Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11.Bonyodalmak

2010.01.03

11. BONYODALMAK

a biológia teremben mindenki minket nézett,  ahogy egymás mellett odaballagtunk az asztalunkhoz. Nyugtáztam, hogy Edward már nem fordítja el a székét, nem húzódik messzire tőlem. Most egészen közel ült, a karunk majdnem összeért.

Mr. Banner ebben a pillanatban behátrált a terembe −  remekül időzítette a bevonulását, meg kell hagyni −, egy kerekeken gördülő, magas fémállványt vonszolt, rajta egy súlyosnak látszó, régimódi tévékészülék és egy videó. Szóval ma vetítés lesz − szinte tapintható volt az osztály megkönnyebbülése.

Mr. Banner belökte a kazettát a vonakodó videólejátszóba, és a falhoz lépett, hogy lekapcsolja a villanyt.

Amint a terem elsötétült, hihetetlen erősen érzékeltem Edward közelségét, hogy mindössze egy-két ujjnyi távolság választ el egymástól bennünket. Szinte áramütésként futott végig rajtam a gondolat, s megbabonázott, hogy lehetséges még erősebben érzékelni a jelenlétét, mint addig. Sajgó vágy fogott el, hogy kinyújtsam a kezem és megérintsem, hogy megsimogassam a sötétben, legalább egyetlenegyszer... Alig bírtam uralkodni magamon. Szorosan összefontam a karomat a mellemen, a kezemet ökölbe szorítottam, és közben úgy éreztem, mindjárt megőrülök.

Elkezdődött a film, a képernyő derengése megtörte a sötétséget. Önkéntelenül Edwardra pillantottam. Zavartan elmosolyodtam, amikor láttam, hogy pontosan olyan pózban ül, mint én, összefont karral, ökölbe szorított kézzel, ráadásul ő is éppen engem les a szeme sarkából. Visszavigyorgott rám, és még a sötétben is megperzselt a tekintetével. Gyorsan elfordultam, mielőtt légszomjam támadt volna. Kész röhej, bele is szédültem!

Az óra rettentő hosszúnak tűnt. Nem bírtam odafigyelni a filmre − igazából azt sem tudom, miről szólt. Megpróbáltam ellazulni, persze minden eredmény nélkül, mert egy pillanatra sem enyhült az a feszültség, ami mintha Edward testéből áradt volna. Időnként engedélyeztem magamnak egy gyors pillantást felé, ő sem bírt lazítani. A szinte leküzdhetetlen vágy, hogy megérintsem, szintén nem csökkent, úgyhogy a biztonság kedvéért olyan erővel nyomtam az öklömet a bordáimnak, hogy végül az ujjam is sajgott.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor vége lett az órának, és Mr. Banner felkapcsolta a villanyt. Kinyújtóztattam a karom, és megmozgattam a görcsbe merevedett ujjaimat. Edward halkan kuncogott mellettem.

− Hát ez érdekes volt −  mormolta.

− Ühüm − mindössze ennyit bírtam kinyögni.

− Akkor megyünk? −  kérdezte, és könnyed mozdulattal felállt.

Majdnem felsírtam. Te jó ég, tornaóra következik! Óvatosan tápászkodtam fel, félve, hogy ez a köztünk keletkezett furcsa, újfajta erő az egyensúlyérzékemet is megbolygatta.

Edward némán kísért át az udvaron, az ajtónál megálltunk, megfordultam, hogy elbúcsúzzak tőle. Ahogy az arcát megláttam, megdöbbentem − annyira elgyötört, majdhogynem fájdalmas volt, és olyan hihetetlenül vad és gyönyörű, hogy megint fellobbant bennem a vágy, hogy megérintsem. A búcsúszavak a torkomon akadtak.

Felemelte a kezét, a szemén láttam, hogy vívódik, aztán gyorsan végigsimított ujja begyével az arccsontomon. A bőre ugyanolyan jeges volt, mint mindig, de ott, ahol megérintett, a bőröm ijesztően forró lett − mintha megégettem volna magam, csak még nem érezném a fájdalmat.

