikulcsot... − Felsóhajtottam.

− Tényleg nem bánom, ha gyalogolnom kell! − Azt viszont nagyon is bánom, hogy nem lehetek vele a hazafelé úton.

Edward megrázta a fejét.

− A furgonod itt fog várni, a kulcs benne lesz a gyújtásban, hacsak nem félsz attól, hogy valaki el találja lopni! −  Felnevetett: ezt a gondolatot szemlátomást igen mulatságosnak találta.

  Rendben van −  hagytam rá. Nagyjából biztos voltam benne, hogy a kocsikulcsom a szerdán viselt farmerom zsebében lapul, egy halom koszos ruha alatt a mosókonyhában. Még ha be is tör a házba, ha esetleg ezt tervezi, akkor se fogja megtalálni. Edward látta rajtam: csak azért egyeztem bele a dologba, mert úgysem tudja megoldani.

− Na és hová mentek? − kérdeztem könnyedén.

− Vadászni − felelte komoran. −  Ha holnap egész nap kettesben leszek veled, akkor meg kell tennem minden lehetséges óvintézkedést. −  Mogorván nézett... és könyörögve. −  Még mindig lemondhatod, tudod.

Lesütöttem a szemem. Attól tartottam, hogy hipnotikus tekintetével épp erre akar rávenni. Nem voltam hajlandó félni tőle, nem számít, miféle veszélyt jelent a közelléte. Nem számít, ismételgettem magamban.

− Nem − suttogtam, és újra fölnéztem az arcába. −  Nem bírom.

− Talán igazad van. −  A szeme mintha pillanatról pillanatra sötétebb lett volna.

Megpróbáltam másra terelni a szót.

− Hány órakor jössz értem holnap? −  Máris teljesen lehangolt a gondolat, hogy mindjárt el kell válnom tőle.

− Az attól függ... holnap szombat, nem akarsz kicsit tovább aludni? −  ajánlotta fel.

− Nem −  vágtam rá. Edward elfojtott egy mosolyt.

− Hát akkor a szokott időben − döntött. −  Charlie otthon lesz?

  Nem, holnap horgászni megy! −  Tetszett, hogy ilyen szerencsésen alakultak a dolgok.

Edward hangja hirtelen éles lett.

− És mit fog gondolni, ha holnap nem kerülsz haza?

  Fogalmam sincs − feleltem hűvösen. − Tudja, hogy holnapra terveztem a nagymosást. Talán azt hiszi majd, hogy belefulladtam a mosógépbe.

Edward csúnyán nézett rám, én meg csúnyán néztem vissza. Viszont az ő haragja sokkal erősebben hatott rám, mint az enyém őrá.

− Mire vadásztok ma este? −  kérdeztem, amikor már biztos voltam benne, hogy én veszítettem a „ki-néz-dühösebben-a-másik-ra?”-versenyben.

  Bármire, amit a parkban találunk. Nem megyünk messzire. − Mindig zavarba hozta, amikor ilyen könnyed hangnemben társalogtam vele titkos életéről.

− És miért éppen Alice-szel mész? − kíváncsiskodtam.

− Mert leginkább Alice áll mellettem − mondta, és összeráncolta a homlokát.

− És a többiek? −  kérdeztem félénken. −  Ők mit csinálnak?

− Hitetlenkednek, leginkább.

Gyorsan végigtekintettem a testvérein. Ott ültek, és elbámultak valahová, mindnyájan más irányba, pontosan úgy, mint amikor legelőször láttam őket. De most csak négyen voltak: gyönyörű, bronzbarna hajú fivérük itt ült szemben velem, aranyszín szemében szorongás.

− Nem szeretnek engem −  találgattam.

  Nem erről van szó −  tiltakozott, de kicsit túlságosan is meg akart győzni. − Egyszerűen nem értik, mit akarok tőled.

Fintorogtam.

− Hát azt én sem értem, ha már itt tartunk.

Edward lassan megcsóválta a fejét, tekintetét a mennyezet felé emelte, mielőtt újra a szemembe nézett volna.