Aztán sarkon fordult, és otthagyott.

Szédelegve imbolyogtam a tornaterembe. Besodródtam az öltözőbe, félájultan átöltöztem, és nemigen jutott el a tudatomig, hogy körülöttem mások is vannak. Mindaddig lebegtem, míg a kezembe nem nyomtak egy ütőt. Nem volt különösebben súlyos, de azért nagyon bizonytalan fogása volt. Néhányan lopva máris kétkedő pillantásokat vetettek rám. Clapp, a tornatanár ránk dörrent, hogy alkossunk párokat.

Hála istennek, Mike-ban maradt annyi lovagiasság, hogy odajött hozzám:

− Akarsz velem lenni?

− Kösz, Mike, de egyáltalán nem kellene ekkora kockázatot vállalnod!

− Ne aggódj, majd igyekszem kitérni az utadból! − vigyorgott. Néha olyan könnyű kedvelni Mike-ot.

A dolog azért így sem ment olyan simán. Valahogy sikerült fejbe kólintanom magam az ütőmmel, és ugyanezzel a lendülettel odasóztam Mike vállára. Az óra hátralévő részét a pálya egyik sarkában töltöttem, az ütőmet a biztonság kedvéért a hátam mögé dugtam. Bár miattam hátrányba került, Mike még így is igen jó teljesítményt nyújtott: egymagában megnyert három játszmát a négyből. Mikor az edző lefújta az órát, a tenyerembe csapott, mintha nekem is járna a gratula-pacsi.

− Szóval így állunk −  mondta Mike, miközben lementünk a pályáról.

− Szóval hogy?

− Te és Cullen, he? − kérdezte dacosan. A rokonszenvem abban a pillanatban elpárolgott.

− Ez nem rád tartozik, Mike! − figyelmeztettem, és magamban a pokol tüzes fenekére kívántam Jessicát.

− Nem tetszik ez nekem − morogta mégis.

− Nem is kell, hogy tessék! − fakadtam ki.

− Úgy néz rád, mintha... fel akarna falni −  folytatta, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam.

Sikerült még időben visszafojtanom a kitörni készülő, hisztérikus nevetést, de egy halk kis vihogás így is kicsúszott a számon. Mike sötéten nézett rám. Búcsút intettem neki, és bemenekültem az öltözőbe.

Gyorsan magamra kapkodtam a ruhámat, a gyomromban immár nem is pillangók, hanem jóval erőteljesebb szárnyasok verdestek egyfolytában. Iménti vitám Mike-kal máris alig volt több távoli emléknél. Azon töprengem, vajon Edward az ajtóban vár-e rám, vagy az autójánál találkozunk. És mi van akkor, ha ott lesz vele az egész családja? Hirtelen igazi félelemhullám söpört végig rajtam. Tudják, hogy én tudom? És én vajon tudhatok-e róla, hogy ők tudják, hogy én tudom, vagy sem?

Mire kiléptem a tornateremből, már odáig jutottam, hogy eldöntöttem, gyalog megyek haza, és még csak egy pillantást sem vetek a parkoló felé. De aggodalmaim feleslegesnek bizonyultak. Edward már várt, hanyagul a tornaterem falának támaszkodva, nyugodt, derűs arccal. Nagy kő esett le a szívemről.

  Szia! −  leheltem szélesen mosolyogva.

  Hello! −  ugyanolyan sugárzó mosollyal válaszolt. −  Milyen volt a tornaórád?

A képem kissé megnyúlt.

  Remek −  hazudtam.

  Tényleg? − Szemlátomást nem győztem meg. A hátam mögött bámult valamit résnyire szűkült szemmel. Megfordultam én is, és még láttam Mike távolodó hátát.

  Mi a baj? −  kérdeztem.

  Mike Newton kezd az idegeimre menni.

   Csak nem hallgatóztál már megint? − háborogtam. Hirtelen minden jókedvem elpárolgott.

  Hogy van a fejed? −  kérdezte ártatlanul.

   Hát te hihetetlen vagy! − Faképnél hagytam, és eltrappoltam úgy nagyjából a parkoló irányába, bár ezen a ponton a hazagyaloglás lehetőségét sem zártam ki.

Edward azonban könnyedén lépést tartott velem.

   Te említetted, hogy még sose láttalak tornaóra közben, úgyhogy kíváncsi lettem! − Ez nem hangzott túl bűnbánóan, úgyhogy továbbra sem vettem róla tudomást.

Némán mentünk az autójáig −  bár az én némaságom mögött csak úgy fortyogott a düh. Amikor már csak néhány lépésnyire jártunk, megtorpantam − a kocsija körül valóságos csoportosulás támadt, főleg fiúk. Aztán rádöbbentem, hogy nem is a Volvót, hanem Rosalie piros sportkocsiját bámulják tátott szájjal. Ránk se bagóztak, amikor Edward átcsusszant közöttük, és kinyitotta a kocsi ajtaját, én meg gyorsan bemásztam az ülésre.

− Én mondtam, hogy túl feltűnő! −  morogta Edward.

− Miféle autó ez? − kérdeztem.

− Egy M3-as.

− Nem vagyok perfekt az Autósmagazin-ból.

Egy BMW! −  Fintorgott, miközben megpróbált kitolatni anélkül, hogy egyetlen bámészkodót is elütne.

Bólogattam − erről a típusról még én is hallottam.

− Még mindig haragszol? − kérdezte, miközben óvatosan manőverezett kifelé.

− Az nem kifejezés. Felsóhajtott.

− És ha bocsánatot kérek, megbocsátasz?

− Talán... ha komolyan gondolod. És ha megígéred, hogy nem teszed többé! − mondtam határozottan.

  Tegyük fel, hogy komolyan gondolom, és ráadásul engedlek vezetni szombaton? −  alkudozott ravaszul.

Megfontoltam, és úgy döntöttem, ennél jobb ajánlatot úgysem kapok.

− Megegyeztünk!

   Hát akkor nagyon sajnálom, hogy felbosszantottalak! −  Egy hosszú pillanatig égő szemmel, komolyan nézett rám, amitől egyből félrevert a szívem, aztán megint évődő lett. − És szombaton reggel az első napsugárral megjelenek a házatok előtt!

   Uhm, Charlie mindenesetre alaposan el fog csodálkozni, ha derült égből egy gazdátlan Volvót talál a felhajtón.

Leereszkedően rám mosolygott.

  Nem állt szándékomban kocsival menni.

  De akkor hogyan...

  Ezzel te ne törődj! − intett le. −  Ott leszek, autó nélkül, és kész! Annyiban hagytam a dolgot. Ennél fontosabb kérdésem is volt.

  Most már később van? −  kérdeztem jelentőségteljesen. Edward elhúzta a száját.

  Gondolom, igen. Igyekeztem udvariasan várakozni.

Edward megállította a kocsit. Meglepetten észleltem, hogy máris Charlie háza előtt álltunk, és a furgonom mögött parkolunk. Sokkal praktikusabb úgy utazni Edward kocsijában, hogy az ember nem néz semerre útközben.

  És te még mindig tudni szeretnéd, miért nem láthatsz vadászat közben? −  Mintha valami vidámság csillant volna a szemében.

  Hát −  igyekeztem helyesbíteni −, leginkább az érdekelne, miért reagáltál olyan hevesen, amikor megkérdeztem.

   Megijesztettelek? −  Igen, egészen határozottan mulatott rajtam.

  Nem − hazudtam, de nem hitte el.

  Sajnálom, hogy megijesztettelek! − mondta újra, és futólag rám mosolygott, de aztán minden játékosság eltűnt a szeméből. −  De micsoda gondolat, hogy ott legyél, amikor vadászunk...! −  Megfeszítette az állkapcsát.

  Miért, olyan szörnyű lenne?