− Már mondtam neked: te egyáltalán nem látod tisztán magad. Nem találkoztam még hozzád foghatóval. Örökké rajtad gondolkodom.

Randán néztem rá, biztos voltam benne, hogy csak ugrat. Elmosolyodott, amikor rájött, mért vágok olyan durcás képet.

− Tekintve, hogy rendelkezem bizonyos nem mindennapi képességekkel − diszkréten megérintette a homlokát −, az átlagosnál jobban ismerem az emberi természetet. A legtöbb emberről pontosan lehet tudni, mire hogyan fog reagálni. De te... sose azt teszed, amire számítok. Mindig meglepsz!

Elfordítottam róla a szemem, a pillantásom újra a testvéreire vándorolt. Zavart voltam és csalódott. Attól, amit mondott, kísérleti nyúlnak éreztem magam.

Nevetséges vagyok − dühöngtem −, mégis mi másra számítottam?

− Ezt a részét a dolognak könnyű megmagyarázni − folytatta. Nem bírtam ránézni, attól féltem, meglátja a szememben a keserűséget. −  De van valami más is... és azt nem könnyű szavakba foglalni...

Miközben beszélt, egyfolytában a testvéreit bámultam. És ekkor hirtelen Rosalie, Edward szőke, lélegzetelállítóan csinos nővére megfordult, és rám nézett. Nem, nem is nézett −  inkább rám meredt, sötét, hideg pillantással. Hiába akartam elfordulni, a tekintete fogva tartott, míg csak Edward hirtelen el nem hallgatott egy mondat közepén, és halkan oda nem mordult. Majdnem úgy hangzott, mint a sziszegés.

Rosalie elfordította a fejét, én pedig fellélegeztem.

− Sajnálom − mondta feszült arccal, érzékelve félelmemet. − Nem haragszik rád, csak aggódik. Tudod... nemcsak magamat sodrom veszélybe, ha azok után, hogy mi ketten olyan sűrűn mutatkoztunk együtt... − Lesütötte a szemét.

− Ha mi van?

  Ha ez a dolog... rosszul végződik. − A tenyerébe temette az arcát, akárcsak azon a Port Angeles-i estén. Láttam, hogy szenved: borzasztóan szerettem volna megvigasztalni, de nem tudtam, hogyan. A kezem önkéntelenül elindult felé, de aztán gyorsan visszakaptam, és eldugtam az asztal alá: attól féltem, ha megérintem, csak rontok a helyzeten. Lassan elszivárgott a tudatomig, hogy attól, amit mondott, meg kellene ijednem. De nem éreztem semmi mást, csak fájdalmat, amiért őt szenvedni látom.

És bosszúságot −  amiért Rosalie félbeszakította. Nem tudtam, hogyan hozzam újra szóba a dolgot. Edward még mindig a tenyerébe temette az arcát.

− Szóval most el kell menned? −  kérdeztem. Igyekeztem teljesen hétköznapi hangon beszélni.

− Igen. − Nehézkesen felemelte a fejét, komoly arccal nézett rám, aztán megváltozott a hangulata, és elmosolyodott. −  Talán jobb is így. Még mindig hátravan tizenöt perc abból a nyavalyás filmből biológián. Kizárt, hogy el tudjam viselni.

Alice bukkant fel Edward válla mögött −  rövid, tintafekete haja tüskésen meredezett szanaszét pikáns tündérarca körül. Karcsú kis alakján még így, áltában is látszott, milyen hajlékony és kecses.

− Szia, Alice! −  üdvözölte Edward, de közben nem vette le rólam a szemét.

− Szia, Edward! − felelte Alice, hangja majdnem ugyanolyan kellemes volt, mint Edwardé, csak szopránba hajló.

− Alice, ő Bella, Bella, ez itt Alice! − mutatott be minket egymásnak könnyedén, ide-oda intve a kezével, és közben fanyarul mosolygott.

  Hello, Bella! − Alice ragyogó, obszidiánfekete szeme kifürkészhetetlen pillantással nézett rám, de a mosolya barátságos volt. −  Örülök, hogy végre megismerhetlek!

− Szia, Alice! − mormoltam szégyenlősen.

− Készen vagy? − fordult Alice Edwardhoz.

− Majdnem −  felelte Edward szenvtelenül. −  Találkozunk az autónál!

Alice erre már nem felelt, hanem magunkra hagyott bennünket: a járása olyan könnyed és ruganyos volt, hogy belém hasított az irigység.

− Mondhatom, hogy „jó szórakozást”, vagy ez nem az alkalomhoz illő kifejezés? − kérdeztem Edwardhoz fordulva.

  Miért ne, a „jó szórakozást” ugyanúgy megteszi, mint bármi más! − Végre elvigyorodott.

− Hát akkor szórakozz jól! − lezserkedtem, mintha tényleg szívből kívánnám. Természetesen nem sikerült megtévesztenem.

− Majd igyekszem! −  Még mindig vigyorgott. −  Te pedig, kérlek, vigyázz magadra!

− Vigyázzak magamra Forksban? Komoly teljesítmény lesz!

− A te számodra igen! −  Az arca megkeményedett. − ígérd meg!

  Esküszöm, hogy vigyázok magamra! − szavaltam. − Például ma este, amikor mosni fogok. Elvégre egy ilyen nagymosás rengeteg veszéllyel jár!

− Ne fulladj bele a mosógépbe! − csúfolódott.

− Igyekszem.

Fölállt, erre én is fölkászálódtam.

− Akkor holnap látlak! − sóhajtottam.

− Ez neked hosszú időnek tűnik, igaz? Morcosan bólintottam.

  Reggel ott leszek! −  bizonygatta, és megvillantotta hamiskás, féloldalas mosolyát. Átnyúlt az asztal fölött, és megérintette az arcomat, az ujja hegye megint épphogy súrolta a járomcsontomat. Aztán megfordult, és otthagyott. Addig bámultam utána, míg csak el nem tűnt.

Óriási volt a kísértés, hogy a nap hátralévő részét ellógjam, legalábbis a tornaórát, de valami belső hang arra intett, hogy ne tegyem. Tudtam, ha most eltűnök, Mike és a többiek biztosra veszik, hogy Edwarddal vagyok. És Edward már amúgy is aggódott, hogy túl sokat mutatkozunk együtt, és ebből baja lehet... ha valami történik. Nem voltam hajlandó belegondolni, miféle baj történhet, inkább azon igyekeztem, hogy minél biztonságosabbá tegyem a dolgokat.

Ereztem − és úgy sejtettem, ő is érzi −, hogy a holnapi nap sorsdöntő lesz. A kapcsolatunk nem egyensúlyozhat továbbra is a kés élén, le kell esnie róla vagy erre, vagy arra − hogy merre, az teljességgel az ő döntésétől és ösztöneitől függ. Én már döntöttem, még mielőtt tudatosan választhattam volna, és kész voltam vállalni ennek a döntésnek minden következményét. Az én számomra nem létezett ijesztőbb, gyötrelmesebb gondolat annál, hogy elszakadjak tőle. Ez egyszerűen lehetetlenség.

Így aztán kötelességtudóan bementem az órákra. Ha agyonütnek, se tudnám megmondani, miről volt szó biológián: a gondolataim egyfolytában a holnap körül jártak. Tesin Mike hajlandó volt szóba állni velem: jó mulatást kívánt Seattle-ben. Finoman közöltem vele, hogy elhalasztottam az utat, mert úgy fest, valami nem stimmel a furgonommal.

− Szóval akkor Cullennel mész a bálba? − kérdezte váratlanul és duzzogva.

− Nem, egyáltalán nem megyek a bálba.

− De hát akkor mit fogsz csinálni?

Szívem szerint elküldtem volna a pokolba. Ehelyett buzgón hadoválni kezdtem.

− Mosok, aztán nekiülök matekot tanulni, különben gáz lesz.

− Cullen segít neked a matekban?

  Edward −  mondtam nyomatékosan −  nem segít nekem a matekban. Elmegy valahová a hétvégére.