  Kimondhatatlanul! − lökte ki a szót az összeszorított fogán keresztül.

  Mert...?

Mély lélegzetet vett, és kibámult a szélvédőn a vastag, tovaúszó felhőkre. Olyan alacsonyan vonultak, hogy úgy tűnt, elérhetnénk őket, ha kinyújtjuk a kezünk.

− Amikor vadászunk − kezdte lassan, vonakodva −, akkor teljesen átengedjük magunkat az ösztöneinknek... nem az agyunk irányít minket, mint máskor. Főként a szaglásunkra hagyatkozunk. Ha ott lennél a közelemben, amikor így elveszítem az uralmat önmagam fölött... − Megrázta a fejét.

Keményen uralkodtam az arcizmaimon, mert tudtam, hogy a következő másodpercben felméri, milyen hatással volt rám, amit mondott, és csakugyan így is történt. Az arcom nem árult el semmit.

De a pillantásunk összekapcsolódott, és a csend egyre mélyebb lett − és valahogy más, mint korábban. A délutáni elektromos szikrák újra kipattantak, vibrált tőlük a levegő, miközben elmerültünk egymásban. Levegőt is elfelejtettem venni, így idővel szédülni kezdtem. Amikor végre oxigén után sóhajtottam, s megtört a csend, lehunyta a szemét.

  Bella, azt hiszem, jobb, ha most bemész!

Kinyitottam az ajtót, és a kocsiba áramló, jeges huzattól egy kicsit kitisztult a fejem. Óvatosan kiszálltam, attól félve, hogy ebben a kábulatban a saját lábamban is elbotlom, és becsuktam magam mögött az ajtót, anélkül, hogy visszanéztem volna. Aztán meghallottam a leereszkedő kocsiablak zümmögését, és hátrafordultam.

  Ja, és Bella...! − Kihajolt a nyitott ablakon, és halványan rám mosolygott.

− Igen?

− Holnap rajtam a sor!

− Miben?

Még szélesebben elmosolyodott, rám villantotta ragyogó fogsorát.

− Holnap én kérdezek tőled!

Azzal már ott sem volt, végigsöpört az utcán, és eltűnt a sarok mögött. Kuncogva mentem a ház felé. Ha más nem is, annyi legalább világos volt, hogy holnap is látni akar.

Aznap éjjel Edward megint főszerepet játszott az álmaimban, mint mostanában mindig. De valahogy a tudattalanom hangulata is megváltozott, azt is átjárta a kettőnk közt keletkezett elektromos feszültség, így egész éjszaka nyugtalanul forgolódtam, és többször fölriadtam. Csak hajnaltájt sikerült végre kimerült, álomtalan álomba zuhannom.

Amikor fölébredtem, még mindig fáradt voltam, ráadásul ideges. Fölhúztam a barna, magas nyakú pulóveremet és az elmaradhatatlan farmert, és a Phoenixben megszokott vállpántos blúzokról és sortokról ábrándoztam. Csöndben reggeliztünk, ahogy szoktunk, de nem is számítottam másra. Charlie tojást sütött magának, én pedig bekanalaztam a szokásos müzlimet. Azon töprengtem, vajon Charlie elfeledkezett-e a szombati programomról. De ő rögtön meg is válaszolta ki nem mondott kérdésemet, miközben felállt, és a mosogatóhoz vitte a tányérját.

− Ami a most szombatot illeti... −  kezdte, és megeresztette a csapot. Összerezzentem.

− Igen, Apu?

− Még mindig úgy gondolod, hogy bemész Seattle-be?

− Igen, úgy tervezem. − Jobb lett volna, ha nem hozza szóba a témát, mert akkor nem kellene óvatosságból mindenféle féligazságokat kitalálnom.

Kinyomott egy kis mosogatószert a tányérjára, aztán szétmázolta a szivaccsal.

− És biztos nem érsz vissza időben a bálra?

− De hát én nem megyek a bálba, Apu!