Meglepődve tapasztaltam, hogy ezúttal a hazugság sokkal természetesebben jött ki a számon, mint szokott.

− Ó... −  Mike szemlátomást felélénkült. − Nyugodtan eljöhetnél akkor a bálba a mi bandánkkal. Király lenne! Mindnyájan táncolnánk veled! − ígérte.

Elképzeltem, milyen képet vágna ehhez Jessica, és ezért a hangom talán kissé élesebbre sikeredett a szükségesnél.

− Nem megyek a bálba, Mike, oké?

−Jó, jó! − nagyot nyelt. − Csak felajánlottam!

A nap végén nem nagy lelkesedéssel indultam a parkolóba. Semmi kedvem nem volt hazáig gyalogolni, de el sem tudtam képzelni, hogyan hozhatta volna el Edward otthonról a furgonomat. Bár ami azt illeti, kezdtem azt hinni, hogy számára semmi sem lehetetlen. És ez az utóbbi megérzésem bizonyult helyesnek −  a furgon ott állt, ahol reggel még Edward Volvo ja parkolt. Hitetlenkedve nyitottam ki − nem volt bezárva −, és megláttam a kulcsot a gyújtásban.

A vezetőülésen összehajtogatott, fehér papírlap feküdt. Beültem a kocsiba, és becsuktam magam mögött az ajtót, mielőtt a lapot széthajtogattam volna. Mindössze két szó állt rajta Edward elegáns kézírásával.

Vigyáz magadra!

Majd frászt kaptam, amikor a motor felbömbölt. Nevetnem kellett magamon.

Amikor hazaértem, az ajtónk kulcsra zárva, a retesz pedig nem volt behúzva, pontosan úgy, ahogy reggel hagytam. Előkotortam a farmeremet a szennyesből, megnéztem a zsebét. Üres volt. Lehet, hogy mégis felakasztottam a szögre a kulcsomat? Ugyanazt a sugallatot követve, ami arra késztetett, hogy hazudjak Mike-nak a szombati programomról, fölhívtam Jessicát is, azzal az ürüggyel, hogy sok szerencsét kívánjak neki a bálhoz. Amikor ő is hasonló szép napot kívánt Edwarddal, közöltem vele, hogy elmarad, mert közbejött valami. Jessica hangja sokkal csalódottabb volt, mint azt az ember egy kívülállótól várta volna. Ezután gyorsan elbúcsúztam tőle.

Charlie szórakozott volt a vacsoránál. A munkahelyén történt valami, találgattam, vagy talán kosárlabdameccsen agyal? De az is lehet, hogy egyszerűen csak ízlik neki a lasagne −  Charlie-nál az ember soha nem tudhatja...

− Tudod, apu... −  kezdtem, fölriasztva töprengéseiből. -Mi az, Bell?

  Azt hiszem, igazad volt Seattle-vel kapcsolatban. Talán tényleg jobb lesz, ha megvárom, amíg Jessica vagy valaki más el tud jönni velem.

  Ó − mondta meglepetten. −Jó, rendben. Szóval azt szeretnéd, ha itthon maradnék veled?

  Dehogyis, miattam a világért se változtass a programodon! Millió dolgom van itthon... mosnom kell... meg kell csinálnom a matekleckét... el kell mennem a könyvtárba meg a zöldségeshez.

Egész nap rohangálni fogok... úgyhogy csak menj, és érezd jól magad!

− Biztos?

  Teljesen biztos. Ráadásul veszedelmesen megfogyatkozott a halkészletünk. Alig két-három évre elegendő csak, ami a hűtőben van!

  Igazán könnyű kijönni veled, Bella! −  mosolygott.

   Ugyanezt rólad is el lehet mondani, apu! −  feleltem nevetve. A kacagásom nem jött szívből, de Charlie nem vette észre. Olyan bűntudatom volt, amiért becsaptam, hogy kis híján megfogadtam Edward tanácsát, és elmondtam neki, mire készülök szombaton. Kis híján.

Vacsora után ruhákat hajtogattam, és beraktam egy újabb adagot a szárítóba. Sajnos, ez a fajta munka csak a kezét foglalja le az embernek. A gondolataim szabadon csaponghattak közben, és kezdtek kiszabadulni az ellenőrzésem alól. Ide-oda hányódtam a remény és a félelem között: a remény olyan heves volt, hogy már-már fájt, a félelem azonban alattomban kikezdte az elszántságomat. Állandóan emlékeztetnem kellett magam, hogy már meghoztam a döntést, és nem vagyok hajlandó visszavonni. Edward levélkéjét is gyakrabban húztam elő a zsebemből, mint szükséges lett volna ahhoz, hogy megjegyezzem azt a két rövid szócskát. Azt akarja, hogy vigyázzak magamra, ismételgettem. Belekapaszkodtam abba a hitbe, hogy végül is ez a vágya kerekedik majd felül. És mi mást tehettem volna −  hacsak nem akarom mostantól kizárni az életemből? Az elviselhetetlen lenne. Különben is, amióta megérkeztem Forksba, valójában őróla szól az életem.

De az a halk kis hang a lelkem mélyén csak tovább zümmögött. Azt latolgatta, vajon nagyon fájna-e, ha... ha rosszul végződne a dolog.

Örültem, amikor végre beesteledett, és elmehettem lefeküdni. Tudtam, túlságosan feszült vagyok ahhoz, hogy elaludjak, ezért olyasmit tettem, amit korábban soha. Lenyeltem egy adagot a megfázás elleni gyógyszeremből − az mindig teljesen kiüt jó nyolc órára. Általában nem művelek ilyesmit, de a holnapi nap éppen elég bonyolult lesz, az már végképp nem hiányzik, hogy mindennek a tetejébe egész nap kába legyek a kialvatlanságtól. Míg vártam, hogy a gyógyszer hatni kezdjen, a frissen mosott hajamat szárogattam szögegyenesre, és azon morfondíroztam, mit vegyek föl reggel.

Amikor már mindent előkészítettem, lefeküdtem. De hiperaktívnak éreztem magam: az izmaim egyfolytában rángatóztak. Fölkeltem, és addig matattam a CD-s cipődobozomban, amíg meg nem találtam Chopin noktürnjeit. Jó halkra állítottam, aztán visszafeküdtem, és a különféle testrészeim ellazítására koncentráltam. A relaxáció közepe táján hatni kezdett a gyógyszer, és én boldogan süllyedtem az öntudatlanságba.

Korán ébredtem: hála a gyógyszernek, mélyen és álomtalanul aludtam. Bár pihenten és lazán ébredtem, utána azonnal visszatért az előző esti, lázas izgalom. Magamra kapkodtam a ruháimat, és addig igazgattam az őzbarna magas nyakú pulóveremet, amíg szorosan rá nem simult a farmeremre. Lopva kilestem az ablakon, elment-e már Charlie. Az eget vékony, puha felhőréteg fátyolozta, de úgy festett, mintha az első szél elfújhatná.

Megreggeliztem, de egyáltalán nem éreztem az étel ízét. Amikor befejeztem, gyorsan elmosogattam, és újra kikukucskáltam, de nem változott semmi. Éppen elkészültem a fogmosással, amikor a szívem vadul dörömbölni kezdett a bordáim falán, mert halk kopogtatást hallottam.

Az ajtóhoz reppentem: kisebb bénázást követően sikerült elhúznom a reteszt, végül sarkig tártam az ajtót, és ott állt Edward. Minden nyugtalanságom elillant, amint megláttam az arcát, és mélységes nyugalom szállt meg − most, hogy itt állt előttem, a tegnapi félelmeim egyszerű butaságnak tűntek.

Komor volt az arca. De aztán, ahogy végignézett rajtam, megenyhült, és felnevetett.

−Jó reggelt! −  mondta somolyogva.

− Mi olyan nevetséges? −  Végignéztem magamon, hátha megfeledkeztem valami fontosról, mondjuk a cipőről vagy a nadrágról.