  De ugye, nem azért, mert nem hívott meg senki? − buzgón mosogatásba rejtette aggodalmát.

Ügyesen kikerültem a taposóaknát.

− Erre a bálra a lányok hívják meg a fiúkat!

− Vagy úgy... − motyogta, és eltörölgette a tányért.

Együttéreztem Charlie-val. Nehéz dolog lehet apának lenni: örökösen rettegsz, hogy a lányod összejön egy fiúval, aki tetszik neki, de attól is, hogy nem talál senkit. Ha Charlie-nak akár csak halvány sejtelme is lenne róla, mi tetszik nekem igazából! Húha!

Charlie elköszönt, és elindult a munkába, én pedig fölmentem, hogy fogat mossak, és összeszedjem a tankönyveimet. Amikor hallottam, hogy a járőrkocsi elhajtott, csak pár pillanatig bírtam, aztán kikukucskáltam az ablakon. Az ezüst autó már ott várt rám a felhajtón, ahol Charlie szokott parkolni. Lerohantam a lépcsőn, ki az ajtón, és közben azon agyaltam, meddig fog még így folytatódni ez a bizarr reggeli szertartás. Én a magam részéről azt reméltem, örökké.

Edward az autóban maradt, amíg becsuktam a házajtót, de még arra se vettem a fáradságot, hogy betoljam a reteszt. Szégyellősen toporogtam a Volvo mellett pár pillanatig, mielőtt kinyitottam, és beszálltam. Edward felszabadultan mosolygott −  és mint mindig, szinte elviselhetetienül vonzó és tökéletes volt.

− Jó reggelt! − köszöntött bársonyos hangon. − Hogy vagy ma reggel?

Mintha a kérdése több lett volna puszta udvariasságnál.

  Jól, kösz szépen! − Ha vele lehetek, mindig jól vagyok, sőt, annál is jobban.

Azonnal kiszúrta a sötét karikákat a szemem alatt.

  Fáradtnak látszol.

  Nem tudtam aludni. − Automatikusan előreráztam a hajamat, hogy legalább valamelyest eltakarjon.

  Én sem! − viccelődött, miközben beindította a motort. Kezdtem már hozzászokni ehhez a halk, doromboló hanghoz. A furgonom dübörgése már a frászt hozná rám a volánnál.

Elnevettem magam.

   Jogos! Azt hiszem, egy kicsivel mégiscsak többet aludtam, mint te!

  Azt lefogadom!

  Na és mit csináltál az éjszaka? −  kérdeztem. Halkan fölnevetett.

  Ne is reménykedj! Ma én kérdezek!

  Oké, igazad van. Mit szeretnél tudni? −  El se tudtam képzelni, mi érdekelheti velem kapcsolatban.

  Mi a kedvenc színed?

  Napról napra változik.

  Oké, akkor mi ma a kedvenc színed?

  Valószínűleg a barna. −  Ezt abból gondoltam, hogy általában a hangulatomnak megfelelően választottam ki, milyen színű ruhát vegyek fel aznap.

Felhorkant, az arcáról eltűnt a komolyság.

  A barna? − kérdezte hitetlenkedve.

  Aha. A barna meleg szín. Hiányzik nekem a barna. Itt mindent, aminek barnának kellene lennie, a fatörzseket, a sziklákat, a földet, teljesen beborít ez a zöld trutymó −  panaszkodtam.

Úgy láttam, komolyan gondolkodóba ejtette a kifakadásom.

− Igazad van − mondta végül. −  A barna meleg szín!

Gyors mozdulattal, de mégis habozva hátrasimította a hajamat a vállam mögé.

Közben odaértünk az iskolához. Míg beállt egy üres parkolóhelyre, újra felém fordult.

  Milyen zene van ebben a pillanatban a CD-lejátszódban? − Mintha arra szólított volna föl, hogy vallják be egy gyilkosságot.

Meghökkentem, mert még mindig nem vettem ki a lejátszóból azt a bizonyos CD-t, amelyet Philtől kaptam. Amikor megmondtam az együttes nevét, hamiskásan elmosolyodott, és furcsa kifejezés jelent meg a szemében. Fölpattintott egy rekeszt a CD-lejátszó alatt, kihúzott egyet a harminc-egynéhány CD közül, és a kezembe nyomta.

  Nemcsak Debussy, hanem még ez is? −  kérdőn fölvonta a szemöldökét.

Ugyanaz a CD volt. Az ismerős borítót nézegettem szívdobogva.

És ez így ment egész nap. Miközben elkísért angolra, amikor megvárt spanyol után, és egész ebéd alatt egyre csak kérdezgetett, könyörtelenül kifaggatott az életem minden jelentéktelen kis részletéről. Melyik film tetszett, melyiket utáltam, milyen helyeken jártam már (ilyenből elég kevés volt), milyen helyekre szeretnék eljutni (ilyenből sokkal több), és könyvekről − könyvekről, és megint csak könyvekről.

Nem emlékszem, mikor beszéltem utoljára ennyit. Az idő nagyobbik részében zavarban voltam, és féltem, hogy untatom. De láttam az arcán, hogy komolyan érdekli, amit mondok, és egyre újabb kérdéseket zúdított rám, percnyi szünet nélkül, úgyhogy nem volt más választásom, beszélnem kellett. A legtöbb kérdésére könnyű volt felelni, csak egy-kettő akadt, amitől elpirultam, igaz, hogy elég pirulós vagyok. És valahányszor elvörösödtem, még több kérdést kaptam a nyakamba.

Például kíváncsi volt, mi a kedvenc drágakövem, nekem meg kiszaladt a számon, hogy a topáz. Olyan gyorsan sorjáztak a kérdései, mint abban az asszociálós pszichológiai tesztben, amikor az embernek ki kell mondania az első szót, ami az eszébe jut. Lefogadom, hogy egy egész kérdéslista állt készen a fejében, és mindet fel is tette volna egytől egyig, ha nem pirulok el a topáz említésekor. Ugyanis egészen a legutóbbi időkig a gránát volt a kedvenc drágakövem. De Edward topáz színű szemébe merülve magam előtt nem tagadhattam, miért változott meg hirtelen az ízlésem. Edward természetesen mindenáron tudni akarta, mitől jöttem zavarba.

  Mondd meg! − követelte, amikor szépszerével nem tudta kiszedni belőlem. Naná, mert ügyeltem, hogy véletlenül se nézzek a szemébe.

  Mert ma topáz színű a szemed − adtam meg magam végül. Közben a kezemet bámultam, és a hajamat babráltam. −  Gondolom, ha két hét múlva kérdeztél volna meg, azt feleltem volna, hogy az ónix. −  Tudtam, a kelleténél többet árultam el. Bár ő erőltette, hogy valljam be az igazságot, most mégis attól féltem, hogy elfogja az a különös harag, mint mindig, amikor nyíltan kikotyogom, menynyire odavagyok érte.

De a csönd most csak nagyon rövid ideig tartott.

− Mi a kedvenc virágod? − szegezte nekem a következő kérdést. Megkönnyebbülten folytattam a pszichoanalízist.

A biológián megint nem volt egyszerű a helyzet. Edward egészen addig kérdezgetett, míg csak be nem lépett Mr. Banner az audiovizuális állványával. Edward távolabb húzta a székét az enyémtől. Nem használt semmit. Amint sötét lett a teremben, újra pattogni kezdtek köztünk az elektromos szikrák, és újra heves vágy fogott el, hogy áthidaljam a kettőnket elválasztó kis távolságot, és megérintsem Edward jéghideg bőrét.

Rádőltem az asztalra, az államat keresztbe font karomra fektettem, miközben az ujjaim görcsösen szorongatták az asztal szélét, és megpróbáltam elhessegetni az őrült vágyakozást. Nem néztem felé, attól féltem, ha rám néz, csak még nehezebben tudok uralkodni magamon. Komolyan megpróbáltam odafigyelni a filmre, de az óra végén megint fogalmam sem volt róla, mit láttam. Végre Mr. Banner fölkapcsolta a villanyt, és én felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Ekkor végre rá mertem nézni Edwardra − ő is vívódott.