− Jól összeillünk! − Most láttam csak, hogy ő is hosszú, világos őzbarna pulóvert visel, a nyakánál kilátszik a fehér ing gallérja, és farmert. Én is vele kacagtam, noha megszólalt bennem a kisördög: ő bezzeg úgy fest, mint egy modell a kifutón. Én miért vagyok erre képtelen?

Bezártam a házat, Edward pedig a furgonhoz vonszolta magát, és megállt az utasülés felőli ajtónál, mint egy mártír.

− Megállapodtunk! − emlékeztettem elégedetten, aztán a volánhoz ültem, és átnyúltam az ülés fölött, hogy kinyissam neki az ajtót.

− És most hová? −  kérdeztem.

  Kapcsold be a biztonsági övedet − közölte a vértanú −, már most ideges vagyok!

Csúnyán néztem rá, de azért engedelmeskedtem.

− És most hová? − ismételtem meg sóhajtva.

− Indulj el a százegyesen észak felé! −  rendelkezett. Meglepően nehezen sikerült az útra koncentrálnom így, hogy a

tekintetét ott éreztem az arcomon. Ezt azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy még a szokottnál is óvatosabban vezettem a még alvó városon keresztül.

− Úgy tervezed, hogy még naplemente előtt kiérünk Forksból?

  Ez a furgon elég öreg ahhoz, hogy a te autód nagypapája legyen, úgyhogy több tiszteletet! − vágtam vissza.

Edward minden kétkedése ellenére rövidesen mégiscsak kiértünk a városból. Sűrű aljnövényzet és zölddel benőtt fatörzsek váltották fel a házakat és gyepes udvarokat.

− Fordulj jobbra a nulla-tizesnél! − utasított, amikor éppen meg akartam kérdezni, hogy most merre. Némán engedelmeskedtem.

− És most addig hajts, amíg vége nem lesz a köves útnak. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, de nem néztem oda, nehogy igaza legyen, és leszaladjunk az útról.

− És vajon mi van ott, ahol a köves út véget ér?

− Egy ösvény.

− Gyalogolni fogunk? −  Hála Istennek, teniszcipőt húztam.

− Baj? − Mintha számított volna rá, hogy nem örülök neki.

− Nem, dehogy! − bizonygattam. De ha a furgonomat is lassúnak találta...

− Ne aggódj, legfeljebb öt mérföld az egész, vagy annyi sem, van elég időnk!

Öt mérföld! Ha megnyikkanok, biztos meghallja, ahogy a hangom elcsuklik a rémülettől. Öt mérföld alattomos gyökerek és ingatag kövek között, amelyek mind azon igyekeznek, hogy kificamítsák a bokámat, vagy valami más módon tegyenek mozgásképtelenné. Ez kínos lesz...

Egy ideig némán haladtunk: az elkövetkező borzalmakon járt az eszem.

− Mire gondolsz? − kérdezte pár perc múlva Edward türelmetlenül.

− Azon gondolkodom, vajon hová megyünk! −  hazudtam megint.

− Egy helyre, ahová szeretek kirándulni, amikor szép az idő.

Miközben beszélt, mindketten az egyre vékonyodó felhőkre néztünk.

  Charlie szerint ma meleg lesz.

  És megmondtad Charlie-nak, hová készülsz?

  Hogyisne!

  De Jessica úgy tudja, együtt megyünk Seattle-be, nem? − Ez a gondolat mintha kissé felvidította volna.

  Nem, azt mondtam neki, hogy lemondtad.

  Szóval senki nem tudja, hogy velem vagy? −  Már megint dühös volt.

  Az attól függ... te biztosan megmondtad Alice-nek, nem igaz?

  Kösz, Bella, ez aztán sokat segít! − fakadt ki. Úgy tettem, mintha ezt meg se hallottam volna.

   Annyira depressziós lettél Forksban, hogy öngyilkos akarsz lenni? −  förmedt rám, amikor már egy ideje nem vettem róla tudomást.

   Azt mondtad, bajt okozhat neked, ha... sokan látnak minket együtt −  emlékeztettem.

  Szóval te amiatt aggódsz, hogy nekem mi bajom lehet abból, ha te nem kerülsz haza? −  A hangja még mindig dühös és metsző volt.