Hangtalanul fölkelt, aztán csak állt mozdulatlanul, és várt. Némán ballagtunk a tornateremhez, akárcsak tegnap. És akárcsak tegnap, most is megérintette az arcomat − ezúttal hideg kézfeje hátával cirógatta végig egyetlenegyszer a járomcsontomtól az államig −, aztán sarkon fordult, és elment.

A tornaóra gyorsan eltelt azzal, hogy Mike egyszemélyes tollaslabda-bemutatóját csodáltam. Nem szólt hozzám. Vagy azért, mert látta rajtam, hogy másutt jár az eszem, vagy azért, mert még mindig dühös volt rám a tegnapi szóváltásunk miatt. Valahol a lelkem mélyén nekem is rossz érzésem volt miatta. De nem bírtam igazán Mike-ra figyelni.

Óra után rohantam átöltözni. Minél hamarabb elkészülök, annál hamarabb lehetek megint Edwarddal. A kapkodásnak az lett az eredménye, hogy még többet szerencsétlenkedtem, mint általában, de végül épségben kiléptem az ajtón, és megint végtelen boldogságot éreztem, amikor láttam, hogy ott áll. Edward nevetett, aztán újra kérdésekkel kezdett bombázni.

Ezek azonban mások voltak, mint a korábbiak, nem volt olyan könnyű felelni rájuk. Azt akarta tudni, mi hiányzik legjobban a régi otthonomból, és ragaszkodott hozzá, hogy mindent részletesen leírjak. Órákon át ültünk a kocsiban Charlie háza előtt, közben besötétedett, és, özönvízszerű eső zuhogott körülöttünk.

Egészen képtelen dolgokat kellett leírnom, például a karbolsav szagát − kesernyés, kissé gyantaszerű, de azért kellemes. Az éles, magas hangú cirpelést, amit a tücskök hallatnak júliusban; a fák pikkelyesre csupaszodott ágait, sőt még azt is, milyen hatalmas ott az ég, hogyan nyúlik el kékesfehéren egyik láthatártól a másikig, miközben végtelen síkját alig törik meg az alacsony, bíborvörös vulkanikus kőzettel borított hegyek. A legnehezebb azt volt megmagyarázni, miért találom én mindezt olyan szépnek − megmagyarázni, hogy létezik olyan szépség, amely a nem növényzetnek köszönhető; hisz az különben is ritkás, vézna és többnyire félig halottnak látszik, hanem inkább annak, hogy szabadon kitárulkozik a föld, körös-körül völgyek és dombok töredezett körvonalai, és minden a nap felé fordul. Azon kaptam magam, hogy hevesen gesztikulálva próbálom érzékeltetni ezt a szépséget.

Halk, sürgető kérdései felszabadító hatással voltak rám, és a vihar félhomályában arról is megfeledkeztem, hogy zavarban kellene lennem, amiért annyit beszélek. Végül befejeztem otthoni, rémesen rendetlen szobám leírását is, és vártam a következő kérdést, de Edward hallgatott.

− Befejezted? −  reménykedtem.

− Távolról sem, de apád rövidesen hazaér.

  Charlie! −  A létezéséről is elfeledkeztem. − Hány óra lehet? − Az órára nézve meghökkentem, milyen későre jár. Charlie már bizonyára hazafelé tart.

− Alkonyodik −  mormolta Edward, és a nyugati szemhatár felé nézett, bár az eget felhők takarták. Mintha az esze valahol egész másutt járna. Amikor újra felém fordult, a pillantásunk találkozott.

− Ez a nap legbiztonságosabb része a mi számunkra − válaszolta kimondatlan kérdésemre. −  A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy újabb nap vége, az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség, nem gondolod? − Sóvár mosollyal nézett rám.

  Én szeretem az éjszakát. Ha nem lenne sötét, sose látnánk a csillagokat. Igaz, itt úgyse nagyon látjuk őket −  fintorogtam.

Edward fölnevetett, és a hangulat hirtelen megenyhült.

  Charlie pár percen belül itt lesz. Szóval, hacsak nem akarod mégis megmondani neki, hogy velem töltöd a szombatot...

  Kösz, de inkább nem! − Fölkaptam a táskámat, és csak most éreztem, mennyire elmerevedtek a tagjaim a hosszas üldögélésben. − Akkor holnap rajtam a sor, igaz?

− Szó sincs róla! −  vágta rá tréfás fölháborodással. −  Nem megmondtam, hogy még nem végeztem?

− Mit akarsz még tudni rólam?

  Majd holnap megtudod. − Átnyúlt előttem, hogy kinyissa az ajtót, és közelségétől megint összevissza kezdett verni a szívem.

De a keze megállt félúton.

− Már csak ez hiányzott! − szűrte a foga közt.

− Mi történt?

Állkapcsát összeszorította, tekintete nyugtalanul rebbent.

− Újabb komplikációk − mondta rosszkedvűen.

Sietősen föltárta az ajtót, aztán gyorsan, csaknem rémülten, elhúzódott tőlem.

Fényszóró villant fel az esőben, s egy sötét autó állt meg a járda mellett, néhány lépésnyire tőlünk, velünk szemközt.

− Charlie most fordul be a sarkon − figyelmeztetett Edward, és a szakadó esőn keresztül a másik kocsira bámult.

A fejemben dúló zűrzavar és mohó kíváncsiságom ellenére kiugrottam a Volvóból. Az eső irtó hangosan kopogott a dzsekimen.

Meresztgettem a szememet, hátha ki tudom venni a másik kocsiban ülők alakját, de túlságosan sötét volt. Fényszórójuk megvilágította Edwardot: még mindig maga elé meredt, de onnan, ahol én álltam, nem láthattam, micsoda −  vagy kicsoda −  tartja fogva a pillantását, amelyben furcsán keveredett a tehetetlen harag és a dac.

Aztán felpörgette a motort, a kerekek fölvisítottak a nedves úttesten. A Volvo másodpercek alatt eltűnt.

  Szia, Bella! − kiáltotta egy ismerős, mély hang a fekete autó volánja felől.

−Jacob, te vagy? − kérdeztem. Ebben a pillanatban Charlie cirkálója is befordult a sarkon, reflektorfénye végigsiklott a másik kocsi utasain.

Jacob már mászott is kifelé, széles vigyorát még a sötétségben is jól láttam. Mellette egy jóval idősebb férfi ült, nagydarab ember, nem egykönnyen elfelejthető arcú −  ez az arc túlcsordult a tulajdon körvonalain, orcái vállig csüngtek, és a rézszínű bőrt olyan sűrűn barázdálták a ráncok, mint egy öreg bőrkabátot. És azok a meglepően ismerős szemek... Fekete szemek, melyek egyszerre látszanak fiatalnak és vénségesen vénnek a széles járomcsont felett... Jacob apja volt az, Billy Black... Azonnal megismertem, bár már több mint öt éve láttam utoljára, és a nevére sem emlékeztem, amikor Charlie megemlítette a megérkezésem napján. Billy Black mozdulatlanul ült, én pedig tétován rámosolyogtam. A szeme kimeredt, mintha valami riasztót vagy félelmetest látott volna, az orrlyuka kitágult. A mosoly lefagyott az arcomról.

Jól mondta Edward: egy újabb komplikáció.

Billy még mindig engem figyelt, komoran, idegesen. Magamban felnyögtem. Billy tényleg ilyen könnyen felismerte Edwardot? És tényleg hisz azokban a képtelen legendákban, amelyeken a fia csak nevetett?

A választ világosan kiolvashattam Billy szeméből. Igen. Igen, hisz bennük.