Bólintottam, de az útra szegeztem a szememet.

Edward morgott valamit halkan, de olyan gyorsan, hogy nem értettem, mit mond.

Az autóút hátralévő részében mindketten hallgattunk. Ereztem a hullámokban felém áradó tehetetlen dühét, de nem tudtam, mit mondhatnék még.

Aztán az út elfogyott, szűk ösvénybe futott, amelynek kezdetét egy fából készült táblácska jelezte. Leparkoltam a keskeny útpadkán. Edward haragja megijesztett, és attól is féltem, hogy most, hogy már nem vezetek, rá kell majd néznem. Meleg volt, melegebb, mint bármikor azóta, hogy Forksba érkeztem, majdnem fülledt volt a levegő a felhős ég alatt. Kibújtam a pulóveremből, a derekamra kötöttem, és örültem, hogy könnyű, ujjatlan blúzt vettem alája − különösen így, hogy öt mérföldet fogunk gyalogolni.

Edward bevágta a furgonajtót, ő is levette a pulóverét. Az úttalan, sűrű bozótot vizsgálta.

  Erre! −  mutatta. Azzal elindult befelé a sűrűbe.

  Na és az ösvény? −  A hangomból nyilván kiérződött a pánik, miközben sietve megkerültem a furgont, hogy utolérjem.

  Csak azt mondtam, hogy van egy ösvény az út végén, nem azt, hogy azon megyünk.

  Nem az ösvényen? −  riadoztam.

  Ne félj, nem engedem, hogy eltévedj! − fordult vissza csúfondáros mosollyal, és nekem elállt a lélegzetem. Fehér, rövid ujjú inget viselt, de nem gombolta be, és a nyaka fehér bőre megszakítás nélkül olvadt mellkasának márványos fehérségébe, tökéletes izomzatát többé már nem rejtette-sejtette pulóver. Túl tökéletes, hasított belém a kétségbeesés. Kizárt, hogy ezt az isteni teremtményt nekem szánta a sors...

Félreértette fájdalmas arckifejezésem.

  Haza akarsz menni? − kérdezte csöndesen, és most már az ő hangja is teli volt fájdalommal, ha másfélével is, mint az enyém.

   Nem! −  Elindultam feléje, míg csak ott nem álltam szorosan mellette. Bármennyi közös időt szánt is nekünk a sors, egy percet sem akartam veszíteni belőle.

  Mi a baj? −  kérdezte nagyon gyöngéden.

  Nem vagyok jó túrázó − feleltem tompán. − Nagyon türelmesnek kell lenned velem.

− Tudok türelmes is lenni, ha nagyon akarok! − Mosolyogva nézett a szemembe, szeretett volna kiemelni hirtelen, megmagyarázhatatlan csüggedésemből.

De az én mosolyom nem sikerült valami meggyőzőre.

− Haza foglak vinni −  ígérte. Nem tudtam eldönteni, úgy értette-e, hogy minden körülmények között, vagy úgy, hogy akkor, ha most rögtön hazaindulunk. Tudtam, azt hiszi, a félelem zaklatott fel, és újra hálát adtam az égnek, hogy én vagyok az egyeden ember, akinek a gondolataiban nem tud olvasni.

− Ha azt akarod, hogy még naplemente előtt megtegyem azt az öt mérföldet ebben a dzsungelben, akkor jobb, ha azonnal elindulsz, és mutatod az utat! −  mondtam gúnyosan. Edward próbált kiigazodni rajtam, a hanghordozásomon és az arckifejezésemen. Egy perccel később föladta, és elindult befelé az erdőbe.

Nem is volt olyan nehéz, mint hittem. A talaj többnyire egyenletes volt, és Edward félrehúzta előlem a nedves páfrányok és indák szövevényét. Nyílegyenesen haladt előre: amikor kidőlt fatörzs vagy szikla került az utunkba, segített átmászni rajta, a könyökömnél fogva megemelt, aztán abban a pillanatban el is engedett, amint szerencsésen átértem. Valahányszor hideg keze megérintett, a szívem mindig meglódult. Két ilyen alkalommal láttam valamit az arcán, ami arra vallott, hogy képes meghallani a szívverésemet.

Megpróbáltam nem egyfolytában a tökéletes testében gyönyörködni. Hiába. Valahányszor ránéztem, a szépsége láttán mindig élesen belém hasított a szomorúság.

Az idő nagy részében némán haladtunk. Olykor találomra kérdezett valamit, amit még nem sikerült kiszednie belőlem az elmúlt két napban. Megkérdezte, hogyan szoktuk megünnepelni a születésnapomat, milyen tanáraim voltak az általánosban, tartottam-e állatot gyerekkoromban − és kénytelen voltam bevallani, hogy miután sorozatban három aranyhalat sikerült kinyírnom, fölhagytam a kísérletezéssel. Ezen nevetett, hangosabban, mint ahogy megszoktam tőle − a nevetése úgy visszhangzott a néptelen erdőben, mint a harangszó.

Az öt mérföldre ráment az egész délelőtt, de Edward semmi jelét nem adta, hogy türelmetlen lenne. Az erdő úgy terült el körülöttünk, mint valami vénséges vén fákból álló, végeérhetetlen labirintus, és én már kezdtem nyugtalankodni, hogy soha nem találunk ki belőle. Edward viszont teljesen nyugodtan, otthonosan mozgott a zöld útvesztőben, és meg se fordult a fejében, hogy esetleg nem jó felé megyünk.

Néhány órával később a lombok sátrán átszűrődő fény sötét olajzöldből ragyogó jádezöldre változott. Kisütött a nap, ahogy Edward megjósolta. Először, amióta elindultunk befelé az erdőbe, végigfutott rajtam az izgalom − aztán a következő pillanatban felváltotta a türelmetlenség.

  Csak nem megérkeztünk? −  kérdeztem zsörtölődést színlelve.

   Majdnem. − Elmosolyodott, érzékelte megváltozott hangulatomat. −  Látod ott elöl a világosságot?

Hunyorogtam.

  Uhm, látnom kellene? Elvigyorodott.

  Lehet, hogy a te szemednek innen még túl távoli.

  Ideje szemorvoshoz mennem − morogtam, mire Edward még szélesebben vigyorgott.

Újabb száz lépés után már én is tisztán láttam, hogy világosodni kezd a fák közt, a zöld derengés átadja helyét a sárga fénynek.

Minden lépéssel nőttön, nőtt a türelmetlenségem. Edward előreengedett, és nesztelenül követett.

Elértem a fényfolt szélét, és a páfrányok függönye mögül kiléptem a leggyönyörűbb helyre, amelyet életemben láttam. A kis rét tökéletesen kerek volt, és teljesen benőtték a vadvirágok − sárga és halvány fehér violák milliárdja. Valahonnét a közelből patakcsobogás muzsikáját hallottam. A nap pontosan a fejünk fölött állt, és elárasztotta a kerek rétet sárgás, kápráztató fényével. Lassan, megrendülten lépkedtem a puha fűben, a hullámzó virágszőnyegen keresztül a meleg, aranyfényű levegőben. Félúton hátranéztem, meg akartam osztani vele mindezt a szépséget, de nem volt ott mögöttem, mint hittem. Megpördültem, rémülten kutattam, merre lehet. Végre megláttam: még mindig ott állt a tisztás szélén a lombok sűrű sátra alatt, és engem nézett. Csak ekkor jutott eszembe, amiről a rét szépsége láttán megfeledkeztem − hogy van valami rejtély Edwarddal és a napfénnyel kapcsolatban, és azt ígérte, ma megmutatja nekem.

Egy lépést tettem feléje, a szemem kíváncsian felragyogott. Az ő pillantása óvatos volt és tétovázó. Bátorítóan rámosolyogtam, integetve hívtam, és megint közelebb léptem hozzá. Figyelmeztetően fölemelte a kezét. Megtorpantam.

Edward mély lélegzetet vett, aztán kilépett a déli nap ragyogó fényébe.